A légi bemutatókon több harci repülőgép és helikopter típus látványos tűzijátékkal teszi élvezetesebbé produkcióját. Az infracsapdákról van szó, amelyeket harci szituációban önvédelemre alkalmaznak, az izzó töltetek ugyanis megtéveszthetik a repülőgép ellen indított infravörös önirányítású rakéták vezérlő rendszerét. A hajtóműnél, és az abból kiáramló forró gázoknál intenzívebb hősugárzás és a keletkező füst hatásosan „takarhatja el” a repülőgépet, amely így megússza a találatot.
Az infracsapdákat a vietnami háború befejező szakaszában kezdték el alkalmazni, miután több helikoptert lelőttek Sztrela 2-es hordozható légvédelmi rakétával. A forgószárnyasokon könnyen találhattak helyet a kazetták elhelyezésére, ez sokkal bonyolultabb volt nagy sebességű harci gépeken, ahol aerodinamikai szempontokat is figyelembe kellett venni. Noha a rakétatechnika hatalmas fejlődésen ment keresztül, az infracsapdák létjogosultsága mind a mai napig megmaradt sőt, még az új ötödik generációs típusok eszköztárásból sem hiányzik. A helikoptereken és nagyméretű teherszállító gépeken már megkezdődött a leváltásuk a DIRCM rendszerekkel, amely lézeres berendezés segítségével „vakítja meg” a közeledő rakétákat. A vadász és vadászbombázó gépeken azonban ilyenek még nincsenek, így maradtak a hagyományos infracsapdáknál, amelyek egyben nagyon látványosak.
A szovjetek mint annyi más területen, a saját kárukon tanulva kezdték meg a rendszeresítést, miután Afganisztánban több száz helikopterüket lőtték le. A Mi-24-es harci helikopterekre utólag szerelték fel az ASzO-2-es szóró berendezést, amelybe több tucat PPI-26-os töltetet lehetett elhelyezni. A 26,5 mm átmérőjű 87 mm hosszú 84 grammos „patron” kb. felét teszi ki a kirepülő töltet, amely 35 m/sec sebességgel távolodva kb 3 másodperc alatt ég el. Ugyanezt alkalmazzák a MiG-29-esek BVP-30-26M kazettáinál is, a típusjelzésben lévő számok utalnak a töltet méretére, illetve darabszámára. A függőleges vezérsíkok előre meghosszabbított nyúlványában van egy-egy kazetta, azaz összesen 60 db áll rendelkezésre.
Az infracsapdák hatékonysága arányos a méretükkel és az égésidővel is. Természetesen a minél több, minél hosszabb ideig sugárzó töltet lenne ideális. A Szu-27-es típuscsalád az APP-50-es típust alkalmazza, amely sokkal nagyobb, az 50,2 mm átmérőjű, 202 mm hosszú 0,85 kg-os „patron” felét teszi ki a kirepülő elégő anyag. A jelentős füstöt is fejlesztő APP-50-es átlagosan 5 másodpercig ég, a Szu-27-esek farokrészében 96 db található, hármasával kötegelve. Hasonlóan a másik típushoz, ez is elektromos elsütésű, és a sorozatok intervalluma 0,1-8 másodperc között állítható be.
A töltetek keleten és nyugaton is nagyon hasonlóak több szempontból, hiszen azonos feladatot kell ellátniuk. Magnézium, teflon és viton keverékéből állnak, és a lassú kémiai változások miatt élettartamuk általában tíz év a hermetikus csomagolásban, de kibontva már csak egy év. Éppen ezért nem felesleges pénzszórás a légi bemutatón történő alkalmazásuk, hiszen az élettartamuk amúgy is lejár.
Az említett két orosz infracsapda kör keresztmetszetű, Nyugaton inkább a négyszögletes kialakítást preferálják. Kétféle szabvány méret terjedt el, az 1X1 collos és a 2X1 collos, előbbi 180 gramm, utóbbi 370 gramm tömegű, amelynek csak tizede az alumínium ház. Hasonlókat a magyar légierőben is alkalmaznak, a Gripen-ek összesen négy kazettával rendelkeznek, három a törzsvég jobb oldalán felül, egy alul található.
Az amerikai haditengerészet az oroszokhoz hasonlóan kör keresztmetszetű csapdákat használ, mivel a kazettákban más jellegű töltetek is használhatók, mint például a radarvezérlésű rakéták ellen hatásos dipólköteg, vagy a GEN-X, amely kidobása után kinyíló vezérsíkjaival stabilan távolodva repül és közben intenzív elektromágneses sugárzást bocsát is, de ez már egy másik történet.
