Repülés, repülőgépek

jetplanes

jetplanes

A MiG-29 fegyverzete

2021. június 05. - stonefort2

                      

Hajdani büszkeségünk, a MiG-29-es elsősorban kiváló repülési jellemzőivel nyűgözte le a repülőnapok nézőit, azonban  harci eszköz volt, amelynek fegyverzetéről annak idején csak kevés szó esett a médiában. Ezt pótolandó, alább áttekintem a típus pusztító eszközeit, de természetesen a teljesség igénye nélkül, elsősorban csak a nálunk is rendszeresített fegyvereket veszem sorra. Mivel már nincs rendszerben a típus, ezért a hajdan titkosnak számító információk már szabadon hozzáférhetők.

img_0015.jpg

Egy új harci repülőgép fejlesztése párhuzamosan több szálon folyik. A sárkányszerkezet, hajtómű, elektronika mellett a hetvenes évek közepén megkezdődött a következő generáció fegyverzeti koncepciójának kidolgozása is. Természetesen ezen a területen is nagyságrendi mértékű előrelépést vártak el, amit megalapozott az előző típusok rendszeresítése óta tapasztalt fejlődés a technika, és gyártástechnológia terén.

A MiG-29-est az első perctől kezdve beépített fegyverrel tervezték, de az akkor még csak  papíron körvonalazódó tervek egy meglévő gépágyút, a rendkívül kicsi és könnyű kétcsövű GS-23-ast tartalmazták, amely a MiG-21 és MiG-23 vadászgépeken már bevált. Pontosabban a tűzgyorsasága, egyszerűsége kiváló, de  vita volt azon a téren, hogy több kisebb, vagy kevesebb, de nagyobb sérülés okozása hatásosabb. Azonban mindkettő fontos, azaz sok találat, amelyek  jelentős sérülést is okoznak.

img_0006.jpg

A GS-23 így hamarosan lekerült  napirendről, és az azonos működési elvű, hasonló kialakítású, és közel azonos tűzgyorsaságú, de 30 mm-es űrméretű AO-17A vagy más néven GS-30-2 gépágyú alkalmazása mellett döntöttek. Ugyanennek  a fegyvernek a kisebb-nagyobb mértékben eltérő változatait építették be a Szu-25-ös csatagépek és a Mi-24P harci helikopterek orrába.

Ennek azonban volt két jelentős hátránya, mégpedig a nagy, mázsás tömege és a helyigénye. Nehéz volt megfelelően beépíteni a leendő MiG-29-es törzsének bal oldalán. A végleges döntés késlekedett, így az első 01-es oldalszámú prototípus csak a fegyver elhelyezési próbáira szolgált, és sohasem repült vele. Az új típusok fejlesztése során a konstruktőröknek minden egyes alkalommal meg kell küzdeniük a súlycsökkentés problémájával, a ”hízás” visszafogása nagyon nehéz, és csak kompromisszumok árán érhető el.

1_49.jpg

Úgy döntöttek, hogy a tervezett fegyver túl nagy és nehéz, ezért más megoldást kellett keresni, de azért elvárás maradt a 30 mm-es lőszerre alapozott pusztító hatás. Egy a haditengerészet hajóin alkalmazott gépágyúra esett a választás, természetesen a repülőgép fedélzeti alkalmazás feltételei szerint végzett módosítás után. Ugyancsak a jól összeszokott mérnök páros, Grjazev és Sipunov tervezte át a vadászgépekhez optimalizált fegyvert, amely először a TKB-687 típusjelzést kapta. A később GS-301 (utalva arra, hogy 30 mm-es és egycsövű) néven sorozatgyártásra került gépágyú kevesebb, mint fele akkora tömegű lett, mint a kétcsövű AO-17A és több addig szokatlan műszaki megoldást tartalmazott.

