A vadászrepülőgépek egymás közötti harcának fegyvere hosszú időn át a géppuska és gépágyú volt. Azonban egy három dimenzióban folyamatosan változó mozgásparaméterekkel manőverező repülőgép eltalálásához szerencse és (vagy) mesteri tudás kellett, ami nem minden esetben volt meg sőt, még a legnagyobb „ászok” is többnyire eredménytelenül szálltak le bevetéseik után.

A csöves tűzfegyverek csak pár száz méteres távolságból voltak alkalmazhatók, ezért már szinte a géprepülés hőskorában is felmerült olyan fegyverek iránti igény, amelyek messzebbről is hatásosak lehetnek. Már az első világháborúban is használtak rakétákat légi célok ellen, de utóbbiak gigantikus méretű és nem manőverezhető Zeppelin léghajók voltak, amelyek hidrogénnel töltött gázcellái magukban hordozták a pusztulás rémképét.

A harmincas években a szovjet vadászgépek vetettek be ugyancsak vadászgépek ellen nem irányított rakétákat Halhin Golnál, majd a második világháborúban a Me-262-esek szárnyai alá függesztett ugyancsak nem irányított rakéták jelentettek némi veszélyt az ellenséges bombázókra. A hatásosság azonban alacsony volt, más utat kellett keresni.

A negyvenes évek elején a német Ruhrstahl cégnél kezdték fejleszteni az X-4-es rakétát, amely huzalvezérléssel repült, azaz már irányítani lehetett. A vadászgépek azonban nem voltak alkalmasak a használatára, mivel egyszerre vezetni a gépet és másik kézzel a rakétát irányítani, túlságosan összetett feladatnak bizonyult. Emiatt inkább átalakított bombázókról akarták bevetni az X-4-est, amelyet nem pilóta, hanem erre a feladatra szolgáló operátor irányított volna. A feltételes mód indokolt, ugyanis az X-4-es nem érte el a tényleges használhatóságot, megrekedt a kísérleti stádiumban.

A második világháború befejezését követően még hosszú időnek kellett eltelnie, mire létrejött az első komolyan vehető irányított légiharc rakéta. A fejlesztés több úton indult el, a leginkább ígéretesnek a vezetősugaras rádió irányítás bizonyult, az USA-ban  és a Szovjetunióban is kidolgozták  az ilyen módon célra vezetett rakétákat. Ezek azonban bonyolult és költséges rendszereket igényeltek.

A sokkal egyszerűbb, ugyanakkor hatékonynak tűnő  eredmény nem valamely nagy világcég nevéhez fűződik, hanem egy magánkezdeményezéshez, ami éveken át egy garázsban folyt. Az amerikai Dr. William B. McLean fizikus kedvtelésből, saját pénzéből foglalkozott egy infravörös önirányítású rakéta fejlesztésével. A passzív önirányítás előnyei nyilvánvalók. Az indítást követően a vadászgép azonnal manőverezhet, semmiféle további kötöttsége nincs, ami hatalmas előny.

Az akkor rendelkezésre álló elterjedt 127 mm-es átmérőjű, vagyis 5 collos nem irányított repülőgép fedélzeti rakéta volt a kiindulási alap. McLean hozzá jutott egyes német tervekhez, és ezek közül fel is használta a német Enzian légvédelmi rakéta közelségi gyújtójának műszaki megoldásait. Ugyanis már az első pillanattól tudta, hogy a jövő fegyverének akkor is meg kell semmisítenie az ellenséges repülőgépet, ha nem találja el közvetlenül, és pár méteres távolságban haladna el mellette.

