Repülés, repülőgépek

jetplanes

Mítoszromboló.... 18 éve lőtték le a "lopakodót"

2017. március 27. - stonefort2

                                           

 

18 évvel ezelőtt, vagyis 1999. március 27-én hadtörténelmi jelentőségű esemény történt a NATO Szerbia elleni akciója során. A légvédelemnek sikerült megsemmisítenie az amerikai légierő egyik F-117A Nighthawk „lopakodó” bombázóját.

Az ezzel kapcsolatos esemény részleteiről már sok helyen sok minden megjelent, de az adatok, információk között csak igazság morzsák voltak, a teljes valós történet azonban ezektől lényegesen különbözött..

A „lopakodó” lelövése különösen érdekes a számunkra, mivel annak főszereplője magyar, pontosabban székely származású. Dani Zoltán a szerb légvédelem ezredese mondhatja magáénak a háború két legnagyobb „trófeáját”, ugyanis mindkét ember vezette amerikai repülőgépet az általa irányított légvédelmi alakulat lőtte le.

p1130756.jpg

Az F-117-es kabinteteje a belgrádi repülő múzeumban

A leginkább pontos forrás maga Dani Zoltán, akivel először Zsámbékon a légvédelmi múzeum megnyitásán sikerült találkozni, majd lakhelyén a szerbiai Székelykevén számolt be személyesen a nem mindennapi esemény részleteiről.

p1130069_resize.JPG

Dani Zoltán Zsámbékon tiszteletbeli magyar légvédelmis lett

A történet jóval az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadművelet előtt kezdődik. A délszláv válság már a kilencvenes évek elején polgárháborús viszonyokat hozott, a szlovének és a horvátok után a bosnyákok is függetlenséget akartak. Dani Zoltán egy Sz-75M Volhov légvédelmi rakéta osztály parancsnokaként ekkor éppen még a Jugoszlávia maradékához tartozó Boszniában szolgált.

p1130026_resize.JPG

A NATO harci gépei már akkor számos alkalommal beavatkoztak, így a légvédelem jelenlétére szükség volt. Nem közismert, hogy a Volhov komplexum rakétái földi célok ellen is bevethetők, amire számos alkalommal sor is került. Ugyanezt akarta elérni egy szerb „szabadcsapat” is, amelynek magát Rambónak képzelő parancsnoka rá akarta venni Dani Zoltánt a közeli bosnyák falvak lövésére. Erre azonban nem volt hivatalos utasítás, ezért nem mutatkozott együttműködőnek. A félkatonai csoport egyik részeg tagja emiatt közelről pisztollyal rálőtt, de Dani alezredes szerencséjére a lövedéket felfogta a zubbonya zsebében lévő vastag tárcája.. Az életveszélyes kalandot követően Bosznia függetlenné vált, a megmaradt szerb területre összevont hadsereget pedig átszervezték. A Volhov komplexumokat kivonták, Dani Zoltán így egy Sz-125M Nyeva osztály élére került. A szóban forgó rakéta rendszer kisebb hatótávolságú, de hatékonyabb, mint a Volhov volt, viszont hasonló korú, vagyis ez is a hatvanas-hetvenes évek technikájának számított. A szerb honi légvédelem erre alapozott, mégpedig hosszú távon, hiszen a megmaradt komplexumok még napjainkban is szolgálatban állnak.

p1130012_resize.jpg

Sz-125 Nyeva

Mint vérbeli katonát és szakembert, Dani Zoltánt is érdekelték a legújabb technikai eredmények, így természetesen a szakirodalomból tudomást szerzett a „lopakodó” repülőgépekről. A bulvársajtó ezeket tévesen a radarok számára „láthatatlannak” nevezte, ami nem volt igaz. A hivatalos meghatározása ezeknek a repülő eszközöknek „alacsony észlelhetőségű”, vagyis ez azt jelenti, hogy felderíthetők, de csak jóval kisebb távolságból, mint a hagyományos repülőgépek. Az alezredes sokat gondolkodott a lehetőségeken, hogyan lehetne könnyebben „láthatóvá” tenni a lopakodókat. A radarhullámok visszaverődési jellemzőit sok minden befolyásolja. Összefüggés van az alkalmazott hullámhossz és a repülőgépek vagy azok jellegzetes részegységeinek mérete között.

A technika fejlődése során számos ok miatt a hullámhossz tartományok egyre rövidültek a tűzvezető radarok többsége már a centiméteres tartományban dolgozik, ott a leginkább megfelelő. A repülőgépeken számtalan ebbe a méret kategóriába tartozó visszaverő felület található, antennák, Pitot-csövek, állásszög adók, fegyverzet felfüggesztők, és maguk a fegyverek egyes elemei is. Az F-117-es képeit tanulmányozva azonban feltűnő, hogy mindezek hiányoznak róla, és a fegyvereit is rejtve, a belső tereiben hordozza.

p1130078_resize.JPG

A mikrohullámú sugárzás tehát nehezebben „talál” olyan dolgokat a gép külső felületén, amelyről visszaverődhet, és ha mégis, a gép kialakítása miatt nem radar irányába történik a reflexió.

Dani Zoltán arra gondolt, hogy a régi, méteres hullámhossz tartományban működő radarokkal talán lehetne valamilyen eredményt elérni. Ezek elvileg elavultnak számítottak, de még több típusuk is üzemben állt. A Nyeva rakéta osztályok felderítő radarja például ilyen kategóriájú volt, a P-18-as nem is hagyományos értelemben vett radarra, hanem egy rakás egymás mellé állított régi Yagi rendszerű televíziós antennára hasonlított, amelyekkel egykoron tele voltak a háztetők. Ha ennek hullámhossza még nagyobb, azaz frekvenciája alacsonyabb lenne, akkor nagyobb eséllyel verődhetne vissza a „lopakodó” gépekről. Ennek gyakorlati megvalósításához kisebb átalakításra volt szükség. A frekvencia bizonyos határok között szabályozható, ezen túl még néhány kondenzátort is kellett cserélni a radar berendezéseiben.

p1130855_resize.JPG

P-18-as felderítő radar

Dani Zoltán az újítását beterjesztette vezetői elé, akik azonban nem engedélyezték annak végrehajtását. Ez később komoly hibának bizonyult, de akkor még ezt nem lehetett előre tudni.

A koszovói helyzet elmérgesedése nyomán a Nyugat beavatkozása volt várható, amire a szerb hadsereg és ezen belül a légvédelem a lehetőségek keretein belül igyekezett felkészülni. Dani Zoltán alakulata átmeneti időre megkapta az „Akkord” szimulátor berendezést, amely lehetővé tette a célfelderítés és a rakéta rávezetés élethű körülmények közötti gyakorlását. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint a megszokott szimulátorokat. Mindenki a saját megszokott munkahelyén tudott gyakorolni, annyi volt a különbség, hogy a célok adatai nem a radaroktól, hanem az „Akkord” berendezéstől érkeztek. Számtalan imitált rávezetést végeztek, Dani Zoltán igyekezett az embereivel a lehető legkisebb időn belül végrehajtani a cél befogását és a rakéták rávezetését. Ennek idejét maximum húsz másodpercben határozta meg, ha ennél tovább tartott a tűzvezető rendszer kisugárzása, nagyon megnőtt a veszélye az ellencsapásnak, ami főként az AGM-88-as HARM „radargyilkos” rakéta érkezését jelentette.

p1130775.jpg

HARM maradványa

Erre is igyekeztek felkészülni, a rakéta bázisok közelében több „csali” sugárforrást helyeztek el. Ezekről konkrét információ nincs, de a szakirodalmi adatok között olvasható az , hogy például az Irakból származó régi MiG-21-esek kiszerelt radarjait is alkalmazták ilyen feladatra. Mint ismeretes, az arab ország számos harci repülőgép ipari szintű nagyjavítását rendelte meg Jugoszláviától, és 1991-ben az ENSZ embargó miatt ezeket már nem kaphatták  vissza.

A 250. légvédelmi dandár 3. rakéta osztálya így alaposan fel tudott készülni a közelgő háborúra, amelynek bekövetkezését egyre biztosabbra lehetett venni. A felkészülés azonban nem csak a rakéta rávezetés gyakorlására vonatkozott. Dani Zoltán ismeretei alapján tudatában volt annak, hogy nem maradhatnak sokáig egy helyen, mivel  felderíthetik őket, ami komoly veszély a számukra. Az Sz-125M Nyeva komplexum azonban telepített kivitelű, nem mobil rendszer. A számos összetevőt, a radarokat, kezelő kabinokat, rakéta indító berendezéseket, aggregátorokat menetkész állapotba hozni, illetve abból újra telepíteni több órás munka. Ennek normaidejét az eredeti orosz előírásokhoz képest Dani csapatának sikerült egy órával lerövidítenie, az egész komplexum másfél óra alatt útra készen állt, és erre éjszaka, világítás nélkül is képesek voltak.

p1130857_resize_1.JPG

A 250. dandár nyolc Nyeva osztályát Belgrád körül  telepítették, és mindegyiknek volt több tartalék helye is. Ezek főként  a már használaton kívüli régi Volhov osztályok tüzelőállásai voltak, amelyeknél meg lehetett oldani a megfelelő fedezékekben történő elhelyezést.

Dani alezredes rakéta osztályának állandó települési helye Jakovóban volt, ahol két föld alatti betonozott raktárban száz V-601P típusú rakéta állt készen a felhasználásra. Ez volt az egyik nagy előnye a Nyeva rendszernek a Volhovval szemben, amelynek rakétái folyékony üzemanyagot igényeltek, ennek komponenseit az indítóállványra helyezés előtt kellett feltöltetni különleges biztonsági eljárások mellett azok súlyosan mérgező volta miatt. A Nyeva rakétái szilárd tüzelőanyagú hajtóművel rendelkeztek, ami nem igényelt hosszas előkészülteket az indítás előtt.

p1130862_resize.JPG

Dani Zoltán a tartalék telepítési helyek közelében több raktár helyiséget is felkeresett és kiüríttetett, mivel ide akarta vinni a tartalék rakétákat. Erre azonban a parancsnokságtól nem kapott engedélyt, mivel úgy gondolták, hogy a föld alatti beton bunkerekben jó helyen vannak a fegyverek.

A szerb légvédelem többi egységénél is folyt a felkészülés, a már említett 250. dandár nyolc osztályán kívül a 450. dandár is rendelkezett négy Nyeva üteggel, a csapatlégvédelem pedig ezen felül öt ezrednyi Kub-al (20 rakéta osztály 80 mobil indító jármű). Elméletileg így egyidejűleg 432 parancsközlő illetve félaktív radarirányítású rakéta várhatta tüzelésre készen a légi támadókat, több száz egyéb kisebb hatótávú rendszerrel (Sztrela 1, Sztrela 2, Igla, és a csöves tüzérségi fegyverek) együtt.

Természetesen mindezek együtt sohasem voltak harcra készek, mert a folyamatos áttelepülések közben egy részük mindig úton volt.

A küszöbön álló háború miatt összehívták a légvédelmi rendszerek parancsnokait, és utasításba adták, hogy minden eszközzel, bármi áron akadályozzák az ellenséges gépeket feladatuk végrehajtásában. Dani Zoltán alezredes ekkor sokadik „rossz pontját” gyűjtötte be, mivel szót kért és azt indítványozta, hogy az állomány és a technika megóvása mellett igyekezzenek eredményeket elérni, egyébként nagyon gyorsan felmorzsolódnának az erőik. Ezzel természetesen a többi osztályparancsnok is egyetértett, még ha nem is merték nyíltan felvállalni. A túlerő ellen csak a partizán taktikával lehet harcolni, aminek nagyon komoly hagyományai voltak náluk.

p1130013_resize.jpg

A hírszerzési jelentések és a politikai ultimátum alapján komolyan kellett  venni az 1999. március 24-i dátumot, amikor a várakozásoknak megfelelően megindult a NATO légi csapása. Néhány órával előtte Dani Zoltán rakéta osztálya elhagyta a jakovói tüzelőállást, amely nem sokkal később este 20 óra 20 perckor öt bombát kapott. Ezek közül kettő pontosan a két föld alatti rakéta tároló bunkert találta el, ahol a tartalék rakéták megsemmisültek. A többi nem okozott komoly kárt, a tűzvezető radar helyére vitt néhány kivont eszközt semmisítették meg.

A háború első néhány napjában a parancsnokság a légierő bevetését preferálta, más konfliktusok tapasztalata ugyanis azt mutatta, hogy a túlerőben lévő ellenféllel szemben is lehet eredményt elérni a saját vadász erőknek, megfelelő taktika alkalmazásával. A NATO csapásmérő kötelékeit kísérő vadászok azonban kihasználták a BVR (látóhatáron túli) előnyüket, amelyet az AIM-120 AMRAAM rakéták jelentettek, így a felszálló szerb MiG-29-esek közül hármat lelőttek. Március 26-án két további hasonló gépet veszítettek, így bebizonyosodott, hogy nem szabad tovább várni a rakétások bevetésével. A légvédelem eszközeit általában elkülönítve kell alkalmazni, ellenkező esetben nagy a veszélye annak, hogy véletlenül saját gépet is megsemmisítenek.

Március 27-én este a Belgrádtól nyugatra lévő Simanovci közelében egy régi Volhov tüzelőállásban várakozott Dani Zoltán rakéta osztálya. Mivel a tűzmegnyitásra  csak egy alkalom adódott ezért az eredeti négy helyett többnyire csak két 5P73-as indító berendezés volt aktiválva, és azokon sem négy, hanem csak kettő rakéta volt készenlétben. A Nyeva komplexum alkalmazása során egy célra általában két rakétát indítanak, és ha erre sor került akkor azonnal bontani kell a rendszert az áttelepítéshez.

Mivel a nyílt rádiózást és a mobiltelefon hálózatot le lehetett hallgatni, ezért a rakéta osztályok vezetékes hálózaton keresztül tartották a kapcsolatot a légvédelmi központtal, amely egyébként Belgrád egyik kerületében mélyen a föld alatt működött. A 3. osztály P-18-as radarját 18 órakor kapcsolták kisugárzásra, ami érdekes módon nem volt olyan veszélyes dolog. A NATO egyik komoly hiányossága volt, hogy ezekkel az „elavult” rendszerekkel nem számoltak, a bemérő és zavaró eszközök sem működtek az alacsony VHF tartományban. Ennek nagyrészt technikai okai vannak, nem lehet olyan eszközöket készíteni, amely képes működni több féle egymástól lényegesen eltérő hullámsávban. A híres HARM rakéták sem veszélyesek a „méteres” radarokra, ezért aztán ezeket kevesebb korlátozással lehetett alkalmazni.

p1130760_resize.jpg

Dani Zoltán az F-117-es szárnya mellett

A szerb légvédelem több forrásból is kaphatott adatokat a közeledő támadókról. Fontos szerepet kaptak az ország rádió amatőrei, akik a harci gépek frekvenciájára hangolták vevőiket. Akkor még csak elvétve voltak beszédtitkosítóval ellátott rádiók, nyílt forgalmazással történt a pilóták kapcsolattartása. Egy másik lehetőség is volt. Olaszországban, ahonnan a legtöbb gép indult bevetésre, a légi bázisok környékén szabadon lehetett mozogni. Ezért aztán aki csak kicsit is hozzáértő, telefonon be tudott számolni arról, hogy hány, milyen típusú gép indult bevetésre sőt, még arról is hogy milyen fegyvereket visznek magukkal. Ebből jó közelítéssel meg lehetett állapítani, hogy mikor érnek a célok körzetébe.

Azt nem tudjuk, hogy Dani Zoltán és csapata kapott-e híreket a közeledő gépekről, annyi azonban bizonyos, hogy aznap este egy sor bevetést töröltek időjárási okok miatt, és főként az alacsony észlelhetőségű gépek indultak csak a Belgrád környéki célpontok ellen.

Az Olaszország északi részén lévő Avianóban települt 12 F-117-es közül  négy a felszálláshoz készülődött közel egyidőben azzal, amikor a 3. rakéta osztály P-18-as radarja meghibásodott. A hibát háromnegyed óra alatt kijavították, és 19 óra 50 perckor a Dani Zoltán által kidolgozott újítást a felsőbb utasítás ellenére ugyancsak bekapcsolták. A feladatuk befejezése után északi irányban repülő négy „lopakodó” 20 óra 40 perckor megjelent a P-18-as indikátorán. Ezt azonnal jelentették a parancsnokságnak, ahol fogalmuk sem volt a dologról, a többi rakétaosztály radarjai ugyanis semmit sem láttak.  A tűzparancsot azonnal megkapták, a Nyeva saját tűzvezető radarját pillanatokkal később nagyfelszültségre kapcsolták. Teltek a másodpercek, de az UNV radar nem látta a célt. A második bekapcsolást követően ugyanígy jártak. A rávezető tiszt kikapcsolt és már utasítást adott volna a komplexum áttelepüléshez történő bontására, amikor Dani Zoltán egy harmadik próbálkozást rendelt el. Ezzel ellentmondott saját magának és annak az alapelvnek, amelyet annyit gyakoroltak, hogy ha húsz másodpercig nincs eredmény, akkor „pucolni” kell a helyről. Most azonban más volt  a helyzet. A P-18-as indikátorán ugyanis világosan látszott, hogy nincsenek a közelben olyan gépek, amelyek veszélyt jelentenek. A törölt bevetések miatt sem HARM-hordozók, sem más bombázók nem voltak láthatóak. További lényeges tényező, hogy ezúttal az EA.6B Prowler elektronikai zavaró gépek sem voltak a környéken, így a Nyeva komplexumnak harmadszorra sikerült befognia a célt, amely az új-mexikói Holloman légi bázisról Európába áttelepült 82-0806-os oldalszámú F-117A Nighthawk volt. Néhány másodperc különbséggel két rakétát indítottak az ekkor 13 km távolságban és 8 km magasságban lévő gépre, amelyet a második eltalált. Az amerikai gép pilótája a szlovén származású Dale Zelko alezredes látta a gyorsan felé közeledő tűzcsóvákat, és a találat előtt néhány pillanattal már  tisztában volt vele, hogy nagy a baj. A gépet a robbanás lökéshulláma negatív állásszögre döntötte, így a mínusz hat „g” miatt átmenetileg nem is tudta megfogni a lába között lévő katapult fogantyút. Végül sikeresen elhagyta a gépet, amely a Budjanovci falu szélső házaitól pár száz méterre lezuhant.

p1130754.jpg

Az F-117-est megsemmisítő rakéta első fokozata

A szenzációs eseményt másnap az egész világ tudta, a „láthatatlan” gép elvesztése sokkhatásként érte a NATO bevetés tervezőit és a pilótákat is. Ha az előbbiek nem is, de az amerikai harci kutató-mentő szolgálat jelesre vizsgázott. Mélyen ellenséges területen, a fővárostól pár tucat kilométerre a reggeli szürkületben kimentették a pilótát, aki sértetlenül vészelte át az eseményt.

p1130771.jpg

Dale Zelko sisakja, rádiója és térképe

A háborúnak azonban még nem volt vége. Dani Zoltán rakéta osztálya folyamatosan ingázott a tartalék tüzelőállások között. A június végéig tartó    78 nap elteltével  az alakulat járműveinek kilométer órája összesítve százezer kilométerrel mutatott többet, mint amennyi a háború előtti érték volt. Sokszor volt sikertelen próbálkozásuk is, amit meg kellett szakítani a közvetlen támadás miatt. A 3. rakéta osztály ellen a háború alatt 23 HARM rakétát indítottak, azok azonban az időben kikapcsolt radarok miatt célt tévesztettek. Az alakulat egyetlen embert sem veszített és a technikája is végig üzemképes maradt, amit sok más hasonló rakéta osztály nem mondhatott el. Több is megsemmisült, de volt olyan is amelynek csak a radarjait kellett pótolni a HARM találatok után.

A légvédelmi alakulatok az elsődleges célpontok közé tartoztak, a NATO gépek közül több komplett repülő század működött SEAD feladatkörben, vagyis nekik kifejezetten a szerb légvédelem zavarása, bénítása, pusztítása volt a feladatuk. Ez nagyon komoly pszichikai nyomást jelentett, így voltak olyanok is, akik a radar indikátora előtt ülve látván a közeledő támadókat a félelemtől leblokkoltak. Ez természetes emberi tulajdonság, nem kell szégyellni, de őket le kellett váltani, és más beosztásba helyezni.

A Dani Zoltán vezetése alatt álló alakulat sajátos taktikát alkalmazott. Az aktív elektronikai zavarás nagyon megnehezíthette, vagy éppen lehetetlenné tette a rakéták alkalmazását, ezért igyekeztek a zavarforráshoz képest ellentétes irányban lévő célokat támadni. Ezek többnyire a feladatuk végrehajtását követően nyugat vagy észak felé távozó gépek voltak. Távozóban volt az az F-16-os is május 1-én, amely a Nyeva rendszer kisugárzását észlelve meg akarta támadni azt. A David Goldfein alezredes (aki azóta az USAF vezérkari főnöke lett) által vezetett Falcon az avianói ezred 555. Triple Nickel századának parancsnoki gépe volt, a roncsai ott vannak a belgrádi repülő múzeumban az F-117-es maradványai mellett. Erre is két rakétát indítottak, és az egyik talált.

p1130751.jpg

A lelőtt F-16-os függőleges vezérsíkja és kabinteteje

A háború ideje alatt a NATO összesen kettő ember vezette gépet veszített, mindkettőt a Dani Zoltán által irányított rakéta osztály semmisítette meg, ami nem lehetett véletlen. A felkészülés során végzett hatalmas munka, amiért akkor nyilván nem volt népszerű a beosztottai körében, meghozta a gyümölcsét. Mindezt párosították a sajátos taktikával, az átalakított P-18-as radarral, de a lelövések mellett nagyon nagy eredmény az is, hogy a háborút az alakulat összes katonája sértetlenül átvészelte.

A 3. rakéta osztály hétszer nyitott tüzet az ellenséges gépekre, összesen 13 rakétával. Mindig kettőt indítottak, de egy alkalommal műszaki ok miatt csak az egyik indult el. Az igazolt két lelövésen kívül volt két további találat is, legalábbis a megsemmisülő rakéták visszaküldték a közelségi gyújtó működésbe lépésének rádió jelét. A célba vett repülőgépek azonban nem zuhantak le, legalábbis Szerbiában, ami számos találgatásra ad okot még a jövőben is. Egy biztos, Dani Zoltán alakulata kiemelkedő módon állt helyt, amiben a legfontosabb szerepe a parancsnoknak volt, noha igazi csapatmunkáról volt szó.

p1130824_resize.JPG

Dani Zoltánnal fehér asztal mellett. A cikkszerző kezében az F-117-es hajtóművének egyik kompresszor állólapátja látható

 

A háborút követő elismerés azonban elmaradt. Mivel engedély nélkül átalakította a P-18-ast, büntetés járt volna. Az eredmények miatt azonban ettől eltekintettek, később egy csillagot mégis kapott a nyugdíjazása előtt.

A lopakodó lelövése természetesen hatalmas propaganda értékkel bírt, amit ki is használtak. A szerb médiában Gvozgyen Gyukics néven emlegették az F-117-es megsemmisítéséért felelős tisztet, hogy ki volt valójában, az csak néhány éve kerülhetett nyilvánosságra. Talán ebben szerepe volt annak is, hogy a szerb nemzeti büszkeséget nem táplálta eléggé a tény, miszerint a hadtörténelmi jelentőségű esemény mögött egy magyar állt.

A háború alatt a szerb légvédelem többi egysége a „papírformának” megfelelően működött. Egy volt parancsnok által a közelmúltban írt könyv összesíti az eredményeket, amelyek szöges ellentétben állnak az annak idején nyugaton megjelent adatokkal. Eszerint a 250. dandár nyolc Nyeva osztálya 31 alkalommal nyitott tüzet 54 rakéta indítással. Igazoltan megsemmisítettek két repülőgépet, tíz rakéta közelségi gyújtója működött, de hogy milyen eredménnyel, az nem bizonyított. Minden bizonnyal volt néhány gép sérülés, de az ALE-50-es huzalon vontatott „rakéta csalik” is felrobbantottak egy pár rakétát. A 450. dandár négy Nyeva osztálya 19 tűzmegnyitás során 39 rakétát indított, hét valószínű találattal, lelövés nélkül. A Kub ezredek komoly saját veszteségek mellett nagyon rosszul szerepeltek, 46-szor indítottak összesen 70 rakétát, amelyek kettő pilóta nélküli gépet lőttek le igazoltan, és volt 15 nem bizonyított találat is. Ez összesen 163 radar vezérlésű rakéta felhasználását jelenti, ami sokkal kevesebb annál, mint amiről annak idején olvashattunk.