p1030318.jpg

A legnagyobb hőterhelésnek kitett helyet, azaz közvetlenül a töltényűr  szekcióját víztartály veszi körül, amelyben 0,7 liter desztillált víz (télen glicerin és alkohol adalékkal) biztosítja a hőmérséklet csökkentését. Az elpárolgást követően részben gőzzé váló megnövekedő nyomást egy szelep engedi el, ami azt is jelenti, hogy a gépágyú használatát követően ellenőrizni kell a folyadék mennyiségét, és szükség esetén azt pótolják. Még szokatlanabb dolog, hogy az ágyú felső részén a víztartály felett egy kis hengerben   kerozin található, amely egy zárt térben mozgó dugattyú segítségével a 6 tonnás reakcióerőt csökkenti. Mivel a folyadék nem érintkezik  levegővel a zárt térben, hiába forrósodik fel, nem jelent tűzveszélyt.

4_47.jpg

A cső kb. tíz cm-t hátrasiklik a lövést követően és ezt a mozgást használják fel  az üres hüvely eltávolítására, és a következő lőszer betöltésére. A GS-301 ugyanis nem a gyorsuló lövedék mögül vissza vezetett nagynyomású gáz energiáját használja erre, így növelni lehetett a csőelhagyási sebességet és ezzel összefüggésben a lőtávolságot. Amíg a GS-23 lövedékei csak 700 m/sec sebességgel távoznak, addig a többszörös tömegű 30 mm-es 860 m/sec-re gyorsul a csőben. A fegyver további újdonsága, hogy a lőszer töltényűrbe jutását követően a reteszelést egy fel-le mozgó retesz biztosítja, és nem hosszirányban alternáló, ezen felül a „felhúzáshoz”, szabatosabban kifejezve tűzkésszé tételéhez nincs szükség piropatron gázenergiájára.

p1030316.jpg

Ez egyben azt is jelenti, hogy szokatlan módon az ágyú folyamatosan „csőre van töltve”. Ennek ellenére sokkal biztonságosabb lett, mint a GS-23-as, amely Magyarországon a MiG-21-eseknél többször okozott balesetet a földön véletlen lövéssel. Az elsütés elektromos, a tűzgyorsaság pedig 1500-1800 lövés percenként. Természetesen ennyi lőszer nincs, a MiG-29-es ágyúval párhuzamosan elhelyezett lőszer konténerében 150 db AO-18 típusú lőszer áll rendelkezésre, amelyek 200-800 méter közötti távolságra lévő légi, és 1800 méteren belüli földi célok ellen alkalmazhatók. A kétüléses UB verzió is rendelkezik ugyanezzel a fegyverrel, de teljesen eltérő módon történik a mindössze 50 db lőszer tárolása és az ágyúhoz vezetése. Természetesen előfordulhat, hogy egy lőszer „besül”, ami a gépágyú elakadását okozná. Ennek megakadályozására szolgál a „DZ” piropatron, amely működésbe lép, és oldalról „belelő” a még lőporral teli hüvelybe, azaz mégiscsak elsüti a lőszert, mindezt olyan gyorsan, hogy a sorozat alig akad meg, és a pilóta nem is tud róla.

5_42.jpg

(Fotó: Weisengruber Zoltán)

A szokatlanul könnyű, 46 kg tömegű fegyver paraméterei tehát kiválóak, de ennek van egy ára, ami a hasonló orosz eszközök esetében megszokott, az alacsony élettartam. A csövet mindössze ezer lövés után selejtezni kell, és az ágyú többi része sem bír ki többet kétezer lövésnél. De ez például a magyar MiG-29-esek esetében nem okozott problémát, mivel nagyon ritkán került sor éleslövészetre (akkor is csak kizárólag földi célok ellen) és a legtöbbet használt ágyúból  17 év alatt ezernél kevesebb lövést adtak le.

dscn1122.jpg

(Fotó: Weisengruber Zoltán)