A zseniális fizikus a fegyver minden összetevőjével foglalkozott, pedig számos területen kellett szakértőnek lennie. Évekig tartó munkát követően 1950-ben kezdett kialakulni az új fegyver, amelyet Sidewinder-nek, azaz „csörgőkígyónak” nevezett el, utalva arra a tényre, hogy a veszedelmes hüllő is a hősugárzás alapján találja meg áldozatát. Pénz és megfelelő ipari háttér nélkül azonban lassan haladt a munka, végre 1952-ben a haditengerészet felkarolta a fejlesztést így hamarosan sor kerülhetett a kísérleti indításokra. Az első ilyen alkalom 1952 augusztusában történt, egy AD-4 Skyraider fedélzetéről, pilóta nélküli távvezérelt F-6F Hellcat ellen. A teszt pilótája Walter Schirra, későbbi űrhajós volt. A rakéta nem találta el célt csakúgy, mint következő egy tucat. A kudarcok nem vették át a fejlesztő csoport kedvét, McLean vezetése alatt ekkor már ugyanis 25 mérnök dolgozott.

Létrehozták a rakéta stabilizálására szolgáló Rolleron rendszert, amely mind a mai napig több hasonló kategóriájú rakétán megtalálható. Ez a vezérsíkok végein a légáramlat által felpörgetett acél kerekeket tartalmaz, amelyek a precessziójuk miatt a nem szándékolt irányú mozgás ellenében térítik ki a kis csűrőkormányokat.

Az első sikeres indítás 1953. szeptember 11-én történt, a Hellcat mellett a közelségi gyújtó felrobbantotta a rakéta harci részét. További módosítások következtek, például addig egy kisméretű felszültségmérő mutatta a pilótafülkében, hogy a rakéta infrafeje „látja” a célt. A pilóta azonban  elfogás és harc  közben nem szeret a műszerfalra nézegetni, ezért egy további elektromos vezeték beszerelésével megoldották, hogy hangjelzés tudassa az indításra kész helyzetet. A 840Hz-es frekvenciát választották, mivel az elég jellegzetes búgó hang és nem téveszthető össze mással. Ezt mind a mai napig alkalmazzák.

Az AIM-9 Sidewinder térhódítása elkezdődött, és a szériagyártás során is sikerült megálmodója alapelvét követni, miszerint a rakéta „ne legyen elektronikai szempontból bonyolultabb,. mint egy asztali rádió, és mechanikailag pedig mint egy mosógép”.

Az első ténylegesen bevethető passzív infravörös önirányítású légiharc rakéta 1956-ban szolgálatba állt az US NAVY harci gépein, és nem sokkal később az USAF is rendszeresítette, mivel jobbnak bizonyult a Hughes által fejlesztett Falcon-nál.

A Sidewinder vagyis a csörgőkígyó  első „marására” két évet kellett várni. A Távol-Keleten több hadszíntéren is békétlenség uralkodott. A koreai háború 1953-ban nem békekötéssel, hanem azóta is fennálló fegyverszünettel ért véget, és sorozatos fegyveres incidensek történtek a közeli Tajvan és Kína között is. A régen Formoza néven ismert egyharmad magyarországnyi kis sziget Kínai Köztársaság néven  vált függetlenné.

A második világháború idején két karizmatikus katonai és politikai vezető együtt harcolt a közös ellenség, a Mandzsúriát megszálló és ott brutális népirtást folytató Japán ellen. Mindkét vezető a Szovjetunióban kapott több éves ideológiai és katonai képzést, de egyikük, Csang Kaj-sek kiábrándult a kommunista rendszerből nem annyira az ideológia, hanem a gyakorlati módszerek miatt. Mao CeTung azonban a sztálinizmus hű követőjének bizonyult. A japánok felett aratott győzelem Kínában nem hozott békét, a két vezető és hívei között polgárháború tört ki. A kommunista erők kerekedtek felül, így Csang Kaj-sek és az általa vezetett Kuomintang szervezet kétmillió követője Tajvanra volt kénytelen visszavonulni. A kínai szárazföldtől 160 km-re fekvő sziget természetes védővonalát jelentette a tenger, a kommunisták hadseregének nem volt megfelelő tengerészete az invázióhoz.

