Repülés, repülőgépek

jetplanes

Digitális indián

2017. március 30. - stonefort2

                

 

Az amerikai Boeing arizonai Mesában lévő üzeme 2011 végén adta át az első AH-64E  Apache Guardian Block III-as harci helikoptert. A forgószárnyas „indián” régebbi verzióinak gyártása már évtizedek óta folyik, eddig kb. 2000 példánya készült el, amelyek zöme az amerikai hadsereg állományába került, a többi gép egy tucat ország fegyveres erői között oszlik meg. A jelenlegi legújabb változatból 12,5 milliárd dolláros tervezett költséggel 690 példány kerül az US ARMY állományába, ezek közül azonban csak 51 lesz új gyártású, a több a már meglévő gépek korszerűsítésével, átalakításával születik meg. Ez különösen hosszú program, mivel a mesai üzem havonta 7-8 példány átalakítására képes, és emellett még teljesíteni kell az export megrendeléseket is.

p1120674_resize.jpg

A Hughes, majd a McDonnell égisze alatt a hetvenes években fejlesztett harci helikopter iskolát teremtett, a jól bevált sárkányszerkezeten így alig kellett az idők során változtatni. A fedélzeti elektronika és a  hajtómű azonban több lépcsős korszerűsítésen illetve teljesítmény növelésen esett át.

Az Apache számára az első komoly elismerést az 1991 elején lezajlott Irak elleni háború hozta, ahol bőven volt alkalma a képességei bizonyítására. Amíg az addig készült hasonló kategóriájú harci helikopterek még szinte kizárólag nappali bevetésre voltak képesek, addig az Apache már az első időszaktól fogva alkalmas volt az éjszakai harcra, mégpedig addig elképzelhetetlen hatékonysággal. Az iraki páncélosokkal folyatott macska-egér harc nélkülözhetetlen eszköze volt az AGM-114 Hellfire rakéta is, amelynek története összeforrt a Apache helikopterekkel.

p1180621_resize.JPG

1991-ben sok ezer bevetés közben alig fél tucat AH-64-est lőttek le az irakiak, a helikopterek pilótája és operátora azonban az esetek többségében megúszta a becsapódást. Ez volt az a terület, amelynél az új helikopter ugyancsak nagyságrendi javulást hozott, mivel több szempontot komplexen szemléltek a tervezők.

15333.jpg

Az US ARMY követelmény rendszerében kiemelt helyet kapott a harci túlélő képesség, ami számos összetevőből adódik össze. A legjobb, ha a helikopter vizuális és akusztikus észlelhetőségét csökkentik. Ennek hatékony  módja az éjszakai alacsony repülés, amely közben kihasználják a terep álcázási lehetőségeit. Az egyik legnagyobb zajforrásnak a rotorlapátok számítanak, a négyágú főrotor lapátvégeit ezért kiterjedt szélcsatorna kísérletek eredményeinek felhasználásával alakították ki.

dsc_5302_resize.JPG

A faroktoror  is különleges, a négy lapát a szokásos 90 fok helyett 55 és 125 fokos szöget zár be egymással, így az egyik által keltett legjellemzőbb hanghullámot a másik lapát ellentétes fázisban létrehozott hulláma részben  kioltja. A „lopakodó” kialakításról egy harci helikopter esetében nehéz beszélni, az egyetlen ilyen jellegű komoly próbálkozás a RAH-66 Comanche kudarcot vallott. Az Apache tehát radarral abban az esetben jól észlelhető, ha magasabban repül. Infravörös tartományban azonban már kisebb hőképet mutat, elsősorban a hajtóművek fúvócsövére szerelt keverőtér miatt, amelynek hatékonyságát mutatja, hogy működés közben közvetlenül mögé lehet állni égési sérülés veszélye nélkül.