A fegyver kizárólag a futóművek behúzott helyzetében alkalmazható, több okból. Egyrészt kis sebességnél a hatalmas reakcióerő tovább lassíthatná a gépet egészen a veszélyes szintig, másrészt pedig az üres hüvelyek kivető nyílását pont takarja az orrfutó áramvonalazó lemeze, amennyiben a futókat kibocsátják. A blokkolást ezen felül még egy külön kapcsoló is biztosítja, de a bal szívócsatorna oldalán lévő kis fedél alatti „blokilátor” az összes fegyverrendszert üzemképtelenné teszi, ami az ágyú töltése ürítése valamint a rakéták fel és leszerelése valamint a különböző működéspróbák idejére létfontosságú a balesetek megelőzése miatt.

p1000987.jpg

A MiG-29-es elsődleges feladata a légi célok leküzdése, amit jobb minél messzebbről elvégezni. Ehhez több irányított légiharc rakétát integráltak a fedélzetén. A fejlesztés első szakaszában még nem volt eldöntve, hogy mely új  típusokat alkalmazzák a jövőben, ezért több tervezőiroda is dolgozott a programon. A kijevi Vimpel-nél fejlesztették az amerikai AIM-7 Sparrow alapján a K-25 típusú rakétát, amelyhez a „mintákat” a Vietnam felett lelőtt amerikai harci gépek roncsaiból szerezték meg. A munka nem járt eredménnyel, de egyes részegységeket felhasználtak a későbbi szovjet fejlesztéseknél. A MiG-29-eshez végül a nagy távolságban lévő légi célok leküzdésére az R-27-es rakétát választották. A szokatlan „pillangó” kormányfelületekkel rendelkező fegyvert két verzióban tervezték, amelyek főként az irányító szekciójuk terén különböztek. Az R-27R  félaktív lokátoros önirányító rendszert kapott, az R-27T pedig infravörös szenzort. Utóbbit a Szu-27-esen alkalmazták.

7_38.jpg

A rakéta mérete és tömege miatt a megszokottól eltérő megoldást kellett választani a kormányrendszernél. A kisebb rakétáknál egy gázgenerátor által előállított nyomás működteti a kormányok munkahengereit, de az R-27-esnél sokkal nagyobb erő kifejtése szükséges, amit csak hidraulikával lehet biztosítani. Ennek fejlesztésénél vették jó hasznát a Vimpel szakértői az AIM-7 Sparrow elemzésének tapasztalatait.

ke03_lk_036_mig_29.jpg

A 4 méter hosszú, két és fél mázsás rakéta hatótávolsága nagymértékben függ a cél és az indítás magasságától, sebességétől, valamint attól, hogy közeledő vagy távolodó repülőgépet kell megsemmisíteni. Kis magasságban hátulról 10 km-en belül indítható, míg nagy magasságban szemben közeledve akár több mint 50 km-ről. A célt a 39 kg-os tömegű harci rész semmisíti meg, amelyet a „Sztrizs” közelségi gyújtó robbant fel kb. 10 méteren belül. Mégpedig úgy, hogy a végső megközelítés közben az ellenséges repülőgép orr részének közelében történjen az acél pálcikák szétszórása, így nagy valószínűséggel megöli a pilótát. Ez talán keményen hangzik, de racionális, hiszen katapultálást követően a hajózó újra bevethető, amennyiben sértetlenül túléli a lelövést. Ez több más rakéta típusnál ugyanígy működik.  

p1260090.jpg

Az AA-10 Alamo nyugati kódnéven szereplő fegyver félaktív lokátoros önirányító rendszerét a moszkvai Agat tervezőiroda dolgozta ki. A PRGSz-27 berendezés a vadászgép monoimpulzusos radarjának célról visszaverődött jeleit észleli és ezek alapján dolgozza ki a  szükséges kormányparancsokat. A rakéta nem közvetlenül a célé felé, hanem egy előre kalkulált találkozási pont felé repül, de nem feltétlenül a visszaverődött jelek alapján. Azokat ugyanis az önirányító fej csak kb. 25-30 km-es távolságból képes észlelni. Az önálló repülés kezdeti szakaszán ezért a vadászgép radarja pályakorrekciós jeleket küld a rakéta után, ami alapján az inerciális navigációs rendszer által meghatározott repülési útvonal módosítható. Nagy céltávolság esetén az első 30 másodperc után veszi csak át a félaktív rendszer az önrávezetést.