A part közvetlen közelében két további kis szigetet is sikerült megtartania a köztársasági erőknek, a Quemoy vagy Kinmen és a Matsu később számos fegyveres összecsapás színhelyévé vált. Noha alig tíz kilométerre vannak a szárazföldtől, Kína mégsem tudta azokat elfoglalni. Légi incidensekre rendszeresen került sor a szigetek térségében, ahogy súlyos áldozatokkal járó tüzérségi összecsapásokra is. 1958 nyarán újra kiújultak a két fél közötti harcok. Időközben Tajvan, vagy más néven a Kínai köztársaság látványos fejlődésnek indult. Noha demokráciáról ott sem lehetett beszélni, a piacgazdaság eredményesen működhetett, így volt lehetőség a védelem erősítésére is. Az USA több alkalommal nyújtott segítséget, így a légierő is javarészt amerikai típusokból állt. A gépek nagy része használtan érkezett, és a technikai hiányosságokat igyekeztek kiváló kiképzéssel ellensúlyozni. Az USA számára fontos szövetségessé vált Tajvan, ugyanis a sziget területéről könnyen elérhető volt Kína, legalábbis a felderítő repülőgépek számára. Tajvani felségjelzéssel repültek nem csak taktikai típusok, hanem RB-57-es és U-2-es stratégiai felderítők is, amelyek közül többet lelőttek. A felderítési adatokat aztán az USA természetesen megkaphatta.

A Kínai Népköztársaság légiereje akkor még minden szempontból fölényben volt, mindez annak ellenére is igaz, hogy a felderítő repülések többségét nem tudták megakadályozni. A „nemzetiek” vagyis a tajvani légierő (ROCAF, Republic of China Air Force)  javarészt a koreai háború idejéből származó típusokat alkalmazta, a North American F-86F Sabre mennyisége azonban messze kisebb volt, mint a kínai MiG-17-eseké, amelyek a repülési jellemzők terén is komoly fölényben voltak.  Szolgálati magasságuk több ezer méterrel múlta felül a Sabre-ét, így a kínai pilóták tudták meghatározni azt, hogy mikor és hol vegyék fel a harcot. Az eredményesség azonban nem a papírforma szerint alakult. Noha a tajvani légierő is számos Sabre-t veszített a légi összecsapásokban, a kínaiak a többszörösét.

A technikai hátrányt az USA némileg enyhítette 1958 nyarán. Az Operation Black Magic (Fekete Mágia művelet) keretében egy C-124 Globemaster teherszállító fedélzetén több tucat AIM-9B Sidewinder rakétát és egy húsz fős műszaki csapatott küldtek Tajvanra, teljes titoktartás mellett. Az F-86-osok átalakítását azonnal megkezdték, a szárnyak alatti két belső felfüggesztési pont elektromos vezetékeit és rögzítési pontjait módosították, valamint a rakéta hangjelzését közvetítő huzalt szerelték be a katapult ülés egyesített csatlakozójába. Sok idő nem jutott a tesztelésre és kiképzésre, mert a harcok folyamatban voltak. Szeptember 18-án jelentették, hogy az új fegyver bevetésre kész, de a megfelelő alkalomra néhány napot várni kellett.

24-én kilenc felderítő RF-84-es kíséretét és védelmét kellett biztosítani a tajvani légierő 44. vadász századának. A felderítők feladata a kínai partmenti tüzérségi ütegek pontos helyének meghatározása volt, ami alapján a Kinmen és Matsu szigeten lévő saját ágyúk megsemmisíthették azokat. A Hszincsu légi bázison állomásozó 18 F-86F mindegyikét kettő AIM-9B rakétával szerelték fel, ezek 9 óra 58 perckor kezdték meg a felszállást Li Su Jüan alezredes századparancsnok irányítása alatt. 10 óra 20 perckor a kilencezer méteres magasságban repülő kötelék két részre oszlott, hat géppel az alezredes a felderítőkhöz csatlakozott, a többi távolabb várakozási légtérben állt készenlétben.

A kínai légierő több tucat MiG-17-esét emelte, és az eseményről beszámoló források szerint csak az 1982-ben a libanoni Bekaa-völgy felett volt egy időben több harci gép, azaz a sugárhajtású korszak egyik legnagyobb összecsapása ígérkezett.