A túlélő képesség része a találatok elkerülésének lehetősége. A legfontosabb ehhez  a kiváló manőverező képesség, az Apache esetében ez megvan. Noha az átlagos pilóták számára nem engedélyezett, de a gép műrepülhető +3,5 g-s túlterhelés maximumon belül. A találat elkerülését segítik a kiterjedt önvédelmi rendszerek, amelyekről a későbbiekben még lesz szó.

farn040721_gz_dig_108_resize.jpg

Természetesen olyan repülő eszközt még nem készített senki, amelyet nem lehet eltalálni, vagy lelőni. A tervezésénél ezért kiemelt fontossággal kezelték azt, hogy sérülés esetén is részben vagy egészben üzemképes maradjon a helikopter. Hogy ez sikerült, azt számos harci sérülést túlélt gép bizonyítja. A transzmissziós rendszer zsír kenésű, azaz olaj nem folyhat ki belőle, a főreduktornál ez a megoldás nem lehetséges, mindenképpen olajhűtést kellett alkalmazni, de ha  megszűnik a kenés, akkor a berendezés még 30 percig üzemképes marad. Ez elegendő a harci zóna elhagyására és kényszerleszállásra alkalmas hely keresésére.  A hajtóművek esetében természetesen nincsenek ilyen lehetőségek, azok mindössze 30 másodpercen keresztül működhetnek kenés nélkül, ez idő alatt le kell állítani, és a működőképes hajtóművel vissza lehet térni a bázisra. Egy hajtóművel természetesen biztosított az emelkedés képessége, bár a manőverezés intenzitása ilyenkor erősen behatárolt.

dsc_5294_resize.JPG

Az Apache a hiedelemmel ellentétben alig rendelkezik páncélozással. A létfontosságú rendszerek duplikációja, elkülönített elhelyezése biztosítja az üzemképesség megtartását, a pilótafülke védelme azonban részlegesen megoldott, kevlár páncélozással. A szélvédő és az oldalablakok, azonban hagyományos vékony, nem golyóálló plexiből készültek.

A harci tapasztalatok hosszadalmas elemzése alapján jutottak arra az elhatározásra, hogy jobb ez a megoldás. A modul rendszerű felépítés, a berendezések könnyű hozzáférhetősége és cseréje, a sárkány szerkezeti elemeinek egyszerű javítása kifizetődőbb, mint sok száz kiló páncél folyamatos cipelése, ami miatt erősebb sárkányszerkezet, nagyobb hajtómű teljesítmény,  és nagyobb üzemanyag mennyiség kell, végeredményben tonnákkal nehezebb helikopter a végeredmény.

p1180612_resize.JPG

Ha a sérülések mértéke miatt mégsem sikerül a helikopternek folytatni a repülést és lezuhan, akkor a védelem passzív része kap szerepet. A több mint 10 m/sec függőleges sebességű becsapódást követően a pilóta és az operátor a saját lábán hagyhatja el a gépet. Szándékosan nem roncsot említettünk, ugyanis az ilyen jellegű események után a helikopterek többsége ipari szintű javítást követően újra szolgálatba állt.

3013025_234_resize.jpg

A sárkányba beépített kényszertörési csomópontok felemésztik a becsapódás energiáját, ebben főszerepet játszik a futómű, és a közöttük a törzs alján elhelyezett 30  mm-es gépágyú tartókerete. Ezek az operátor és a pilóta között nyomódnak be, a személyzet védelmét még az amortizátorokkal ellátott ülés felfüggesztés is biztosítja, amely pl. egy 37 g-s erősségű becsapódást 13-g-re csökkent, vagyis ez harmadával kisebb igénybevételt jelent a személyzet számára, mint egy vadászgépből történő katapultálás.

Az AH-64A Apache hiába volt kategóriája csúcsa, a korlátai hamar megmutatkoztak. Az infravörös és lézeres optikai rendszerek működését nagyban befolyásolja az időjárás, valamint a harctéri füst, vagyis korlátozott látási viszonyok között romlik a hatékonyság.