dscn4746.jpg

(Fotó: Weisengruber Zoltán)

Érdekes módon önmegsemmisítővel nem szerelték fel, ha a fegyver célt téveszt, akkor a hajtómű kiégését és a lelassulást követően a földnek ütközéskor robbantja fel a csapódó gyújtója. Az R-27-egyik előnye, hogy a rövid ideig, kevesebb mint 10 másodpercig üzemelő 95 kg-nyi szilárd tüzelőanyagot tartalmazó hajtóműve nagy sebességre, 10 km feletti magasságban akár 4 Mach-ra gyorsítja fel.

Az R-27R előkészítési procedúrája jóval bonyolultabb, mint a kishatótávú infravörös fegyvereké. A tervezett indítás előtt legalább két perccel meg kell kezdeni a rakéta rendszereinek felfűtését, egyes elektronikus és hidraulikus részegységek ugyanis a mínusz 56 fokos levegőben nem, vagy csak nehézkesen működnének. A felfűtés után az indításra kész állapotot szükség esetén további 5,5 másodperc múlva éri el a fegyver, amely a botkormányon lévő indítógomb megnyomását követően kb. egy másodperc késleltetéssel indul el. Ez idő alatt további tucatnyi folyamat játszódik le, még mielőtt megszakad az elektromos és mechanikus kapcsolat a repülőgéppel. Az R-27 esetében a tervezők nem alkalmaztak elnyíródó kábelt, a sok érintkezős csatlakozó az indítósinbe felfelé húzódik ki a szétválás előtti pillanatban.

p1140421.jpg

Az R-27R energiaellátó rendszere 60 másodpercen keresztül képes biztosítani az elektromos feszültséget és a hidraulika nyomást, ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy a rakéta ennyi ideig képes vezérelt repülésre.  A hajtómű égésideje alatt, illetve közvetlenül az azt követő másodpercekben maximálisan 24 g túlterhelésű manőverek végrehajtása lehetséges, de nagy céltávolság esetén, amikor a fegyver már erősen lassul, ennek értéke és ezzel arányosan a találat valószínűsége is csökken. Utóbbi  optimális indítási feltételek esetén 0,7 legalábbis elméletben, mert mint minden egyes fegyvertípus esetében, a gyakorlati viszonyok között rosszabb az eredményesség.

A közeli légi célok megsemmisítéshez szükséges fegyver kifejlesztésének jogáért ugyancsak több tervezőiroda pályázott. A Vimpel az R-13M módosított verziójával jelentkezett, a K-14 típusú rakéta követte az amerikai Sidewinder sémáit, hiszen az alaptípus is annak alapján készült évtizedekkel korábban.

8_33.jpg

A konkurens Molnyija egy akkor már fejlesztés alatt álló típust ajánlott, az R-60-as volt a legkisebb méretű és tömegű infravörös önirányítású légiharc rakéta. Annak első verziója azonban még kizárólag a  hátsó fél légteréből volt indítható, mivel a „Komár” infra detektor érzékenysége szemből nem volt kielégítő, hiszen a cél hajtóművének forró fúvócsöve nem látszott.  Az R-60-as méretéből adódóan csak közeli légi harcban volt bevethető, számszerűen 5 km magasságban 900 km/h célsebesség esetén csak 2,6 km volt a maximális  indítási távolság. Ez nem volt kielégítő, a továbbfejlesztett R-60MK estében a tartományt kiterjesztették a mellső légtérre, az új szenzor ugyanis már "látta" a célt   szemből is, ha legalább 45 fokra volt annak repülési irányától, de csak 1,5 km-en belül. Ennek a rakétának azonban volt egy nagyon komoly hátránya. A harci részben a robbanó töltet által szétszórt repeszek lemerített uránból készültek, amelynek rendkívül nagy a sűrűsége, de a visszamaradt sugárzás az emberi egészségre veszélyes szinten maradt.

