Repülés, repülőgépek

jetplanes

Menekülés a karibi "paradicsomból"

2016. november 30. - stonefort2

  Castro Kubája nehezen változik

 

Kuba földrajzi fekvése és éghajlata miatt a fél világ turisztikai paradicsoma lehetne, aminek egyetlen akadálya van. Az ország ugyanis egyike a még meglévő néhány kommunista diktatúrának, ami lehetetlenné teszi a tömeges szabad ki és beutazást. Idegenforgalom ha korlátozott mértékben is, de létezik, főleg a volt „testvéri” országok olyan polgárai szeretnek Kubában napozni és koktélokat szürcsölgetni, akiket nem zavar az ország antidemokratikus berendezkedése és működése.

Az ötvenes években katonai diktatúra működött, amely ellen fegyveres felkelést szervezett Fidel Castro. Az 1953-ban kudarcba fulladt eseményt követően az ellenállók vezérét elítélték, de nem a világ kommunista uralom alatt álló felén megszokott halálbüntetést kapta, hanem mindössze húsz hónap letöltése után szabadon engedték. Castro a létező és súlyos társadalmi problémákra alapozva újra kezdte a harcot, amely végül  „sikerrel” zárult és megkezdődhetett a fejlődés „szocialista” útja. Kuba lakossága akkor még nem tudhatta, hogy cseberből vederbe esett. A kelet-európai „tanítómesterek” nyomdokain haladva Castro totális diktatúrát vezetett be, ami a hatvanas évek elején aktív szovjet „segítséggel” az atomháború szélére sodorta a világot.

15203126_1255500134513838_1741091549500171167_n.jpg

Kubában is üldözték a politikai „másként gondolkodókat”, csírájában elfojtottak minden ellenzéki törekvést, és ugyanaz a belső „tisztogatás” is lezajlott, ami egy évtizeddel korábban Kelet-Európa szocialista társadalmi berendezkedésű országaira volt jellemző. Az ellenzék és a kegyvesztett kommunista párttársak végleges elhallgattatásában aktív szerepet játszott az a nemzetközi kalandor és véreskezű terrorista, akinek képét  Nyugat-Európában vagy éppen hazánkban előszeretettel viselik pólójukon a tájékozatlan, vagy még manapság is félretájékoztatott baloldali fiatalok. Che Guevara orvos végzettsége ellenére személyesen is részt vett emberek megkínzásában, és nyomtalan eltüntetésében.

A kubai diktatúra mindezek ellenére nagyon különbözött a szovjet modelltől. A karibi vérmérsékletet semmilyen ideológiával nem lehetséges szűk korlátok közé zárni, így Castro Kubájában a mindennapi élet része maradhatott a „bulizás”, az élet örömeinek élvezete. Természetesen csak nagyon szerény keretek között, hiszen mind a mai napig jellemző a tömeges szegénység. A diktátor belátta, hogy a kommunista ideológia szexualitásra vonatkozó képmutató és prűd része náluk tarthatatlan, így a tengerpartokon számtalan „posadát” építettek, a kis egyszobás bungalókat fillérekért bérelhették ki egy órára a fiatal párok.

fidel-en-helicoptero-con-otero.jpg

Egyedi módon több alkalommal is megnyitották a határokat, így 1965-ben negyedmilliónyian, 1980 áprilisában 125 ezren, 1994 augusztusában 30 ezren távozhattak szabadon az USA-ba. Mindezek ellenére számtalan menekülési próbálkozás történt illegálisan is, többnyire a tengeren. Házilag összeeszkábált tutajokon vágtak neki sok ezren az életveszélyes útnak, olyan emberek, akik semmilyen körülmények között nem hagyhatták volna el Kubát.

Az USA-ban élő emigránsok minden eszközzel támogatták a szabadságot választó honfitársaikat, számos szervezetet létesítettek, amelyek biztosították az újonnan érkezettek nyelvtanulását, és beilleszkedését. Létrehozták a saját „Szabad Európa rádiójukat” is, a Radio Marti folyamatosan adott tájékoztatást olyan témákról, amelyeket a kubai cenzúra elferdített.

A menekülés nem csak vízen volt lehetséges. A közeli Florida számtalan repülőterét fél óra alatt el lehetett érni, ha sikerült megfelelő repülő eszközt szerezni. Ez azonban csak nagyon kevesek lehetősége volt, hiszen a repülőtereken csak „megbízható”, alaposan ellenőrzött és megfigyelt emberek dolgozhattak. Különösen vonatkozott ez a légierőre.