Ennek kiküszöbölésére kezdték meg az első nagyobb továbbfejlesztési programot. A Longbow Apache ködben, esőben, füstben is „lát”, a rotoragy tetejére szerelhető Northrop Grumman AN/APG-78-as milliméteres hullámsávú radar segítségével.. A radar egy pásztázással 50 négyzetkilométeres területet „néz át”, amit követően pillanatok alatt elemzi a visszavert jeleket és akár ezer célt is képes detektálni. Ilyen sok adat természetesen kezelhetetlen a személyzet számára, ezért különböző szűrő programok és algoritmusok segítségével szelektál, és a száz legfontosabb célt jelzi csak ki. Ezeket osztályozza, hogy földi vagy légi, álló, vagy mozgó, kerekes vagy lánctalpas, és a 16 leginkább veszélyes, vagy közel lévő megsemmisítését javasolja. Azért „csak” ennyit, mivel egyidejűleg max. 16 Hellfire rakétát hordozhat a gép. Az adatátviteli rendszerek segítségével megoldották azt is, hogy több helikopter együttműködjön, vagyis ugyanazt a célt ne támadják többen, ugyanakkor ne legyen olyan veszélyforrás, amelyre egyik helikopter személyzete sem figyel. Mivel a radarrendszer költséges, ezért nem az összes helikopter kapta később meg, bár mindegyikre fel lehet szerelni négy óra alatt.

dsc_5295_resize.JPG

A McDonnell már a nyolcvanas évek második felében dolgozott az új változat tervein, amelyek nem csak  a harcászati kapacitás javítására koncentráltak. Egyszerűsíteni kellett a helikopter kezelését is, ennek összetettségére csak egyetlen szám: a két kabinban, és az elektronikus rekeszekben összesen 1200 műszer, kapcsoló, nyomógomb és hálózati megszakító volt. Ezeknek természetesen csak egy töredékére volt szükség repülés közben, zöműk a műszaki, karbantartási munkák idején volt fontos. Az új változat két kabinjában már „mindössze” 200 kezelőszerv maradt, ebben fontos része volt a 15X15 cm-es színes képernyőknek és az áttervezett HOCAS rendszernek. Ez utóbbi (Hands on Cyclic and Stick) hasonló a harci gépek HOTAS rendszeréhez, a célja is ugyanaz, vagyis a gép vezetéséhez szükséges kezelőszervek markolata tartalmazza a legfontosabb rendszerek, fegyverek kiválasztó és működtető kapcsolóit.

p1180647_resize.JPG

A régi General Electric T700-GE-701-es hajtóművek helyére a 701C változat került, amelynek legfontosabb jellemzője a megnövelt, 1720 LE-s teljesítmény.

Kibővítették az önvédelmi elektronikát és a kommunikációs rendszereket, de hogy az új változat ténylegesen mennyire hatékony, az csak  a gyakorlatban derülhetett ki.

p1180644_resize.JPG

A 89-0192-es számú első AH-64D Longbow Apache prototípus 1992. április 15-én emelkedett a levegőbe, ezt további öt hasonló helikopter követte, amelyekkel az új rendszereket és képességeket tesztelték. 1995-ben írták alá a szerződést a meglévő AH-64A gépek átalakításáról, új példányok gyártásról és több mint 13 ezer darab aktív radaros önirányítású AGM-114L Hellfire II rakéta megrendeléséről.

A puding próbája az evés, így az új képességgel felruházott helikopterek tényleges harcászati kapacitásának ellenőrzésére egy komplex gyakorlatot szerveztek. 1995. január 30. és február 9. között a China Lake lőtéren két csapat mérte össze tudását. Az egyikben szolgálatban álló AH-64A gépek, a másikban a Longbow prototípusok voltak. Az „ellenfél” erőiben eredeti T-72-esek, ZSzU-23-4 Silka légvédelmi páncélosok, hat imitált 2Sz6 Tunguzka, két 9K33 Osza, egy 9M38 Buk, három 9M37 Sztrela-10, egy 9M330 Tor, tíz 9K38 Igla osztag, vagyis rendkívül erős csapatlégvédelem vett részt. A felsorolt erőkön felül aktív zavarók, szögvisszaverők, infra és radar felderítést gátló álcahálók, ködfejlesztők  is az „ellenfél” rendelékezésére álltak.