w6a8ykz.jpg

Az igazi megoldást egy teljesen új rakéta típus kifejlesztése hozta, amely egy ideig jobb paraméterekkel rendelkezett, mint amilyenek a NATO országok légierőiben  voltak. Ez volt az ugyancsak a Molnyíja által tervezett R-73-as, amely rendkívüli manőverező képességet mutatott.

ke03_lk_039_mig_29.jpg

A rakéta aerodinamikai kialakítása hasonló volt az R-60-aséhoz, elöl lévő „kacsa” kormányokkal, fix destabilizátorokkal és hátul a vezérsíkokon elhelyezett csűrőkkel rendelkezett. Mindezeken túl az extra  manőverezés biztosításához a hajtóművek fúvócsövénél gáz-sugár terelőket is elhelyeztek, mégpedig a légiharc rakéták között elsőként.

ke03_lk_042_mig_29.jpg

Még a hetvenes évek elején az amerikaiak terveztek hasonló megoldású rakétát, de az „Agile” program magas költsége miatt éppúgy a süllyesztőbe került, mint az angolok ugyancsak tolóerővektoros kormányzású „Tail Dog” rakétája. A szovjeteknél azonban akkoriban még nem a pénzügyi szempontok domináltak, ezért minden szükséges anyagi hátteret biztosítottak az új fegyverrendszerek kifejlesztéséhez. A munkát némileg hátráltatta, hogy a Molnyija irodát időközben a Burán űrrepülőgép fejlesztésével bízták meg, így minden kapacitását arra kellett fordítania. Az addig elkészített terveket és kísérleti eredményeket felsőbb utasításra átadták a Vimpel-nek, ahol 1979-től sor kerülhetett az első földi indítási tesztekre. Egy évvel később elkészültek az első, már teljes irányító rendszerrel felszerelt példányok, és megkezdődhetett a kísérleti lövészetek sora. A K-73 rakéta első „áldozata” egy pilóta nélküli távvezérelt MiG-17-es volt, a rakétát MiG-23ML fedélzetéről indították. Röviddel később a MiG-29-es harmadik prototípusa is bekapcsolódott a tesztekbe, így már kipróbálhatták a rakéta együttműködését a gép különböző fegyver-elektronikai rendszereivel, és a sisakcélzóval, amely a gép előtti 90 fokos térrészben biztosította a cél megjelölést a fegyver számára. A pilóta a jobb szeme elé lehajtható kis üvegre vetített jelet fejmozgásával rávitte a célra, ezzel „mutatta meg” a rakéta infrafejének, hogy indítás után mit kell követnie.

dscn4750.jpg

(Fotó: Weisengruber Zoltán)

A fejlesztés befejezését követően az új rakéta 1984 közepén csapatszolgálatba állhatott és megkapta az R-73 típusjelzést, míg ipari megnevezése „Izgyélie-62” lett (62-es gyártmány),  nyugaton pedig AA-11 Archer néven emlegették.

Az R-73 rakéta passzív infravörös önirányítású, orrában található a „Majak-80” infrafej, indium-antimon érzékelővel. Utóbbi hatékonysága mélyhűtéssel javítható, az ehhez szükséges nagynyomású nitrogént az APU-73 vagy más néven P-62 indító sinekben lévő palackból biztosítják, a vékony csővezeték az elektromos csatlakozóhoz vezetett kábelkötegben található.