A Li Su Jüan által vezetett raj 10 óra 34 perckor érkezett a célkörzetbe és az irányítás adatai alapján 4 óra irányból közelített az egyik kínai kötelék felé. Azok teljes biztonságban érezték magukat, ugyanis a repülési magasságuk nem volt elérhető az F-86F gépek számára. Addig kizárólag a 12,7 mm-es géppuskák jelentették a veszélyt, amelyeket csak pár száz méterről lehetett használni. Ezúttal másként történt. Az F-86-osok 70 fokos irányon nagyjából három kilométer távolságban és  több száz méterrel alacsonyabban repültek, mint a MiG-17-esek, amikor a tajvani pilóták sisakjában megszólalt a Sidewinder-ek búgó hangja jelezve, hogy „látják” a célt. 10 óra 58 perckor az alezredes a történelem során először indított irányított légiharc rakétát ellenséges légi cél ellen. A kötelék többi tagja is követte példáját, a dolgukat megkönnyítette, hogy a MiG-17-esek laza szétbontakozott kötelékben repültek egymástól több száz méterre.

A meglepetés sikerült, a rakéták többsége találatot ért el, és a MiG-ek lángolva zuhantak a mélybe.  Az ezt követően kibontakozott manőverező légiharcba beavatkozott a második, nagyobb Sabre kötelék is, de már nem játszottak szerepet a rakéták, mivel azok minimális indítási távolsága legalább egy kilométer, és az indító gép túlterhelése is korlátozott volt. Tajvani források szerint összesen kilenc MiG-17-est lőttek le veszteség nélkül, ebből legalább négyet az új fegyverrel. Az indított rakéták számáról nem találtunk adatokat, de természetesen nem mindegyik működött tökéletesen. Olyannyira nem, hogy szinte azonnal ellenséges kézbe jutott egy alig sérült példány. A Sidewinder közelségi és csapódó gyújtója sem működött, de az irányító rendszere viszont nagyon pontosan, így a megcélzott MiG-17-es szárnytövébe ütközve beékelődött. A kínai gép leszállt életveszélyes terhével, amit később a Szovjetunióba szállítottak, mégpedig az Ivan Toropov által vezetett Vimpel tervezőirodába, ahol elkészítették a másolatát. A konstruktőr szerint „a Sidewinder volt a mi egyetemünk, rengeteget tanultunk belőle”.  A szovjet K-13-as, vagy R-3Sz rakéta aztán ugyanúgy elterjedt a világban, mint a Sidewinder, és ugyanúgy messze volt a tökéletestől.

Az első siker inkább a meglepetésnek, mint a fegyver kiválóságának volt köszönhető. Az AIM-9 később a vietnami háborúban sokkal alacsonyabb eredményességgel szerepelt, alig 10-15%-uk találta el a kijelölt célt, amelyek manőverezéssel ki tudtak térni a rakéta elől.  Sorra jelentek meg a továbbfejlesztett változatok, kidolgozták az infrafej mélyhűtésének rendszerét az érzékenység növeléséhez, a 9L változat már nem csak hátulról, hanem szemből, a „hideg” felét mutató cél ellen is indíthatóvá vált, és kiválóan szerepelt 1982-ben a Falkland-szigetek felett  vívott légi harcokban, valamint Libanonban az ötödik arab-izraeli háborúban.

A argentin és a szíriai légierő gépei azonban még nem rendelkeztek a rakéták megtévesztésére szolgáló infracsapdákkal. 1991-ben az Öböl-háborúban az iraki gépek számos alkalommal kerülték el a Sidewinder-ek találatát az izzó töltetek kiszórásával. A legutóbbi verzió, az AIM-9X már érzéketlen a zavarásra, hiszen képalkotó az infravörös értékelője, ami egyértelműen  képes megkülönböztetni a célt a megtévesztő töltetektől. Ez sem tökéletes, egy kősivatag felet kis magasságban könnyen elveszíti a célt, bár az ilyen körülmények ritkák. Ami tény, hogy tökéletes, száz százalékos eredményességű fegyver nem volt, nincs és soha nem is lesz.