p1180616_resize.JPG

A bevetések felét nappal, felét éjszaka végezték, a másfél hetes időszak „harcaiban” az új Longbow rendszerrel felszerelt gépek hat veszteség mellett 300 célt semmisítettek meg, míg a régi AH-64A gépek többszörösen is „elfogytak”, 28 veszteség mellett 75 célt találtak el. Ugyanilyen fontos, hogy a közvetlen légi támogatás közben a Longbow gépek egyetlen alkalommal sem támadták tévedésből a saját csapatokat, míg a másik csapatnál számos „baráti tűzre” került sor. Az új nagyméretű kijelzőkön megjelenített adatok alapján a helikopterek személyzete képes volt nagy biztonsággal megállapítani a felderített célpont hovatartozását.

Természetesen mindez csak virtuális harc volt, de a felsorolt légvédelmi eszközök paramétereit a lehetőségekhez képest maximális élethűséggel imitálták.

p1120686_resize.jpg

Noha a Longbow rendszer és annak radarja kiválóan szerepelt, az amerikai Számvevőszék (GAO) számos hiányosságot tett szóvá. Komplex zavarási tényezők esetén a radar nem volt képes száz százalékos eredményességgel a célok azonosítására, a változatlanul hagyott TADS/PNVS (a helikopter orrában lévő optikai célfelderítő és megjelölő rendszer) megbízhatósága és képessége nem volt tökéletes, a továbbfejlesztett, de még hagyományos AGM-114K félaktív lézeres önirányítású rakéták több esetben is célt tévesztettek, stb. Mindezek ellenére bebizonyosodott, hogy a Longbow Apache harcászati hatékonysága, és túlélő képessége több száz százalékkal javult.

Az új fedélzeti elektronika megbízhatóságán is sikerült sokat javítani, amíg a régebbi változatoknál számos esetben kellett bevetést halasztani műszaki hibák miatt, addig az új helikopterek az ötezer órás teszt időszak alatt a tervezett repülések 96%-át teljesítették.

A sorozatgyártás és széria átalakítás megkezdését követően a Boeing 13.3 milliárd dollárért megvásárolta a McDonnell céget, de a folyó programokat ez nem érintette hátrányosan. A Globemaster teherszállító, az F-15 Eagle, az F/A-18 Hornet és az AH-64 Apache, stb, továbbra is gyártásban maradt, csak a típusjelzésüknél a gyártó ettől kezdve már Boeing volt.

dsc_5299_resize.JPG

A folyamatos továbbfejlesztés részeként az ezredfordulón már folyt az Apache helikopterek új, nagyobb kapacitású célfelderítő és tűzvezető rendszerének fejlesztése. A régi TADS/PNVS (Target Acquisition and  Designation System/Pilot Night Vision Sensor) új változatát is a Lockheed Martin fejlesztette, Arrowhead vagyis Nyílhegy néven. A berendezés helye és alapvető elrendezése nem változott, de az infravörös kamerák felbontása, és a lézeres berendezés teljesen új tervezésű. A Nyílhegy rendszer egy blokkban szerelhető fel a helikopter orrára, mégpedig csereszabatos módon a régivel, így az üzemetetőknél elvégezhették a korszerűsítést, nem kellett a gépeket javító bázisra küldeni. Felül található a pilóta infravörös berendezése, ez a sisakdisplay-re közvetíti éjjel-nappal a gép előtti terület képét, pontosabban a látószöge 52 fokos, és ez a tartomány a sisak mozgását követve oldalra is eltéríthető.

p1180613_resize.JPG

Az első ülésben helyet foglaló  operátor dolgát is nagymértékben könnyíti az új rendszer. Az AH-64A esetében még monokuláris nézőkét használt, amihez előre kellett hajolnia, a Nyílhegy azonban már egy többcélú folyadékkristályos képernyőn jelzi ki az adatokat, amelyek alapján a fegyvereket vezérelhetik a két markolattal, amelyeken tucatnyinál több kapcsoló és gomb található.

Az Arrowhead rendszert 2005-től vették alkalmazásba, és ezeket megkapták az exportra gyártott gépek is, a gyártási mennyiség 2011 végén már elérte az ezer darabot.

Módosult az elektronikus önvédelem rendszere is. Az AH-64D alap felszereléséhez tartoznak a közeledő rakétákat érzékelő optikai rendszer, a rádiófrekvenciás és lézer tartományban működő besugárzásjelző, az ALQ-136(V) aktív elektronikus radar zavaró berendezés, infracsapda és dipólszóró kazetták, stb. Régebben még alkalmazták az ALQ-144-es „diszkólámpát”, amely modulált infra sugárzással a régi típusú hordozható légvédelmi rakéták irányító rendszerében generált kitérési kormányparancsot.

p1180654_resize.JPG

Ez manapság már csak a régi Sztrela-2-esek ellen hatékony, ezek azonban már lassan kiszorulnak a hadviselésből, a modernebb rakéták ellen más módszerek kellenek. A tömeges infracsapda szórás még mindig hatékony, ezek mellett terjed a DIRCM, vagyis az irányított karakterisztikájú lézeres zavarás, amely ugyan költséges, de jóval hatékonyabb, egyszerűbb kezelésű, és biztonságosabb, mint a pirotechnikai elven működő infracsapdák. Érdekes módon a DIRCM fejlesztésében és helikopteres integrációjában élen járnak a hollandok. Kisebb-nagyobb különbségek az önvédelmi rendszerek terén is tapasztalhatók a különböző országok AH-64D gépei között, pl. az angol WAH-64-eseket felszerelték a BAe Systems által fejlesztett figyelmezető rendszerrel, amely nem csak optikai, hanem miniatűr radarokkal is működik, ezek nem csak a közeledő rakétákat érzékelik, hanem akár a gép felé tartó kisméretű lövedékeket is.

p1180618_resize.JPG

A helikopterek fegyverzete látszólag nem változott. A törzs alatt forgatható keretre szerelték a 30 mm-es M230 Chain Gun gépágyút, amelynek 1200 darabos lőszertartálya a főreduktor alatt, vagyis a gép súlypontjában található. A személyzet mindkét tagja használhatja a sisakba szerelt célzó berendezés segítségével, a teljes szögtartományon belül. A hossztengelyhez képest mindkét oldalra 110 fokig téríthető ki a fegyver csöve, helyszögben felfelé 15 fok lefelé 60 fok az elmozdulás, ehhez természetesen meg kellett oldani, hogy vízszintes repülés közben a tűzvezető rendszer kiszámítsa a szükséges „hátratartást”. Hogy ez megfelelően működik  arról számos iraki és afganisztáni video felvétel tanúskodik. Az oldalt több kilométerre lévő célokat is a szórásképen belül lehet tartani. A gyakorlatban  ritkán van szükség a teljes lőszer készletre, többnyire csak kb. 300 darabot táraznak be, ami jelentős tömeg megtakarítást eredményez.

A szárnycsonkok alatt lévő négy felfüggesztési ponton nem irányított rakéták blokkjait hordozhatja a gép. A 70 mm-es Hydra rakéták terület célok ellen vethetők be, de jellegükből adódóan nagy szórással. A közeljövőben változik  a helyzet, mivel megkezdődött a Hydra félaktív lézeres önirányítású változatának gyártása, ezek a nem páncélozott „puha” célpontok ellen vethetők majd be.

p1130728_resize.jpg

Az ellenség helikoptereivel vagy vadászgépeivel szemben sem védtelen az AH-64D, ugyanis integrálták a fegyverzetbe a szárnyvégekre szerelhető AIM-9M Sidewinder légiharc rakétákat. Ezeket azonban szinte sohasem hordozzák, ha mégis szükség van ilyen jellegű önvédelemre, akkor inkább a Stinger dupla indítóit szerelik fel.

Mind a négy szárny alatti felfüggesztő „nedves”, vagyis alkalmas póttartályok hordozására. Ekkor a hatótávolság oly mértékben nő meg, hogy a helikopterek képesek Grönlandon és Izlandon végzett közbenső leszállásokkal áttelepülni az USA-ból Európába. Ez nem elméleti lehetőség, a gyakorlatban már megtörtént.