13_27.jpg

A rakéta orrán kereszt alakban négy kisméretű állásszög illetve csúszásjelző adót helyeztek el, ezek jelei alapján korlátozza a robotpilóta a  manőverezés intenzitását. Az adókkal egy síkban található a négy fix destabilizátor és a négy „kacsa” kormányfelület. Utóbbiak szemközti párjai közös tengelyen mozognak, azaz két pneumatikus munkahenger szükséges. A kormányok mögött helyezték el a robotpilóta elektronikus összetevőit illetve a „Krecset” rádiógyújtót. Ez rádióhullámokat bocsát ki, amelyek visszaverődéseit két hosszú, oldalt lévő antenna veszi. Ha a célhoz 3,5 méternél közelebb kerül a rakéta, akkor a rádiógyújtó felrobbantja  harci részt, vagy ha ez nem működik, de közvetlen találat történik, akkor a csapódó gyújtó lép működésbe. Az R-73 a korszerű elveknek megfelelően az utolsó pillanatokban már nem a cél legforróbb része, vagyis  a hajtómű fúvócsöve felé repül, hanem néhány méterrel előbbre helyesbíti az irányt, ahol nagyobb sérülést okozhat a 7,4 kg-os acélpálcikás „Rapán” harci rész felrobbanása. A továbbfejlesztett R-73L változat közelségi gyújtója lézeres, a „Jantar” előnye, hogy a rádióelektronikai zavarásra nem érzékeny. Mint minden rakéta esetében, az R-73-as legnagyobb részét is az 55 kg-os hajtómű foglalja el, amely fehér füstöt kibocsátó hagyományos hajtóanyagának 4,7-6,0 másodperces égésideje alatt átlagosan 1200-1600 kp tolóerővel gyorsítja a fegyvert, magasságtól függően max. kb. 2,5 Mach sebességre. A tolóerő viszonylag alacsony, de ez hosszabb működési idővel jár és ez  a gázdinamikai kormányzású rakétáknál fontosabb, hiszen az extra manőverező képesség csak addig biztosítható, amíg a hajtóanyag tart.

20101229195.jpg

(Fotó: Weisengruber Zoltán)

A törzsvégen kereszt alakban elhelyezett vezérsíkok kilépő élein találhatók a hossztengely körüli stabilizálást biztosító csűrők, amelyek mechanikus kapcsolatban állnak egymással, így csak egy működtető eszköz szükséges a mozgatásukhoz. A hajtómű fúvócsöve körül szerelték fel a négy vektoráló deflektort, vagy más néven interceptort, ezek különleges anyagból készültek, hiszen ha rövid ideig is, de közvetlenül érintkeznek a forró gáz-sugárral. A kombinált aero- és gázdinamikai kormányrendszer mindegyik elemét pneumatikus munkahengerek működtetik, amelyek számára a nyomást gázgenerátor biztosítja, ezt a harci rész elé építették be.

11_30.jpg

(Fotó: Weisengruber Zoltán)

A kormányzás módja  mellett az R-73 másik újdonsága, hogy széles szögtartományon belül indítható. Az első szériáknál +/-45 fokon belüli célok megjelölése volt biztosítható, ami manőverező légiharcban nagy előnyt jelentett, hiszen a gép orrát csak megközelítőleg kellett a cél irányába fordítani.   A megsemmisítendő légi cél megjelölését a MiG-29  és a Szu-27 esetében többféle módon is végezhették. Az infrafej párhuzamosítható volt a lokátor antennájával, a kombinált infravörös/lézeres KOLS berendezés optikájával, illetve  a pilóta sisakcélzójával.

p1150077.jpg

A két előbbi rendszer látószöge és a rakéták indítási tartománya nagyjából fedte egymást, ehhez a lehetőséghez tervezték a sisakcélzót is. A pilóta azonban nagyobb mértékben is elfordíthatja  fejét, így elvileg növelhető lett volna az indítási szögtartomány. A sisak helyzetérzékelő rendszere azonban ezt nem tette lehetővé, hiszen az ILS célzóberendezés (HUD) két oldalán lévő tükröknek látniuk kell a sisakon lévő három infravörös diódát.