Az első repülőgépes szökés 1964-ben történt, egy An-2-essel, majd később több vadászpilóta is úgy döntött, hogy a dezertálást választja. Az USA-nak egy idő után már nem is volt szüksége a repülőképes állapotú MiG-ekre, ezért azok többségét vissza szolgáltatták Kubának, a pilóták azonban természetesen maradhattak. Érdekes módon a kelet-európai szocialista országokból csak néhány dezertálásra került sor, a látszólag „szabadabb” Kubából viszont még olyan magas rangú személyek is megszöktek, mint Rafael del Pino Diaz tábornok, aki Raul Castro honvédelmi miniszter egyik helyettese volt. 1987-ben az Aerocaribbean légitársaság egyik Cessna gépével vitte „sétarepülésre” a családját, de Floridában szállt le, ahol menedékjogot kapott. Előző feleségét felhasználta a kommunista propaganda, a nő szerint a tábornok „gyermekrabló” mivel magával vitte közös gyermeküket is. A sors iróniája, hogy 1995-ben a volt feleség is a menekülés mellett döntött, de jóval kockázatosabb módon a tengeren át jutott az USA-ba.

15168758_10154604386564002_8062194604427799757_o.jpg

A leghíresebb szökés túlzás nélkül akciófilmbe illő fordulatokkal történt. Főszereplője Orestes Lorenzo Perez őrnagy volt, aki a Havannától keletre lévő Santa Clara légi bázison szolgált.

Az 1956-ban még Castro „forradalma” előtt született Orestes három éves korában az USA-ban élő rokonaitól kapott egy repülő modellt, ami eldöntötte a sorsát, ettől fogva folyamatosan pilóta akart lenni. Ez sikerült is neki, így a hetvenes években a Szovjetunióba küldték kiképzésre, ahol először az akkori idők kiváló kiképző gépén a csehszlovák gyártású L-29 Delfin-en ismerkedett a sugárhajtású repüléssel. Kubában maradt feleségéhez, akivel még 1976-ban házasodtak össze már MiG-21-esre átképzett hadnagyként érkezett vissza. Victoria is tanult még akkoriban, fogorvosnak készült. A kevés tapasztalatú pilóta hamarosan háborús környezetben találta magát, ugyanis Angolába vezényelték.

orestes-collection-orestes-in-uniform.jpg

Fidel Castro még 1975. november 4-én döntött arról, hogy országának reguláris fegyveres ereje beavatkozik az angolai polgárháborúba. A bonyolult viszonyok között csak az volt nyilvánvaló, hogy a szocialista országok élükön a Szovjetunióval és Kubával a portugál gyarmatosítók ellen harcoló MPLA (Marxist Popular movement for the Liberation of Angola) gerilla szervezetet támogatták, míg az ugyanezen célért küzdő UNITA (Union for the Total Independence of Angola) antimarxista fegyveres csoportosulást a Nyugat és Dél-Afrika látta el utánpótlással. A portugálok távozása után a két nagyobb és több kisebb gerilla hadsereg egymásnak esett, és egy évtizednél is hosszabb véres polgárháborút vívott.

Kuba lakosságának jelentős része sötét bőrű, így az afrikai gyökerekre valamint a „proletár internacionalizmusra” történő hivatkozással indokolták meg a katonai intervenciót. A Szovjetunió korlátlan fegyverszállítással támogatta a beavatkozást, amit aztán később kiterjesztettek Etiópiára is.

orestes-collection-orestes-in-mig-21-in-ussr.jpg

Orestes Lorenzo Perez MiG-21-essel 40 harci bevetést hajtott végre, de csak földi célokat támadott, légi harcba nem keveredett az ugyancsak beavatkozó dél-afrikai harci gépekkel. A kezdeti időkben 33000 kubai katona volt Angolában, számuk a háború 1988-ban történt befejezésére 55000-re növekedett. Az állományt folyamatosan cserélték, így mindösszesen félmillió kubai vett részt a harci cselekményekben.

A bevetett repülőgépek közül alig néhány századnyi volt a kubai légierő tulajdona, a Szovjetunióból An-22-esek hozták az új gyártású MiG-21bisz és MiG-23ML gépeket, amelyeken angolai felségjel volt, de zömében kubai pilóták repültek velük. A háború mai besorolással „alacsony intenzitású” volt, vagyis a harci gépek bevetésére viszonylag ritkán, az ellenséges gerilla osztagok felbukkanása esetén került sor. A kubaiak által repült gépek közül 17 MiG-23-as, 18 MiG-21-es, 9 Mi-8-as és 4 An-26-os került veszteséglistára, ezek közül néhány balesetben semmisült meg, többségüket azonban az UNITA lőtte le gépágyúkkal és vállról indítható légvédelmi rakétákkal. A kétezer elesett kubai katona között volt több tucat hajózó is.