Az AH-64D legfontosabb fegyvere a Lockheed Martin által fejlesztett AGM-114 Hellfire (pokoltűz) rakéta. A legtöbb változata félaktív lézeres önirányítású, vagyis a célt a becsapódásig folyamatosan be kell sugározni. A Hellfire különlegessége, hogy a hatótávolsága csaknem duplája a legtöbb hasonló kategóriájú rakétáénak, amelyek csak 3-5 km-en belül vethetők be. Pontosan ebben a távolság tartományban működnek a hordozható légvédelmi rakéták, amelyek a legnagyobb veszélyt jelentik a helikopterekre. A Hellfire ezzel szemben 8 km-ről indítható, de ez nem elméleti, kinematikai hatótáv, hanem a tényleges gyakorlati. Noha a szilárd tüzelőanyagú hajtóműve csak 2-3 másodperces égésidejű, ez elég az 1,4 Mach eléréséhez. A távolság növelésében fontos szerepe van a repülés profilnak, a rakéta akár 500 méteres magasságba is emelkedhet, így a leszálló ágban zuhanva kevésbé veszít a mozgási energiájából.

Ez a profil előnyös akkor is, amikor LOAL (Lock On After Launch) üzemmódban indítják, ekkor a helikopter tereptárgy takarásában maradhat, a cél megjelölését és besugárzását ebben az esetben földi egység, vagy egy másik helikopter végzi.

dsc_5297_resize.JPG

Ha a felhőalap alacsony, akkor a rakéta belerepül és elveszíti a célt. A továbbfejlesztett változatnál ezért megoldották, hogy a félaktív lézer folyamatosan az utoljára észlelt lézeres visszaverődés irányába nézzen, így felhőből kibukkanva azonnal folytathatja az önrávezetést. Ugyancsak továbbfejlesztés eredménye, hogy a Hellfire a nagy távolságban lévő cél megközelítése közben az első pályaszakaszt a saját inerciális rendszerével navigálva teszi meg, és a félaktív lézeres önrávezetés csak az utolsó másodpercekben lép működésbe. Ezzel megoldhatóvá vált, hogy egyszerre akár két rakéta is úton legyen, az első becsapódását követően azonnal váltott frekvencián történhet a másik cél besugárzása. A félaktív rendszereknél szükséges megoldani, hogy minden rakéta csak a saját számára beállított frekvenciára reagáljon. Ezzel kiküszöbölhető, hogy több helikopter zavarja egymást, de ez gondos előkészítést igényel a bevetésre történő felkészülés során. Pontosan kell tudni, hogy melyik rakétának milyen a beállított frekvenciája, és a tűzvezető rendszer ugyanezt alkalmazza az indítása során.

A Hellfire sikere nagyrészt az egyszerűségében rejlik. Öt modulból áll, kormányzása a törzsvégen lévő kis felületek sűrített levegős mozgatásával történik, a rávezető rendszer és a robotpilóta számára hosszú tárolási idejű termo akkumulátor szolgáltatja 46+/-2 másodpercig az egyenáramot. Kifejlesztették a tandem töltetű változatot a korszerű, reaktív előtét páncélzattal rendelkező harckocsik ellen, és a gyakorlati háborús igényekhez igazodva létezik termobárikus, vagy egyszerű repesz-romboló harci résszel szerelt rakéta is. Ez a fegyver szolgált az ugyancsak sikeres angol Brimstone alapjául, szinte változatlan külső kialakítás és kormányrendszer mellett.