p1260081.JPG

Az R-73 továbbfejlesztett változatai főleg az infrafej érzékenységét tekintve különböznek, utóbbi elvileg 40 km-re növelhetné a maximális indítási távolságot, mint ahogy azt egyes források említik is. Nagy magasságban a rakéta valóban elrepülhet ekkora távolságra, de már csak irányítás nélkül, ballisztikus pályán, hiszen az energia ellátó rendszerének működési ideje 26 +/-3 másodperc, és ha kiégett a gázgenerátor, illetve lemerült az akkumulátor, akkor már irányítás illetve kormányzás nélkül repül. Ekkora távolság megtételére azonban nincs szükség, hiszen közelharc fegyverről van szó. Gyakorlati körülmények között tíz km repülési magasság esetén egy szemben hangsebesség alatt közeledő cél ellen max. 20 km az indítási távolság, hátulról pedig kb. 8 km. Földközelben ezek az adatok jóval kisebbek, a sűrű levegőben a hajtómű kiégése után a rakéta pillanatok alatt jelentősen veszít a sebességéből, így a találat esélye szemből alig több, mint 10 km-ről, hátulról pedig 4 km-ről áll fenn.

img_0001.jpg

Az indítás előtt mindössze egy másodperc az előkészítési idő, ennyi elegendő a rendszerek beindulásához, illetve az infrafej hűtéséhez. A célbefogás 0,15 másodpercig tart, ezt követően a rakéta indítható. A hajtómű működési ideje alatt 40-60 g max. túlterhelésű manőverekre kerülhet sor, így elvileg nincs az a repülőgép, amelyik kitérhet. Mint annyi más adat, ez is csak elméletben működik, mert száz százalékos találati valószínűség nincs. Ellentevékenység nélkül optimális indítási feltételek megléte esetén az R-73-asok 80-90 %-a, míg manőverezés vagy infracsapdák alkalmazásakor pedig 55-60%-a talál célba. Noha több párhuzamosan működő zavarvédelmi rendszerrel szerelték fel a rakétát, az USA-ban illetve Franciaországban végzett éleslövészeti kísérletek során azt tapasztalták, hogy rövid intervallumban kilőtt nagy mennyiségű infracsapda eltéríti a céltól. Ez egyébként más típusokra éppen így érvényes, és nem kritikának számít a megállapítás.

A MiG-29-es hagyományos szabadon eső bombákat is hordozhatott, ehhez a szárny alatti belső APU-470-es és a középső P-72 rakéta indítósin helyére az MBD-UMK2 felfüggesztőt kellett felszerelni. A prototípusokat tesztelték többzáras bombatartókkal, de ezeket a gyakorlatban szinte soha nem alkalmazták.

12_23.jpg

Ellenben rendszeresítették a 20 darab 80 mm-es nem irányított rakétát tartalmazó B-8 blokkokat, amelyeket földi területcélok ellen lehetett alkalmazni. A MiG-29-esek fegyverzetében már a jóval nagyobb hatású és pontosabb Sz-8-as nem irányított rakéták találhatók meg. Ennek fejlesztése a hetvenes évek elején kezdődött, mivel az Sz-5-ös egyre kevésbé felelt meg  az elvárásoknak. Az új rakétával 1972 márciusától kezdődtek a földi majd légi lövészetek, az irányított légiharc-rakétáiról ismert Vimpel tervezőirodában pedig az új rakétablokk tervezése folyt. Több változat tesztelését követően a húsz csövű B-8M1 típusú konténer sorozatgyártása mellett döntöttek, ez az elvárásoknak megfelelően megbízhatóan működött. Az üresen 160 kg tömegű rakétablokk 0,52 méter átmérőjű, 2,76 méter hosszú, teljes tömege pedig a rakéták változatától függ. Az Sz-8-asnak ugyanis 25 különböző típusát dolgozták ki, amelyek szinte kivétel nélkül csak a harci rész tekintetében különböznek. A B-8M1 elsőként a Szu-17-eseken jelent meg 1974-ben, majd később rendszeresítették a MiG-27-esek és egy sor más típus, így a MiG-29-es fegyverzetében is.