3_2.jpg

Orestes szerencsésen megúszta a bevetéseket, így a következő váltással visszatérhetett Kubába. Hazájában időközben megkezdődött a változtatható szárnyállású MiG-23-as rendszerbe állítása, de érdekes módon először a csapásmérő „32-24-es gyártmány”, vagyis a „papucsorrú” BN vadászbombázó változat 14 példánya érkezett meg a Szovjetunióból 1978. június 6-ától. A 231. század a San Antonio de los Banos légi bázison szeptembertől állt hadrendbe, amit követően decemberben már nagyszabású hadgyakorlatnak is részese volt. Az új csapásmérő gépek, amelyek alkalmasak voltak atombombák célba juttatására, Kuba északi partvidéke előtt „támadták” a felvonult szovjet flottaegységet. Orestes alakulata közepes magasságban magára vonta a hajók légvédelmének figyelmét, míg az új MiG-23BN gépek a víz felett néhány méretes magasságban repülve észrevétlenül közelítették meg a célt. A „Granma XXII” gyakorlat sikerrel zárult, és egyben bebizonyította, hogy a kubai légierő képes a meglepetésszerű alacsonytámadásra.

cuban_mig-27_-2.jpg

Ez természetesen nem kerülte el az amerikai hírszerzés figyelmét sem. A kinagyított felderítő műhold fotókon világosan látszott, hogy a San Antonio de los Banos bázison a MiG-23-as csapásmérő változata üzemel. Mindez súlyosan sértette a másfél évtizeddel azelőtti rakétaválság után kötött egyezményt, amely szerint Kuba nem rendszeresít tömegpusztító fegyver célba juttatására szolgáló eszközt. A bizonyosság érdekében Carter amerikai elnök engedélyezte, hogy SR-71-es felderítők két alkalommal átrepülhessenek Kuba teljes hosszában. A jobb felbontású felvételek egyértelművé tették, hogy milyen változatú gépekről van szó. A folyamatban lévő SALT tárgyalásokon résztvevő amerikai szenátorok Moszkvában kérdőre vonták Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnököt, aki a szokott cinizmussal kijelentette, hogy ők csak védelmi jellegű fegyvereket adtak Kubának. Az USA kénytelen volt beletörődni abba, hogy az elavult IL-28-as bombázók helyett korszerű fenyegetéssel kell szembenéznie a jövőben.

A következő év január 2-án az új gépeket nyilvánosan bemutatták Kubában, a forradalom 20. évfordulóján rendezett díszszemlén. A kilenc gépes MiG-23BN köteléket Rafael del Pino Diaz ezredes vezette, aki később tábornokként dezertált az országból. Szökése után beszámolt az amerikai hírszerzésnek arról, hogy a később két századra bővített csapásmérőnek háborús konfliktus esetén a floridai légi bázisokat kellett volna megtámadnia. 1983-ban Grenadában harcoltak kubai katonák az amerikai invázió ellen, ekkor első fokú készültségben álltak a MiG-23BN-ek navigációs rendszerükben a Homestead bázis koordinátáival, vagyis az amerikai aggodalom nem volt alaptalan.

6_2.jpg

Orestes Lorenzo Perez a Santa Clara bázison közben szépen haladt előre a ranglétrán. 1981-ben megszületett első gyermeke Reyniel, néhány év múlva pedig második fia, Alejandro. 1985-ben vezérkari akadémiára küldték a Szovjetunióba, Frunzéba. Szerencsés helyzetben volt, mivel családja is vele tarthatott a több éves időtartamra. Ekkoriban került hatalomra Gorbacsov, aki meghirdette a „glasznoszty” politikát. A nagyobb nyíltság sokat segített, de nem tudta megakadályozni a rendszer későbbi összeomlását.

Tanulmányainak befejeztével Orestes és családja visszatért Kubába, ahol minden sokkal rosszabb lett a néhány évvel azelőtti viszonyokhoz képest. A Szovjetunió már nem volt képes olyan mértékben támogatni, és mesterségesen felszínen tartani a kubai gazdaságot, amely emiatt rohamosan hanyatlott. Castro rendszeres lelkesítő beszédeiben az „imperialisták mesterkedésének” tulajdonította a problémákat, amelyek miatt korlátozni kellett a közüzemi szolgáltatók működését, ez a gyakorlatban azt jelentett, hogy néha nem volt áram vagy vezetékes víz.