A jelen csúcsa azonban még az AGM-114L változat, vagyis az amelyet a Longbow Apache számára fejlesztettek ki. Ez a látási viszonyoktól függetlenül vethető be, mivel együtt működik a rotoragy tetejére szerelt radarral, és az önrávezetése nem félaktív lézeres, hanem aktív radaros. A rakéta orrában lévő miniatűr radar természetesen alaposan megnövelte a költségeket, de cserébe felbecsülhetetlen jelentőségű az a lehetőség, hogy egyidejűleg, pontosabban pár másodperc alatt akár fél tucat célt semmisíthet meg. Ehhez komoly számítástechnikai háttér szükséges, hiszen a radar adatai alapján a tűzvezető rendszernek pontosan ki kell osztania a rakéták számára a nekik szánt célpont pozíció adatait.

p1180623_resize.JPG

A fentiekben felsorolt tulajdonságokkal rendelkeztek az AH-64D Longbow Apache Block I és II szériái. Mindezekre tett rá egy jó nagy szívlapáttal a Block III, amely 26 új technológiát vezetett be a típuson. A régi acél főtartós rotorlapátokat kompozitból készültre cserélték, a transzmissziós rendszer teljesítmény átvivő képességét megnövelték, a régi hajtóművek helyére a digitalizált vezérlésű T700-GE-701D típus került, amelynek tengely teljesítménye 2000 LE-re nőtt. Ezzel bőségesen kompenzálták a Longbow radar okozta tömeg növekedést, a manőverező képesség nem szinten maradt, hanem javult. Emellett az is lényeges, hogy nagy tengerszint feletti magasságban és magas környezeti hőmérsékleten is megmaradt a kellő teljesítmény tartalék, ami például Afganisztánban nagyon fontos szempont.

A Block III korszerűsítés nem csak az elektronika átalakítását jelenti, hanem a sárkányszerkezetét is. Elvégzik a szükséges megerősítéseket, korrózió védelmet, ezzel elérik, hogy az üzemidő nulláról indul naptári korlát nélkül, 10 ezer órás repülési lehetőséggel.

A legtöbbet említett új képesség nagymértékben megváltoztatja a jövőben a helikopteres hadviselést. Hiába a kiváló túlélő képesség, a modern elektronika, a földközelben tevékenykedő harci helikopterekre változatlanul veszélyt jelentenek az ellenfél hordozható könnyű fegyverei is. A találat elkerülésének legjobb módja, ha tisztes távolban maradnak. Az információra, felderítési adatokra azonban ekkor is szükség van, ezt  külső forrásokból oldják meg. Ehhez egy új, komplex kommunikációs és adatátviteli rendszer kifejlesztésére volt szükség. Az AN/ARC-231 Skyfire megoldja nem csak a hagyományos rádiózás feladatát hanem a hatalmas adattartalmú video felvételek, vagy egyéb információk továbbítását. Kézenfekvő lehetőség volt, hogy megteremtsék az együttműködés lehetőségét a pilóta nélküli felderítő repülőgépekkel.

p1120677_resize.jpg

Az US ARMY több száz példányt rendszeresített a General Atomics Predator számukra fejlesztett Grey Eagle változatából, amelyeket a Block III-as gépek fedélzetéről lehet irányítani. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az operátor egy joystick segítségével vezeti a pilóta nélküli gépet. Az automatikus üzemmódban robotpilótával repül, a helikopterről „csak” az útvonalát határozzák meg, a felderítő szenzorait vezérelhetik, és ami a fő, a fegyvereit is alkalmazhatják. A Grey Eagle ugyanazokkal  a Hellfire rakétákkal szerelhető fel, mint az Apache, hatalmas jelentősége van annak, hogy ezeket biztonságos távolságból vethetik be, miközben  a helikopter több tíz kilométerre van. Több idő van a felderítésre, a célpontok követésére és megbízható azonosítására, amivel csökkenthető a téves fegyverhasználat esélye.

Ezek az újdonságok azonban éles harci körülmények között még nem szerepeltek. Az aszimmetrikus hadviselés során minden bizonnyal megoldott lehet a dolog, de egy nagyobb szabású háborúban, ahol az ellenfél képzett az elektronikai harc terén, már bonyolultabb lehet  a helyzet, bár erre minden bizonnyal gondoltak a Block III tervezői is.

A hadviselés egyre „sportszerűtlenebb”, el kell kerülni a saját emberi és anyagi veszteségeket,  a Genfi Egyezmények pedig nem tiltják a technológiai fölény alkalmazását.

                                                                           

A bejegyzés trackback címe:

https://jetplanes.blog.hu/api/trackback/id/tr5912389293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.