35 éve fejeződött be a falklandi konfliktus
Az Atlanti-óceán déli részén Tűzföldtől keletre kb. 500 km-re található a zord klímájú, alacsony népsűrűségű szigetcsoport, amelynek hovatartozása a történelem során többször változott. Egyaránt sajátjának tekintette a brit birodalom, a franciák, spanyolok, és a legközelebb lévő Argentína is. A XX. században Nagy Britannia fennhatósága rögzült, amit az argentinok vitattak, de csak politikai szinten. Az általuk Malvinas-nak nevezett szigetek fontosságát a helye jeleni, a Dél-Amerikát megkerülő hajók itt haladnak el, tehát a forgalmuk ellenőrizhető, vagy bizonyos érdekek felmerülése esetén akár korlátozható, amennyiben ehhez megfelelő tengerészet erőket telepítenek a szigetekre.
Még keletebbre található a Dél-Georgia szigetcsoport, amelynek sorsa és a felette gyakorolt uralom hasonlóképpen alakult. A konfliktus kiéleződése is ehhez fűződik, 1981 decemberében argentin ócskavas kereskedők szálltak partra, mivel a rég elhagyott bálnavadász telep felszerelését akarták magukkal vinni. És ha már ott voltak, kitűzték az argentin lobogót. Nem kellett volna. A „brit oroszlán” felhördült, politikai vita kezdődött a két ország között, és még az ENSZ-ben is téma volt. A briteknek mindössze egy ósdi, selejtezés előtt álló katonai jégtörője a HMS Endurance volt a térségben, ennek fedélzetén 21 tengerészgyalogos indult a Dél-Georgia visszafoglalására.
Argentína reagált, és április 2-án elindult mindkét szigetcsoport megszállása, így a kis létszámú brit kontingens az ellenállás helyett a falklandi kormányzó utasítására megadta magát. Előtte azonban kisebb fegyveres összetűzésekre került sor, amelynek során bekövetkezett a konfliktus első repülő eszköz vesztesége. A brit tengerészgyalogosok Dél-Georgián kézifegyverekkel lelőtték a CAB-601-es oldalszámú argentin Puma szállító helikoptert. A megadást követően az argentin légierő Hercules szállító gépei ingajáratban szállították a katonákat és a felszerelést a szigetekre, ahová azonban csak kisebb teljesítményű harci gépeket lehetett telepíteni, hiszen a főváros Port Stanley repülőtere igencsak rövid betonnal rendelkezett.
A brit reagálás hasonlóan heves volt, a „Vaslady” vagyis Margaret Thatcher a parlamenti többség felhatalmazásával azonnali katonai ellenlépésre adott utasítást. Ezt azonban rendkívüli módon megnehezítették a földrajzi tényezők, hiszen Nagy Britannia és a Falkland-szigetek között több mint 12 ezer kilométeres távolság van. A logisztikai rémálom azonnal kezdetét vette, a Royal Navy hadihajóit felkészítették a hosszú távú bevetésre.
A brit tengerészet számára a legrosszabb időpontban jött a rendkívüli feladat, mivel képességeinek mélypontján volt. Kevés korszerű hadihajó állt rendelkezésre, és a legnagyobb problémát a megfelelő repülőgép hordozók hiánya jelentette. Néhány évvel korábban vonták ki a HMS Ark Royal-t, amelynek fedélzetén F-4K Phantom és Buccaneer gépek üzemeltek, ha rendelkezésre áll, akkor ez az egy hajó gyökeresen megváltoztatta volna az erőviszonyokat és a veszteségek alakulását.
Csak a régi HMS Hermes és az ugyan új építésű, de kicsi HMS Invincible állt rendelkezésre, amelyek fedélzetére települt a Royal Navy 800. és 801. repülő százada az új Sea Harrier STOVL gépekkel. Ezekkel még javában tartott a kiképzési időszak, kevés olyan hajózó állt rendelkezésre, aki teljes mértékben ismerte a típust. Problémát jelentett, hogy a fegyverzetbe csak régi amerikai Sidewinder rakétákat integráltak, amelyek a célt hátulról voltak képesek támadni, az infravörös detektor korlátai miatt. Ekkor már az amerikaiaknál rendszerben állt a sokkal korszerűbb változat az AIM-9L, amely bármely irányból, tehát akár szemből is támadhatta az ellenséges repülőgépet. Az új rakétákat az indulás előtt közvetlenül kapták meg, az első gyakorló lövészetekre már út közben került sor.