15137682_10154604386609002_1018955933822196125_o.jpg

1991 elején megkezdődött a MiG-29-esek rendszerbe állítása, így az egyik század MiG-23BN a Santa Clara, a másik pedig a Holguin légi bázisra lett áttelepítve. A bázisparancsnok helyettesi beosztásban  dolgozó Orestes alakulatát jelölték ki a variaszárnyú típus befogadására, így a hajózó állomány átképzése azonnal megkezdődött két MiG-23UB segítségével.

A kommunista világrend összeomlása Kubát messze elkerülte. Castro magára maradt, és várta az „amerikai támadást”. Ennek megfelelően a hadsereg és a légierő folyamatos harckészültségben volt, a pilóták 3-4 naponta mehettek rövid időre haza. Természetesen semmiféle amerikai támadás nem történt, de Kubában a paranoiás közhangulat, amit az ország vezetői gerjesztettek, rányomta bélyegét a mindennapi életre. Ez is segített Castro-nak a tényleges problémák elleplezésében.

Az őrnagy mindezek és a Szovjetunióban tapasztalt változás otthoni elmaradása miatt meghozta élete legnehezebb döntését, a szökést választotta. Feleségét is bevonta a tervbe és megígérte, hogy „ha nem tudtok utánam jönni, akár a levegőben, akár hajóval, akár úszva, de visszajövök értetek”. Döntésében szerepet játszott az is, hogy a kubai politikai propaganda azt állította, hogy a vízummal rendelkező kubaiak szabadon elhagyhatják az országot. Mivel a politikai menekülteket az USA azonnal befogadta, ez azt is jelentette, hogy az otthon maradt családtagok megkaphatják a vízumot, és egyesülhetnek a szétszakított családok. Mindezt azonban naivitás volt elhinni, mint ahogy az később be is bizonyosodott.

1_2.jpg

Átképzése a MiG-23BN-re jól haladt, és közelgett az első egyedül repülés napja. 1991. március 20-án késő délelőtt szállt fel a 722-es oldalszámú együléses géppel gyakorló repülésre. A tenger fölé érve azonnal lesüllyedt néhány méteres magasságra, így radarral már nem láthatta a kubai légi irányítás és a légvédelem sem. Mélyrepülésben közelítette meg a Florida déli csücskét, ahol Key West közelében helyezkedett el a haditengerészet Boca Chica repülőtere.

Az amerikai légvédelem is csak akkor fedezte fel a közeledő gépet, amikor az emelkedni kezdett és szárnyait billegtetve áthúzott a reptér felett. Orestes még kétszer megismételte az iskolakört, és közben figyelte az esetleg fel vagy leszálló más gépeket. Rádiózni természetesen nem tudott, nem ismerte az amerikai helyi irányítás frekvenciáját, és azt nem is lehetett volna repülés közben beállítani saját rádióján. Miután meggyőződött róla, hogy mást nem veszélyeztet, leszállt a meglepett amerikaiak orra előtt.

5_2.jpg

A pilóta menedékjogot kért és kapott, a gépet a helyszínre érkezett szakértők átvizsgálták, hajtóművét beindították, a SzOD-57M fedélzeti válaszadó adatait feljegyezték, majd értesítették a kubai hatóságokat, hogy ha kell, akkor visszavihetik. Ekkor már ugyanis nem jelentett komoly értéket számukra a típus, hiszen a megszűnőben lévő NDK készletéből mindent megkaphattak, amire a katonai hírszerzők igényt tartottak.

Egy An-26-os fedélzetén nyolc műszaki és egy pilóta ment a 722-es gépért. Eduardo Gonzalez Seirra őrnagy repülte vissza Santa Clara-ba a MiG-23BN-t, és ez  megpecsételte a pilóta jövőjét. Mivel személyesen is megtapasztalt néhány dolgot az USA-ban, ezért egy éven belül leszerelték, így már nem kaphatott kedvet ő is a szökéshez. Havannában taxisofőr lett, ami a vadászpilóta hivatáshoz képest több nagyságrendi visszalépést jelentett.

10_2.jpg

Orestes Lorenzo Perez azonnal megtette a szükséges  lépéseket családja érdekében. Próbálkozásai azonban eredménytelenek maradtak, az amerikai hivatalos szervek hiába tettek meg mindent.