9_33.jpg

Az Sz-8-as rakéták közös jellemzője a 0,7 másodpercig működő 5800 Ns impulzusú szilárd tüzelőanyagú hajtómű, amely 610 m/sec sebességre gyorsítja fel. Ez elegendő ahhoz, hogy a rakéták szórásképe a 4 km-re lévő célokat még megfelelő pontossággal fedje. Hosszuk változattól függően 1,57-1,70 méter , induló tömegük pedig 11,3-15 kg közötti. Ebből adódóan a betöltött B-8M1 rakétablokk 386-460 kg-os lehet.

p1010004.jpg

Az Sz-8BM változat beton erődítmények ellen hatásos, késleltetett gyújtója a bunker belsejében robbantja fel a 7,41 kg-os repeszhatású harci részt. A DM változat harci részében folyadék található, ez a becsapódáskor aeroszol formájában porlasztva oszlik el, majd ezt követően robbantja be a gyújtó, így hatása sokszoros. Az Sz változat kétezer apró acélnyilat tartalmaz, ezeket még repülés közbe szórja szét. A néhány grammos nyilak természetesen csak nyílt terepen lévő nem páncélozott célok és élőerő ellen hatékonyak. Az O/OM változat világító töltetet tartalmaz, amely 30 másodpercen keresztül kétmillió gyertya fényerejével sugároz.

10_39.jpg

A legelterjedtebb változat az Sz-8KOM, ez kettős hatású kumulatív és repesz töltetű, amely 400 mm-es vastagságú páncél átütésére képes. Egyidejűleg csak egyetlen rakéta változat alkalmazható, mivel különböző tömegük miatt különböző ballisztikai tulajdonságaik vannak, amit a célzásnál figyelembe kell venni.

A kísérleti lövészetek eredményeinek elemzése azt mutatta, hogy egy B-8M1 rakétablokk össztüze egyenlő hatású három UB-32-57-esével, vagyis 20 db Sz-8-as pusztítása 96 db Sz-5-ösével egyenértékű, ráadásul dupla távolságból.

p1160926_1.jpg

A négyesével „csomagolt” rakéták  az indítócső elhagyása után kinyíló stabilizáló vezérsíkokkal lettek felszerelve, ezekből  hat található a hajtómű fúvócsövében. A B-8M1 rakétablokk egyedi megoldása, hogy a rakéták előtt az indítócső zárt. Ez megakadályozza az esővíz bejutását és  befagyását, ami akár a rakéta idő előtti robbanásához is vezethet. A több rétegű vékony textilszövettel erősített műanyag záró felületet a rakéta indításkor átszakítja, így azt a leszállás után minden alkalommal cserélni kell. Ennek módja érdekes megoldású. A rakétablokk orrának csúcsa forgatható, ez felold egy rögzítést, amit követően így az egész kúpos rész előre elmozdul. Ekkor felszabadul a hely a védő műanyag behelyezéséhez vagy cseréjéhez.

p1000957_1.jpg

A Magyar Légierőben rendszeresített MiG-29-esek fegyverzete a gépágyún kívül az R-27R1, R-73 légiharc rakétákra és a B-8-as rakétablokkokra korlátozódott. Lövészeteken azonban használták az R-60MK típust is, amelyeket a régebbi MiG-ektől „örököltek” meg. A magyaros szokás szerint elkövettük az előző típusok rendszeresítése során már megtörtént hibát, hogy olyan eszközt is rendszeresítettünk, mihez nem volt fegyverzet, ilyen volt például az APU-68-as indítósin.

A magyar pilóták gépágyúval kizárólag földi célra hajtottak végre éleslövészetet, R-60 és R-73 típusokkal több alkalommal, viszont az R-27R rakétával sohasem.

 A forrás megjelölés nélküli fotókat a cikkíró készítette.Köszönet a segítségért Vincze Ferencnek.

                                                         

A bejegyzés trackback címe:

https://jetplanes.blog.hu/api/trackback/id/tr6716582876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása