Már nem először szerepel a vezető hírek között az izraeli fejlesztésű légvédelmi rendszer, amelynek fő feladata a palesztin területekről izraeli városok ellen indított tüzérségi rakéták repülés közben történő megsemmisítése.

A zsidó államot már több mint egy évtizede védi a „Vaskupola” amely rendkívüli hatékonysága ellenére természetesen nem képes száz százalékos eredményességre, hiszen olyan nincs.  Nélküle azonban nagyságrendekkel nagyobb emberi és anyagi veszteségeket szenvednének. Az arab-izraeli konfliktusok sorában a jelenlegi nem kivétel, hasonló már volt több alkalommal. A reguláris állami haderők összecsapásaira szerencsére 1982 óta nem került sor, de emellett  Izrael ellen a különböző arab, palesztin fegyveres csoportok  saját külön  háborút viselnek . Mivel szemtől-szemben nem lennének képesek eredményes harctevékenységre, ezért olyan megoldásokat alkalmaznak, amely folyamatos nyomást és fenyegetést jelent, még az alacsony eredményesség ellenére is.

Izraelben az élet számos területét kellett alárendelni a bármikor várható rakéta támadásoknak.  A gázai övezettől való távolság függvényében előírás, hogy 15-30 vagy 45 másodpercen belül kell egy utcai járókelőnek óvóhelyet találnia légiriadó esetén. Még a buszmegállók váró helyiségeit is úgy alakítják ki, hogy a  betonból készült építmény kellő védelmet nyújtson. A lakóházak építésénél szokatlanul vastag beton födémeket alkalmaznak, hasonló okból.

A haditechnika érdekes területe a kis hatótávolságú rakéták elleni védelem. Méregdrága csúcstechnológia szükséges a primitív, filléres költségű nem irányított rakéták hatékony elhárításához, ami rendkívüli nehézségű feladat.

Izrael számára további problémát jelent, hogy párhuzamosan fel kell készülni a „komolyabb” rakéta fenyegetés elhárítására is, elég ha az Irán haderejében szolgálatban álló, több ezer kilométeres hatótávolságú ballisztikus rakétákra gondolunk. Egyidejűleg több, különböző kategóriájú rakétavédelmi rendszert kellett kifejleszteni, a „Vaskupola” azaz „Iron Dome” mellett már szolgálatban áll, a David Sling, Arrow stb. rendszer is. És ezek „csak” a rakétavédelemre szolgálók,  mellettük még ott vannak a „hagyományos”, repülőgépek elleni  légvédelmi rakéták is. Ez nem felesleges pazarlás, ugyanis olyan  univerzális rendszer, amely egyaránt hatásos minden levegőből érkező fenyegetés ellen, nem létezik.

Tehát az Iron Dome csak egy a sok közül, de talán az egyik legfontosabb, mivel kényszerűen alkalmazkodni kellett a leginkább jellemző fenyegetéshez.

A Gázai-övezetből jövő rakéta támadások már évtizedek óta rendszeresek, de hosszú időn keresztül szinte kizárólag a határövezetet érintették, mivel a Hamasz és a többi szervezet terroristáinak nem volt komolyabb rakétafegyverük. A csempészett eszközök között a leginkább elterjedt volt a szovjet eredetű BM-21 Grad sorozatvető rakétája, amelyeket egyesével, barkácsolt állványokról indítottak, max. 20-30 km-re lévő célok ellen. Mivel ezek nagyon pontatlanok voltak, ezért csak nagy kiterjedésű terület célok, azaz városok ellen alkalmazták. Saját „gyártással” is állítottak elő rakétákat, a primitív Qassam típus pincékben, minimális technikai felkészültség mellett volt előállítható. Ugyanakkor megvolt a szándék  a nagyobb hatótávolságú fegyverek beszerzésére is, amit a tengeri és szárazföldi blokád ellenére sikerült kivitelezni. Szíriából és Iránból csempészáruként érkezett egyre több, és egyre nagyobb távolságból bevethető rakéta, amelyek ellen nem volt kellő hatékonyságú védelem az izraeli oldalon.

A rakéta fenyegetés nem csak egy irányból állt fenn, Libanonból a 2006-ban történt összecsapások során négyezernél több rakéta érkezett, amelyek 44 halálos áldozatot követeltek, és negyedmillió embert kellett hosszabb-rövidebb időre kitelepíteni, megfelelő védelem hiányában. Az izraeli tüzérség és légierő hiába támadta az ellenséges területet, a gyorsan mozgó, főként teherautókra, vagy furgonokra szerelt rakéták indítása után másodpercekkel a jármű elhagyta  a helyét és a közeli utak forgalmában „civil” céllá vált.

Az Izraelben végzett elemzéseket követően 2007 februárjában legfelső politikai és katonai szinten megszületett egy fontos  döntés, ennek célja egy olyan védelmi rendszer létrehozása volt, amely képes minimalizálni a terrorista szervezetek által indított rakéták  veszélyét. 24 különböző lehetséges megoldást vizsgáltak, amelyek között volt egy sor importból származó, vagy éppen „sci-fi”-be illő lézeres elhárító eszköz, végül a saját fejlesztés mellett döntöttek, és egy olyan rendszer megalkotásába kezdtek, amely képes az 5-70 km hatótávolságú ellenséges rakéták repülés közbeni leküzdésére. Vagyis egy magas fokon automatizált, gyors reakció idejű fegyver kellett, mégpedig nulla, vagy minimális import igény mellett, azaz saját erőből.

Csak két dologból volt kevés, a pénzből és az időből, ezért logikus módon már meglévő eszközök és részegységek felhasználása mellett döntöttek. A munkát mindössze tíz fővel kezdték meg, akik feladata ez első időben a további megfelelő képzettségű és tudású emberek bevonása volt. Az izraeli haderő részéről David Gold dandártábornok vezette a fejlesztést, aki katonai múltja mellett a mikroelektronika terén doktori fokozatot szerzett. A „legendárium” szerint a rendszer nevéről gondolkodva a felesége adott jó ötletet, így lett belőle Iron Dome, héberül Kipat Barzel azaz Vaskupola. Sokan a tábornok nevével összhangban a Golden Dome nevet szerették volna, de ebbe nem ment bele a fejlesztés vezetője.  

A csapatban az izraelieken kívül volt moldáv, argentin,  orosz bevándorló sőt, egy libanoni drúz származású mérnök is, akik nagyon rövid idő alatt eljutottak az első próba lövészetig, erre már 2009. március 1-én sor kerülhetett.

Az egyik legfontosabb és legnehezebb feladat a felderítés, a célok folyamatos követése, és egyidejűleg több rakéta rávezetésének megoldása volt, amibe természetesen külső cégeket is be kellett vonni. Az izraeli Elta kapta a megrendelést a rendszer radarjainak kifejlesztésére. Az EL/M 2084 különleges a maga nemében, ugyanis működhet körben forgatva 360 fokos látószöggel,  vagy fixen egy 120 fokos szektort figyelve. A jelfeldolgozás és a rakéták irányításának szoftverét az ugyancsak hazai mPrest Systems informatikai vállalat fejlesztette, ezen felül ugyan az eredeti szándék ellenére volt, de az amerikai Raytheon is egyre nagyobb részt kapott a munkából. A létrejött radar és a hozzá tartozó BMC (Battle Management and weapon Control) együttműködése elképesztő teljesítményű. Maximális hatótávolsága repülőgép méretű célok esetén eléri a 400 km-t, és egyidejűleg 1100 levegőben lévő cél követését végezheti, olyan pontos „track” (repülési nyomvonal) képzéssel, amely elegendő egyszerre több tucat  rakéta cél közelbe irányítására. Megjegyzendő, hogy ugyanennek a radarnak kanadai/német verzióját megrendelte Magyarország is.

A gyors fejlesztés egyik fontos tényezője volt, hogy a rendszer „effektora” azaz rakétája meglévő típuson alapult. A Rafael cég által létrehozott, vadászgépek számára tervezett  Python 4/5 infravörös, és Derby aktív radaros rakéta hajtómű szekcióját, és részben irányító rendszerét vették át. Ezek jellemzője, hogy méretük és tömegük a hagyományos infravörös önirányítású típusokéhoz hasonló, de a hatótávolságuk lányegesen eltérő. Ezt különleges szilárd tüzelőanyagú hajtóművel érik el. A többi típusnál ez kevesebb mint tíz másodpercig működik  nagy tolóerővel, az izraeli fejlesztők koncepciója pedig a hosszú égésidő és alacsony tolóerő volt. A többszörös ideig üzemelő rakétahajtómű alacsony gyorsulással és végsebességgel jár, viszont közben sokkal nagyobb lehetőség nyílik a manőverezésre, amit követően kevésbé veszít mozgási energiát. Pont erre volt szükség az Iron Dome rendszer számára. Az új rakéta „lassúságát” kompenzálta a rendszer és az a tény, hogy a várható célpontok sem gyorsak. A ballisztikus, jól kiszámítható pályán érkező, már meghajtás nélküli lassuló célok a földháttéren kívül, zavaró tényezők nélkül a radar által jól követhetően közelednek, mégpedig 2 Mach alatti sebességgel..