Felesége Kubában járta sorra a hivatalokat, még Raul Castro-hoz is eljutott, aki személyesen utasította el kérését. Victoriát és gyermekeit pszichológusok győzködték, hogy „felejtsék el a hazaárulót”.

Orestes a Radio Marti-hoz fordult, mivel azt hitte, hogy a széles nyilvánosság segít. Segítséget kért az ENSZ Emberi Jogi Bizottságától, Castro madridi látogatása idején a helyszínen éhségsztrájkkal hívta fel a figyelmet, fogadta őt George Bush és Mihail Gorbacsov, de semmi és senki sem tudott segíteni. Kénytelen volt rádöbbennie arra, hogy csak magára számíthat a probléma megoldásában. Pontosabban hathatós segítséget várhatott és kapott az emigráns kubaiak Valladares Alapítványától. Intenzív nyelvtanulás után beiratkozott egy civil pilóta iskolába, hiszen az amerikai szakszolgálati engedélyt csak ennek elvégzése után kaphatta meg. A sugárhajtású vadászgépeken több mint ezer órát repült pilóta természetesen könnyedén teljesítette a követelményeket, és amint megszerezte a „jogosítványt” azonnal szóba jöhető repülőgép után nézett. Ezt természetesen már teljes titoktartás mellett történt, mivel nem akarta, hogy a kubai hatóságok gyanút fogjanak. A kiválasztásnak több fontos szempontja volt, az első és legfontosabb az alacsony ár. Ugyanakkor üzembiztosnak is kellett lennie, ezért kétmotoros gépet akart. Az alapítvány segítségével végül megtalálta amit keresett, egy 1961-es gyártású, 6000 órát repült régi kétmotoros Cessna 310F gépet.

9_3.jpg

A Washington külvárosában bérelt lakásában Orestes  alaposan megtervezte akciója minden részletét.  Részletes térképek és személyes ismeretei alapján választotta ki az ideális helyszínt a  Matanzas várostól keletre elterülő részt, ahol a nyílegyenes főút a tengerparttal párhuzamos. Ezt a helyet jól ismerte, ugyanis MiG-21-essel többször is leszállt ugyanitt, hadgyakorlatokon. A helyszín megtalálását könnyítette, hogy itt volt a Canimar folyó tölcsértorkolata, amely felett hatalmas híd ívelt át, ettől keletre volt a három kilométer hosszú egyenes útszakasz. Egyvalami azonban nagyon kockázatossá tette az akciót. Mindössze néhány kilométerre délre volt egy légvédelmi rakétabázis Nyeva komplexummal, amely alkalmas a kis magasságban lévő repülő eszközök megsemmisítésére. Egy további tényező is volt,  amelyet nem lehetett előre tervezni, a gépkocsi forgalom. Szerencsétlen esetben ez meghiúsíthatta a tervet sőt, még az is „benne volt a pakliban”, hogy a felszállás válik lehetetlenné, ami Orestes számára a halálbüntetéssel lett volna egyenlő.

A szervezés legnehezebb és legkockázatosabb része  nem rajta múlt. Feleségével ugyanis közölni kellett valahogy a részleteket, mikor legyen a gyerekekkel együtt a szükséges helyen. Az alapítványon keresztül két megbízható mexikói nő segített, akik elutaztak Kubába, és a konspirációs szabályokat betartva titokban felkeresték Orestes feleségét. Victoria nagyon megörült a tervnek, de azt titokban kellett tartania a gyerekek előtt, nehogy azok véletlenül elszólják magukat.

Szökése után 21 hónappal került sor a nem mindennapi mentőakcióra. 1992. december 19-én hajnalban Florida déli részén lévő Marathon repülőterére vitte a Cessnát, majd álnéven bejelentkezett egy közeli motelben. Másnap a gépet alaposan felkészítette, feltöltötte a szárnyvégeken lévő póttartályokat is, bár összesen csak 360 km megtételéről volt szó oda-vissza. A repülőtéren igyekezett minél kisebb feltűnést kelteni, mert ha az ismeretlen pilótát valaki véletlenül drogcsempésznek nézi, akkor a hatósági ellenőrzés miatt lecsúszhatott volna a percnyi pontossággal megtervezett akcióról. Az indulást késő délutánra tervezte, így az esetleg felszálló kubai MiG-ek pilótái a szürkületben nehezebben fedezhették volna fel az alacsonyan szálló, a fedélzeti radarral csak üggyel-bajjal felderíthető kis gépet. 17 óra 7 perckor kérte meg a felszállási engedélyt, majd ezer lábra emelkedett az előre bejelentett útvonal irányába. Azt azonban nem sokáig követte, hanem lesüllyedt a víz fölé néhány méterre és déli irányba fordította a gép orrát, és közben kikapcsolta a rádiót valamint a transzpondert. A pilóta bal combjára rögzítette a repülési tervet a navigációs adatokkal, a jobb oldalra pedig a kalkulátort helyezte el, hogy ha változtatásra kényszerül, akkor kéznél legyen. Mivel hátszél volt, a tervezettnél hamarabb érte el a 24. szélességi fokot, amely Florida és Kuba között kb. fél úton helyezkedett el, és elválasztotta a két ország légvédelmi ellenőrzési zónáját. Noha minél hamarabb látni akarta családját, magára kellett erőszakolnia azt, hogy szigorúan tartsa magát a tervhez, és csökkentse a sebességet. Körözni nem akart, mert ahhoz a biztonság miatt kissé magasabbra kellett volna emelkednie, és ez annak veszélyével járhatott volna, hogy valamelyik partközeli radar felderíti. Ezt is számításba vette. A körzetben üzemelő P-14-esek kb. 20 másodpercenként tesznek meg egy teljes fordulatot, a kezelők ha legalább háromszor egymás után látnak egy repülő objektumot, vagyis egy perccel később értesítik a PRV-11-es magasságmérő radar kezelőit, hogy a jelzett irányban lévő cél magasságát állapítsák meg. Ha ez megtörtént, akkor megy tovább az információ a különböző vezetési pontokra és parancsnokságokra. Ez még teljes harckészültség esetén is jópár percet jelent, Kubában azonban akkoriban csak alacsonyabb szintű készenlét volt. Ezen felül gyakorta okozott problémát, hogy a radarokhoz nem volt elegendő tartalék alkatrész, továbbá rendszeresen áramszünet nehezítette a kezelők dolgát. A berendezések mindegyike rendelkezett saját dízel aggregátorral, de ezekhez meg üzemanyag nem volt.

12.jpg

A legrosszabb kalkuláció szerint a felderítéstől számítva 15 percen belül fel kellett vennie családját, ellenkező esetben nagyon megnő annak veszélye, hogy lelövik a gépet.

Nem sokkal a 24. szélességi fok keresztezése után Orestes meglátta a Matanzas melletti hegyeket, ettől fogva már könnyű volt a navigáció. Egy perc múlva feltűnt a hatalmas híd, amelynek folytatása volt az az útszakasz, ahol a leszállást tervezte. Ehhez azonban előbb be kellett repülnie a szárazföld fölé, és át kellett jutnia egy kisebb hegycsúcs felett, ami azt jelentette, hogy a légvédelem radarjai szinte bizonyosan észlelték. Az útszakasz északkelet-délnyugat irányú volt, Orestes miután áthaladt a hegy felett, azonnal nyitotta a futóműveket, és figyelte a megbeszélt helyet, ahol családjának kellett várakoznia. Victoria és a gyerekek ott is voltak, narancssárga pólóban. Nem volt könnyű Havannából ide eljutni, mivel errefelé tömegközlekedési eszköz nem volt. Autóstoppal, több részletben és kb. egy havi fizetésnek megfelelő összegért tették meg az utat. Kubában súlyos üzemanyag hiány volt, ezért Castro meghirdette a „Kerékpárok évét”, aminek egyetlen előnye azért volt, a forgalom visszaesett a leszállásra kiszemelt útszakaszon.

Victoria nem tudta, hogy melyik irányból várja a repülőgépet, amely pontosan a háta mögül érkezett, hátszélben. Csak egyetlen próbálkozásra volt lehetőség, de pontosan a legrosszabb pillanatban mindkét irányból járművek közeledtek. A Cessnával azonos irányba egy személygépkocsi haladt, szemben pedig egy teherautó jött. Orestes átemelte gépét az autó és egy útakadály felett, és meglehetősen durván letette az öreg Cessnát. A teherautó sofőrje teljes erejéből taposta a fékpedált, és sikerült elkerülnie a balesetet, ekkor még nem tudhatta, hogy ha repülésre képtelenné teszi a gépet, akkor minden bizonnyal magas kitüntetést és jutalmat kaphat. Orestes visszafordult és azonnal meglátta a lélekszakadva felé rohanó feleségét, aki görcsösen szorongatta a gyerekek kezét. Kisebbik fiának lábáról leestek a cipők, de ezzel nem törődve futott ő is, mivel Victoria néhány perccel korábban beavatta őket az eddig teljes titokban tartott dologba, hogy édesapjuk jön értük.

A család 21 hónap távollét után újra együtt volt, de nem lehetett időt vesztegetni az örömre. Orestes egy gyors ölelés után azonnal zárta a bejárati ajtót, amely azonban újra és újra kinyílt. Nyugalmat erőltetett magára, és sokadik próbálkozásra végre biztonságosan működött a kopott zárszerkezet. A pilóta azonnal felszálló teljesítményre tolta a gázkarokat, a fékszárnyat a legrövidebb starthoz tartozó állásba tette, és megkezdte a nekifutást. A Cessna még csak 60 mérföldes sebességgel gurult, amikor már muszáj volt elemelkedni, mert közeledtek az út kanyarulatához. A felszállás sikerült, de a felhőtlen  örömre még mindig várni kellett. Orestes mélyrepülésben kifordult a tenger fölé, és amit a Cessna sebességben bírt, azt kipréselte belőle. Nem tudhatta, hogy a légvédelmi rakétabázist aktiválták, vagy esetleg felszálltak a MiG-ek, hogy elfogják a légtérsértőt. Minden pontosan a tervezett időzítés szerint zajlott, így egyre sötétebb lett, ami megnehezítette volna az elfogásra küldött pilóták dolgát. Orestes most jó hasznát vette az angolai tapasztalatnak, hiszen ott rengeteget repült MiG-21-essel néhány méteres magasságban. Ez a Cessnával természetesen sokkal könnyebb volt, de ugyancsak nagy figyelmet igényelt, pláne a sötétedés miatt. Közben már oldódott a feszültség, és végre beszélhettek egymással, a gyerekek pedig felfalhatták az ülésekre előre odakészített édességet. A 24. szélességi fok felé közeledve a gép 60 méteres magasságba emelkedett, majd a már biztonságosnak tartott légtérben 900 méteren a pilóta bekapcsolta a transzpondert és a gép navigációs fényeit. Az amerikai légi irányítás utasítása alapján 2100 méterre tovább emelkedett, és az eredeti tervben szereplő, Miami közelében lévő Opa Locka repülőtér felé vette az irányt. Orestesre azonban rendkívüli fáradtság tört rá, ezért a legközelebbi floridai reptéren szállt le kereken száz perccel indulását követően.

orestes-and-vicky-and-boys-arrive-in-marathon.jpg

A Cessna törzse kívül tele volt sókristályokkal, ami a víz feletti párából csapódott ki.

A sikeres szöktetés hatalmas média visszhangot keltett. Castro dühöngött, pláne akkor, amikor Orestes a CNN élő adásában személyesen „üzent” neki. A pilóta vakmerő és kockázatos akciója sokat segített a kubai emigráns szervezeteknek is, ugrásszerűen nőtt az anyagi támogatottságuk, sok tehetős amerikai adakozott a számukra. Orestes néhány évvel később könyvet írt a nem mindennapi történetről, és több tucatszor utasította vissza filmrendezők , forgatókönyv írók ajánlatait.

161548803.jpg

A kalandos mentőakció sikere mint később kiderült,  a hajszálon múlott. A számos dezertálás, tengeri szökés és a kubai emigránsok egyre nagyobb befolyása miatt a kubai titkosszolgálat úgy döntött, hogy beavatkozik a dolgok menetébe. A légierő egy volt pilótája Juan Pablo Roque őrnagy a Kubában lévő Guantanamo-ba szökött, de nem repülőgéppel, hanem a tengeren úszva. A menedékjogot ő is megkapta, és hamarosan az USA-ba távozhatott, ahol tagja lett a tengeren menekülők felderítését végző Brothers to the Rescue szervezetnek. Az emigránsokból álló önkéntes csoport komoly segítséget nyújtott a Parti Őrségnek, számos esetben fedezték fel a vízi tákolmányaikkal menekülő kubaiakat. Néhány Cessna gép állt a rendelkezésükre, amelyekkel rendszeresen őrjáratoztak a tenger felett. Roque kettős játszmában vett részt, értékes információkat adott az FBI-nek, amiért pénzt is kapott. Ugyanakkor legfőbb feladata a kubai titkosszolgálat segítése volt, beszámolt a Floridában működő emigráns szervezetekről, de szerencsére Orestes terveiről nem szerzett tudomást.

Közben 1993 szeptemberében két további kubai pilóta is megszökött. Szeptember 17-én egy MiG-21bisz landolt Key West-ben, egy héttel később pedig egy MiG-23-as Guantanamo-ban szállt le. A gépeket a szokásnak megfelelően  a titkos berendezéseik átvizsgálását követően visszaszolgáltatták.

7_4.jpg

Roque lelkén szárad a Brother to the Rescue két Cessna 337-esének lelövése. A szervezet kissé öntörvényű és vakmerő vezetője José Basulto számos jogellenes akciót hajtott végre Kuba ellen. A hatvanas évek elejétől a CIA megbízásából szabotázst tervezett egy rakétabázisnál, ami kudarcba fulladt. Saját elhatározásából motorcsónakos támadást végzett kubai kikötők ellen, 20 mm-es gépágyúval. A legfontosabb tevékenységet azonban a levegőben végezte. A vitán felül pozitívan értékelendő „Brothers to the Rescue” megszervezése és működtetése is az ő nevéhez fűződik, de emellett törvénytelen módszerekhez is rendszeresen nyúlt. 1996 januárjában Cessna gépével berepült Havanna fölé, ahol kommunistaellenes röplapok ezreit szórta szét. Castro számára egyre kellemetlenebbé vált a kalandor, akinek szakszolgálati engedélyét az USA-ban bevonták. Ennek ellenére február 24-én engedély nélkül felszállt két másik Cessna 337 kíséretében, amiről a kubai hírszerzést tájékoztatta a beépült Roque. A három repülőgép Kuba partjaitól északra 20 tengeri mérföldre őrjáratozott, vagyis nyolc mérfölddel kívül a parti vizek és azok légtere határától.

cuba-refugees-1024x640.jpg

(a félreértések elkerülése végett: nem szíriai migránsok napjainkban, hanem kubaiak a kilencvenes években)

Az összesen hat pilóta komoly felszerelések nélkül csak a szemükre hagyatkozva keresték a vízen menekülő embereket. A kubai légi irányítással felvették a kapcsolatot, transzponderjük is működött, így világos volt a helyzetük. Semmiféle szabálysértés nem történt a repülés során, ennek ellenére a légvédelem készültségi vadászgépeit emelték. Érdekes módon két gyakorló változatú gépet fegyvereztek fel, mivel négy szempár könnyebben találhatta meg a kisméretű célokat. A MiG-23UB első ülésében Francisco Perez Perez alezredes, a 29UB-ban pedig Alberto Perez Perez alezredes foglalt helyet, akik ikertestvérek voltak. Annak idején mindketten harcoltak Angolában is, de „légi harcba” most kerültek először. A rávezetési adatok alapján gyorsan megtalálták a Cessnákat, a kitűzött cél egyértelműen José Basulto likvidálása volt. A 900-as oldalszámú MiG-29-es két R-60MK rakétával lelőtt két Cessnát, de a harmadikat nem sikerült. Pont ezt vezette Basulto, aki manőverezéssel és a felhőzet álcázó hatásának kihasználásával elkerülhette a találatot. Leszállását követően így be tudott számolni arról, hogy miért tűnt el nyomtalanul a másik két gép, négy pilótával együtt. Azonnal megindult a kutató akció, miközben az USAF F-15-ös és F-16-os gépei biztosították a légteret. Basulto beszámolója alapján a Parti Őrség Falcon 20 gépe hamarosan megtalálta a vízen úszó roncsdarabokat, jóval kívül a kubai parti vizek határán. A pilótáknak azonban nyoma sem volt, mind a négyen életüket veszítették. Castro számára pont fordítva „sült el” a dolog, mint szerette volna. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában is napirendre került az eset, hiszen a  jog durva megsértése volt nemzetközi légtérben fegyvertelen civil repülőgépek lelövése.

11_1.jpg

Az eset után nem sokkal Juan Pablo Roque „eltűnt”, majd Havannában bukkant fel újra, egyértelművé téve, hogy dezertálása a kubai titkosszolgálat szervezése mellett történt.

Az utóbbi tíz évben egyetlen pilóta sem szökött meg, ennek oka semmiképpen sem az, hogy elégedettebbek lehetnének a kubai demokrácia fejlődésével. Mivel az orosz alkatrész utánpótlás már csak fizetés ellenében képzelhető el, nagyon lecsökkent az üzemképes gépek száma, egyes becslések szerint mindössze néhány vadászgép áll már csak szolgálatban. Az ezzel párhuzamosan lecsökkent pilóta állomány többszöri „szűrése” is megtörtént, így már csak azok repülhetnek nagy ritkán, akik bizonyságot adtak róla, hogy feltétel nélküli hívei

a halódó rendszernek.

 

                                                                 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jetplanes.blog.hu/api/trackback/id/tr6212010972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.