p1130852_resize.JPG

A Kub eredményessége elmaradt a várttól

A többi csapatlégvédelmi eszköz közül a legtöbbet a Sztrela 2M hordozható rakétát alkalmazták. A hazai gyártású és továbbfejlesztésű fegyverből 172 darabot indítottak, amelyek igazoltan megsemmisítettek három pilóta nélküli felderítő gépet, 14 szárnyas rakétát (talán Tomahawk) két másik rakétát, és volt egy nem igazolt találatuk is. A korszerűbb Igla a szerbeknél Silo néven szerepelt, ezekből 11-et lőttek ki, amelyek négy szárnyas rakétát semmisítettek meg. A Sztrela 1-es teljesen eredménytelen volt, a 12 elindított rakéta nem ért el találatot. A leginkább különleges eszköz az RL-4M volt. Ez a MiG-29-esek R-73-as típusú rakétája, amelyet földi állványról indítottak. Az öt felhasznált rakéta két nem igazolt találatot ért el. A csöves légvédelmi tüzérség természetesen az előbbiekhez hasonlóan főként  a kis magasságban repülő célok ellen volt alkalmazható. Összesen 86745 darab 20 mm-es, 6203 darab 30 mm-es és 7164 darab 40 mm-es lőszert használtak fel, amelyekkel igazoltan lelőttek 9 pilóta nélküli felderítő gépet, 45 szárnyas rakétát, és hat egyéb rakétát.

A háború tanulságait a NATO illetve az USAF is levonta. Újra bebizonyosodott, hogy az információ az elsődleges fontosságú. Túl hosszú volt az az idő, amelynek során egy felderítési adatból cél koordináta lett egy bevetésen lévő harci gép pilótafülkéjében. Már régen áttelepítették azt a légvédelmi bázist, amelyet órákkal előbb derítettek fel, így annak szó szerint csak a hűlt helyét találhatták.

Ez volt az egyik oka a lopakodó elveszítésének is. Már 1989-ben kereskedelmi forgalomban volt egy szakkönyv az alacsony észlelhetőségű repülőgépekről, amelyben szemléletes grafikák mutatták be a bevetési módokat. Egy fontos objektum körül telepített légvédelmi rakéta rendszerek radarjainak körökkel jelölt hatótávolsága átfedte egymást, ezen keresztül egy hagyományos technológiájú repülőgépnek a szokásos repülési magasságban lehetetlen volt észrevétlenül átjutnia. Egy alacsony észlelhetőségű gép esetén viszont a légvédelmi radarok töredéknyi távolságból derítik csak fel a célt, vagyis a körökkel jelölt hatótávolságuk ebben az esetben már messze nem fedi át egymást. A Dani Zoltán által módosított P-18-as esetében 25 km volt az a távolság, amelyen belül stabilan „látta” az F-117-est, pedig egy hagyományos gépet akár 5-8-szoros távolságból is felderít. A szomszédos radarok közötti réseken a lopakodók észrevétlenül hatolnak át, ennek feltétele az, hogy pontosan ismerjék a radarok helyét. Na ezzel volt a legnagyobb probléma az Allied Force során, a számtalan helyváltoztatást nem tudták követni. A haditechnikai fejlesztésekben azóta tetten érhető az a törekvés, hogy minél több hosszú őrjáratozási idejű repülő eszköz  „real time” adatátviteli rendszerrel figyelje a fontos objektumokat.

További fontos tanulság volt, hogy az alacsony észlelhetőségű gépeket sem szabad magukra hagyva bevetésre küldeni, változatlanul szükséges a párhuzamos aktív zavarás és egyéb támogatás.

A média által sejtelmes ködbe burkolt „láthatatlan” repülőgépek mítosza (ez szakmai körökben sohasem létezett) 1999. március 27-én szertefoszlott, ami  legnagyobb részt Dani Zoltán nyugalmazott ezredesnek tudható be. A történet azonban akkor lett egész, amikor a háború után létrejött  a  találkozás az eset két főszereplője között, és kezet szorított egymással Dani Zoltán  és Dale Zelko.

Leszerelését követően az ezredes a civil életben is megállta a helyét, ma már sikeres vállalkozása mellett néha a kikapcsolódásra is jut ideje. Egyszer vadász társaságba hívták, ahol nem mindenki ismerte. A beszélgetés közben szóba került, hogy kinek mekkora volt a legnagyobb zsákmánya. Amikor Dani Zoltánnak szegezték a kérdést, ő elővette a mobil telefonját, és megmutatta az eddigi legnagyobb trófeáját, a háttérképen ugyanis egy F-117-es látható.

 

                                                                                    

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jetplanes.blog.hu/api/trackback/id/tr9012375075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.