Az Iron Dome rendszer számára kifejlesztett rakéta a Tamir nevet kapta, kétféle önirányító rendszerrel. Az indítást követően pályakorrekciós jeleket kap, majd a cél közelében kapcsol be a saját önirányító rendszer, amely passzív  infravörös szenzorral, vagy miniatűr aktív radarral működik. Az egyik a Python, a másik a Derby légiharc rakétáéhoz hasonló, természetesen a speciális igények szerint módosítva. Külsőre mindkét rakéta változat azonos, az infrafejes optikájának áramvonalazó burkolata a cél közelében válik le.

Megtartották a légiharcra fejlesztett típusok különlegességét, a hossztengely körüli forgást megakadályozó csűrőt, amelynek egy felület párja az orron lévő  fő kormányok mögött található. A Tamir 3 méter hosszú, 16 cm átmérőjű és 90 kg az induló tömege. Maximális hatómagassága 10 km, a hajtómű kiégésekor 2,2 Mach a sebessége. Hatótávolsága sok mindentől függ, de nem valószínű, hogy több mint 30-40 km.

A 11 kg-os harci rész jelentősen módosult. Az eredetileg repülőgépek megsemmisítésére tervezett változat alig pár száz repeszt terít szét a lézeres optikai közelségi gyújtó jele alapján. A „ceruza” alakú, kisméretű rakéta célok ellen ez nem felelt meg. Sokkal több, de kisebb repeszt kell szétszórni a megsemmisítéshez. További problémát jelent, hogy a rakéta kormányzó szekciója és a hajtóműve között beépített harci rész körkörösen oldalirányba teríti a repeszeket, pontosabban a haladási sebesség miatt egy laposszögű kúppalást mentén. Vagyis ha a célba vett rakétát oldalról közelítené meg, akkor alig lenne esély a megsemmisítésére, hiszen nem közvetlen találatnál robban, hanem a közelségi gyújtó jele alapján. Emiatt módosítani kellett a Tamir rakéták rávezető rendszerét. A célt ugyanis lehetőleg szemből, vagy hegyes szögben kell megközelíteni a nagyobb valószínűségű találat érdekében.

Emiatt látható a video felvételeken, hogy az Iron Dome működésekor az elfogó rakéták nagymértékű manővereket végeznek, noha még messze közeledik a cél, amellyel nagyjából szembe kell fordulniuk.  Ez technikailag egy további nehézséget okoz, hiszen a cél legkisebb felületét látja az aktív radar, vagy infra fej. Egy Grad rakéta átmérője 122 mm, de a rendkívül alacsony radarhullám visszaverő keresztmetszetet úgy tűnik, képes kezelni a rendszer csakúgy, mint az infra változat, amely számára elegendő az ellenséges rakéta aerodinamikai felmelegedésének hője.

A fejlesztés legkisebb része vonatkozott tehát a rakétára, amely egy „család” része, ellenben teljesen új indító berendezésre volt szükség. A nagyobb mozgékonyság érdekében az MFU-t (Missile Firing Unit) úgy alakították ki, hogy teherautó szállíthassa, vagy éppen arról is üzemelhet a továbbfejlesztett változat. A Rafael cég még a gyárban tölti be a hermetikus konténerekbe a rakétákat, amelyek húszas „kötegekben” kezelhetők.

Az első széria gyártású komplexum 2011-ben készült el, és hamarosan átesett a tűzkeresztségen. A készültségbe állított komplexum radarja április 7-én este 18 óra 16 perckor észlelte a Gáza felől gyorsan közeledő céljelet, amely egy Grad rakéta volt. Mivel szórványosan történtek a támadások, ezért volt mód arra, hogy az eredeti elképzelés szerint minden célra kettő Tamir-t indítsanak,  radaros és infra verziót.

Az első néhány bevetés   75%-ban volt eredményes, ami azt jelenti, hogy a kb. 40 tűzmegnyitás során 33 megsemmisített célra közel 80 rakétát használtak fel. A tapasztalatok alapján számos módosításra került sor mind a hardverek és a szoftverek terén, így a rendszer hatékonysága javulhatott. Erre szükség is lett, ugyanis az ellenfél sem tétlenkedett. A Hamasz számos további rakéta típus alkalmazását kezdte meg, amelyek hatótávolsága is nőtt, így elérhették Izrael távolabbi nagyvárosait is. Az egyik legnagyobb rakétájuk a szíriai eredetű M302 már 180 km-re is elrepül.

Az Iron Dome sorozatgyártása megkezdődött, de igazából nem a komplexumok száma nőtt jelentős mértékben, hanem a raktáron lévő rakétáké. Izrael kis mérete miatt ugyanis a teljes terület „lefedéséhez” 13 komplexum telepítésére van szükség,  ebből hét hamarosan elkészült és szolgálatba állt.

Az időről időre fellángoló harcok során 2005-től 2014-ig nem kevesebb, mint  16500 rakéta csapódott be izraeli területen, de nagy részük lakott településeken kívül. Ami viszont eltalálta a városokat, az súlyos károkat eredményezett, és több mint kétezer ember sebesülését, és sok tucat halálát okozta.

Az eddigi adatok alapján a „Vaskupola” rendszer 80-90%-os valószínűséggel semmisíti meg az ellenséges rakétákat, ami párját ritkítóan jó arány. Ebben részesek az már említett tényezők, miszerint nem manőverező, környezetüktől jól elkülönülő célokat kell megsemmisíteni.

Azonban találni más forrásokat is, amelyek alapján némileg árnyalódik a kép. Független újságírók összesítették az izraeli  biztosítóknál bejelentett káreseteket, és ezek alapján a hivatalosan jelentettnél több helyen történt becsapódás. Természetesen nem az összes kárigényt vették figyelembe, hanem azok helyszínét, nyilván egy rakéta több egymás melletti házat is megrongált. Ennek ellenére kijelenthető, hogy a „Vaskupola” nagyon hatékony rendszer, nem véletlenül jelentkezett már több külföldi vásárló is. Egyelőre kis mennyiségben rendszeresíti az USA, megrendelte India, Azerbajdzsán, és 2018-ban Románia is mellette döntött.

Az izraeli rakétavédelmi rendszer hatékonyságára az ellenfél is felfigyelt. A múltban a Hamasz különböző csoportja a saját elképzelésük és lehetőségeik alapján végezték a támadásokat, de ezzel szakítottak az alacsony eredményesség miatt. Az időközben beszerzett számos rakéta típussal összehangolt, tömeges támadásokra tértek át, mivel azt remélték, hogy a „Vaskupolák” túlterhelésével több rakétájuk jut át az izraeli védelmen.

Nem jött be, mint említettük, a komplexum radar és tűzvezető rendszere egyidejűleg több száz cél „kezelésre” is képes. A  Tamir rakéták mennyisége azonban véges, de a legutóbbi bevetéseik során úgy tűnt, hogy van elegendő raktáron.

A 2021 tavaszán fellángolt konfliktus során május 20-ig a Hamasz Gázából 4070 rakétát indított, ezek közül 450 darab még a saját terület felett felrobbant, vagy lezuhant. A maradék 3600 közül kb. 1400 veszélyeztetett izraeli lakott területeket, de 1150-et még a levegőben megsemmisítettek  a Tamir-ok. A tűzvezető rendszer a közeledő rakéták pálya adatainak számításakor meghatározza, hogy melyek zuhannak lakatlan területre, így azok ellen nem történt indítás.

A tömeges támadás elhárítása azonban  ténylegesen szűk keresztmetszet, hiszen nem éppen olcsó fegyverekről van szó, egyetlen Tamir 60-100 ezer dollárba is kerülhet (pontos adat nincs). Éppen ezért a legutóbbi, májusi támadásokról közölt video felvételeken jól látszott, hogy sokszor szakítani kényszerültek azzal az alapvetéssel, hogy a nagyobb megsemmisítési valószínűség miatt minden célra kettő rakétát indítsanak. Emiatt némileg romlott a hatékonyság, de a védelem folyamatosan harcképes maradt még akkor is, amikor egy-egy indító berendezésen cserélni kellett a rakéta „kötegeket”.

A rendszer fejlesztése nem fejeződött be, az új szoftverekkel ellátott Iron Dome komplexumok képességei tovább javultak az utóbbi időben, és alkalmassá váltak még kisebb célok megsemmisítésére is. Konkrétan akár 155 mm-es tüzérségi, vagy aknavető lövedékeket is elfoghatnak, ami minden eddiginél rövidebb reakcióidőt jelent.

Fotók: saját, Rafael, pinterest, defense update, AFP, army technology.com,