Több más fegyverfajtát is „lóhalálában” szereztek be. A partraszálló csapatok légvédelmét elsősorban az új Stinger hordozható rakétákkal oldották meg, amely kiegészítette a britek saját, de körülményesen alkalmazható és kevésbé hatékony Blowpipe-ét. Az új Sidewinder hordozására alkalmassá tették a nagy hatótávolságú Nimrod tengeri járőr gépeket is, mégpedig napok alatt. Módosult az Avro Vulcan bombázók felszerelése is. Ezek egyik feladata volt később a Falkland-szigetekre telepített argentin légtérellenőrző radar megsemmisítése, amihez elvileg volt saját fegyverük, a Martel „radargyilkos” rakéta. Azt eredetileg kisebb hatótávolságú, rövidebb repülési idejű vadászbombázók számára tervezték, így a nagy magasságban hosszú ideig tartózkodó bombázón üzemképtelenné váltak, a tartós hideg miatt lefagyott több rendszerük. megint az USA segített, a vietnami háború idejéből származó régi AGM-45 Shrike rakétákkal, amelyek jobban bírták a „gyűrődést”.
Számtalan egyéb gyorsan kivitelezett átalakításra volt szükség a hajókon is, azzal a különbséggel, hogy a hosszú úton erre több idő állt rendelkezésre, mint a repülőgépek esetében. Utóbbiak csak akkor kaphatták meg a légi alkalmassági igazolást, ha minden rendszerük megfelelően működött.
A Falkland-szigetek felé kb. félúton helyezkedik el Ascension. Az ott lévő Widewake légi bázis fontos tranzitáló hely lett, ide települt a RAF légi utántöltő flottájának java, és az az öt Vulcan bombázó is, amelyek aztán az extra hosszúságú bevetéseket végrehajtották.
A brit flotta április végén közelítette meg azt a Falkland körüli 400 mérföldes zónát, amin belül kerülve az argentinok fegyverhasználatot „ígértek”. Az első légi bevetésre 25-én került sor, amikor a dél-georgiai kikötő közelében lévő argentin Santa Fe tengeralattjáróra egy brit Wessex helikopter két 250 fontos mélyvízi bombát dobott. A búvárhajó megsérült, de sikerült partot érnie, ahol az addigra márkihelyezett brit tengerészgyalogosoknak megadta magát a személyzete.
A britek számára komoly fenyegetést jelentett volna, ha a Port Stanley melletti repülőtérről vadászbombázók is üzemelnek, ezért elsődleges cél volt a reptér használhatatlanná tétele. Nem voltak tisztában azzal, hogy repülésbiztonsági okok miatt a Skyhawk, Mirage, Super Etendard és Dagger gépek kizárólag az anyaország 900 km-re lévő repülőtereiről szállhatnak fel. A flotta érkezése előtt közvetlenül időzítették az első „Black Buck” bevetést. A kijelölt Vulcan bombázó fegyverterébe 21 darab 450 kg-os bombát szereltek be, és május 1-én reggel a 11 Victor tankert követve felszállt déli irányban. A pilóták számára komoly feladat ígérkezett, amire nem voltak kiképezve. A bombázót a Szovjetunió elleni bevetésekre tervezték, atomfegyverrel (Blue Steel rakéta) és nem volt alkalmas a levegőben történő üzemanyag felvételre. Selejtezés előtt álltak, így keveset fordítottak rájuk. Az utólag felszerelt tankoló berendezés használatát gyorstalpaló tanfolyamon oktatták, és minimális volt a pilóták gyakorlata.
Egy kis kitérőt téve meg kell említeni, hogy mindkét fél hajózó személyzetei előtt kalapot kell emelni. A déli féltekén kezdődött a tél, a rendkívül barátságtalan ködös, viharos időjárás szinte a biztos halált jelentette a vízbe kerülő embereknek. Harci sérülés, vagy baleset miatt végrehajtott katapultálás után esélytelen a mentés, amire később nem egy példa volt. Tehát egy súlyos pszichikai teherrel indult minden gép személyzete, és akkor még szó sem esett arról, hogy még lőni is fognak rájuk.
A 11 tanker nem csak a Vulcan-nek, hanem pontosan megtervezett módon egymásnak is adott át üzemanyagot, és sorra fordultak vissza. Végül egy maradt, amely az utolsó tankolást követően szinte teljesen üres tartályokkal ért vissza Ascension-ra. A tankolásokat teljes rádiócsendben kellett végrehajtani, hogy a támadás rejtve maradjon az argentinok előtt.
Azok a közeledő Vulcan-t ugyan észlelték, de tenni nem tudtak ellene semmit. A bombázó a Port Stanley reptér pályája felett átlósan repült át, miközben oldotta a bomba sorozatot. A britek szerencséjére egyetlen bomba talált célba, de az szinte pontosan „kettévágta” a futópályát, ami használhatatlanná vált, megnehezítve az argentin utánpótlás érkezését. A Vulcan támadása után nem sokkal újabb légicsapás következett, de ekkor már a Sea Harrier-ek a Goose Green tábori repülőteret támadták meg kazettás bombákkal, amelyek megsemmisítettek egy Pucara könnyű harci gépet és megrongáltak további kettőt. Később még fél tucat Black Buck bevetés történt a bombázókkal, ezek közül az egyik csaknem végzetes volt a személyzet számára, mivel műszaki hiba miatt meghiúsult a légi üzemanyag felvétel. A Vulcan éppen hogy elérte Rio de Janeiro-t, ahol a pilóták a háború végéig „pihenhettek”, hiszen a brazilok nem akartak beavatkozni a konfliktusba. nekik arra is kellett ügyelniük, hogy megmaradjon a jó kapcsolat Argentínával.
Az első légi összecsapásra nem kellett sokat várni, az első Vulcan távozása után a Falkland-szigetektől nyugatra őrjáratozó Sea Harrier egy AIM-9L rakétával eltalálta a Perona hadnagy által vezetett Mirage III-ast, a pilóta szerencséjére a sziget felett katapultált és túlélte a bevetést. Kísérője rosszabbul járt, a másik Mirage-t megrongálta egy Sidewinder, de repülőképes maradt. Visszatérésről a 900 km-re lévő Dio Gallegos bázisra természetesen szó sem lehetett, ezért Cuerva százados megpróbált leszállni Port Stanley repülőterén. Az ideges argentin légvédelmi tüzérek azonban lőni kezdtek rá, és el is találták. A pilóta gépével együtt zuhant le.
Aznap két további légi győzelmet arattak a Sea Harrier-ek, egy Dagger és egy Canberra lett az új Sidewinder-ek áldozata. A bombázó személyzete ugyan katapultált, de megfelelő kutató-mentő szolgálat hiányában a jéghideg vízben lelték halálukat.
A britek sem úszták meg veszteség nélkül. Három helikopterük még április folyamán zuhant le, de nem ellenséges tevékenység, hanem időjárási okok miatt. Harcban először május 4-én vesztettek repülőgépet, a Sea Harrier-t a Goose Green tábori reptér védelmét biztosító radar vezérlésű 35 mm-es Oerlikon gépágyúval találták el. A gépet vezető Taylor hadnagy életét veszítette.
Újabb kitérőt téve meg kell említeni, hogy annak idején a hazai tömegtájékoztatás igyekezett komolytalan „operett háborúnak”, jelentéktelen „csetepaténak” beállítani a konfliktust. Tény, hogy időben és térben korlátozott volt az összecsapás, és az emberveszteségek összesítve nem érték el az ezer főt, de akik részt vettek benne, azok számára kőkemény megpróbáltatás volt, nem csak az életveszély, hanem a téli időjárás miatt is.
Utóbbi jelentősen befolyásolta az eseményeket, mindkét fél több repülő eszközét veszített el a rossz látási viszonyok miatt. Május 6-án a HMS Invincible fedélzetéről felszállt Sea Harrier géppár nyomtalanul eltűnt, máig ismeretlen a sorsuk. A feltételezések szerint a ködben összeütközhettek. Egy másik „Shar”, ahogy rövidebb nevén említették, a szélirányba forduló hajó fedélzetéről csúszott a vízbe, de a felszállásra készülő pilóta szerencsére katapultált, és mivel a hajótól pár tucat méterre csobbant, így egy rövid jeges fürdővel megúszta. A viharos szélben imbolygó hajón a vizes fedélzet igencsak veszélyes volt az emberek számára is.
A szigetek körül felfejlődött brit flotta megkezdte az argentin állások lövését, de közben ők is számos támadást voltak kénytelenek elszenvedni. Az argentin légierő elavult gépekkel rendelkezett, a Skyhawk-ok például még a hatvanas években készültek és Vietnamban „strapálta le” azokat az US NAVY. hasonló módon használtan szerezték be a Mirage-ok többségét, és a Dagger-eket Izraelből. Utóbbi típus a Mirage III licencjog nélkül gyártott változata, ami Nesher néven vált ismertté. De hiába voltak régiek és elavultak a gépek, az argentin pilóták súlyos veszteségeik ellenére kiválóan kihasználták a lehetőségeket. A brit flotta szerencséje, hogy az alkalmazott ősrégi bombák gyújtó szerkezete alkalmatlan volt az alacsonytámadásra. A kioldást követően ugyanis több másodperc telt el az élesítés előtt, így a hajótestekbe pontosan becsapódó bombák többsége nem robbant fel. A Skyhawk-ok ugyanis pár méterrel a víz felett repültek, hogy minél később deríthessék fel őket. Ha korszerű gyújtókat alkalmaznak, akkor a brit flotta elviselhetetlen veszteséget szenved. Ennek ellenére is súlyos volt a brit veszteség, elsüllyedt a HMS Ardent és HMS Antelope fregatt, a HMS Sheffield és HMS Coventry romboló, a HMS Sir Galahad és az Atlantic Conveyor. Utóbbi különösen súlyos veszteségnek bizonyult, ugyanis a konténer szállító hajó nagy mennyiségű utánpótlással érkezett, és a fedélzetén helikopterek is ( 6 Wessex, 3 Chinook és 1 Lynx) megsemmisültek. Annyi szerencséjük volt a briteknek, hogy az ugyancsak ezzel a hajóval hozott további Sea Harrier és Harrier GR.3-as gépek még az Exocet rakéta támadás előtt felszálltak a fedélzetéről, és áttelepültek a két hordozóra.
A HMS Antelope több támadást is átvészelt. A Skyhawk-ok által kioldott egyik bomba a hajó oldalát szakította át, egy másik a fedélzeten keresztül csapódott be, de nem robbantak fel. Számos gépágyú találatot is kapott a hajó, és egy Skyhawk az antenna árbocának ütközést követően zuhant le. A brit tűzszerész egységek hajóról hajóra járva hatástalanították a bombákat, de az Antelope fedélzetén valami nem sikerült, és a 450 kg-os, egyébként brit gyártású bomba felrobbant, megölve a tűzszerészeket és a hajó személyzetének számos tagját. Az Antelope nem sokkal később elsüllyedt.
Csaknem az összes hajó veszteség kiküszöbölhető lett volna, ha szolgálatban tartják az Ark Royal-t. A Phantom-ok négy Sky Flash és négy Sidewinder rakétával, és három póttartállyal órákig őrjáratozhattak, és a támadó argentin gépek többségét lelőhették volna. Utóbbiaknak minimális manőverezési szabadságuk volt, hiszen hatósugaruk legvégén voltak a célpontok, és ha egy kicsit is tovább maradnak, vagy a tervezettnél jobban fogy az üzemanyaguk, akkor nem tudnak visszatérni a szárazföldi bázisukra. Az Ark Royal Buccaneer gépei pedig pár bevetéssel használhatatlanná tehették volna azt a két argentin repteret (Rio Grande és Rio Gallegos), amelyekről a támadó gépek indultak.
Az argentin légierő ugyan rendelkezett légi utántöltő Hercules-ekkel, de a harci gépek többsége nem volt alkalmas az együttműködésre. Az egyetlen korszerű francia Super Etendard viszont igen. Ezekből azonban csak öt állt szolgálatban, és ugyanennyi Exocet rakétát rendszeresítettek hozzájuk, ami szerencse volt a britek számára. A hajó elleni rakéta ugyanis rendkívül sikeresnek bizonyult, több hajó is ezek miatt merült hullámsírba. Az argentin tengerészet is veszített hajókat, köztük a General Belgrano torpedó találat miatt veszett oda 323 tengerésszel együtt. A HMS Conqueror atomtengeralattjáró süllyesztette el.
A háború során további tucatnyi alkalommal került sor légi összecsapásokra, meglehetősen egyoldalú eredménnyel. Noha a Sea Harrier-ek mindössze kettő AIM-9L rakétát hordozhattak ( később rendszeresítették a dupla indítósineket) két póttartály és két 30 mm-es gépágyú mellett, az új Sidewinder-ek hatékonysága meglepően magasnak bizonyult. A kedvezőtlen időjárási tényezők ellenére a 27 indított rakéta közül 23 talált, és 19 esetben a cél megsemmisült. A többi négy csak különböző mértékű rongálódást eredményezett. Hat további repülőgépet a „Shar”-ek gépágyúi semmisítettek meg, fordított eset, tehát argentin légi győzelem csak egy volt, a Pucara fedélzeti tűzfegyverei egy brit Scout helikopter lezuhanását eredményezték. Két brit pilóta ért el három légi győzelmet, Nigel Ward őrnagy az egyik Dagger-t azzal a ZA175 lajstromjelű géppel lőtte le, amely korszerűsítést követően 2003-ban Kecskeméten is részt vett az Ample Train hadgyakorlaton.
Másik két áldozata egy Hercules és egy Pucara volt. Stephen Thomas hadnagy ugyancsak három ellenséges gépet lőtt le, rajtuk kívül hárman „dupláztak”.
A háború fontos tapasztalatokat eredményezett, főleg a hadihajó építés terén. Az alumínium szerkezeti anyagok és az éghető szigetelésű kábelek kedvezőtlen tulajdonságait azóta részben kiküszöbölték. A célok felismerése, azonosítása ugyancsak előrelépést igényelt, és nem csak azért, mert az argentin haderő egy sor ugyanolyan brit gyártású hajóval, és repülő eszközzel rendelkezett, mint a sziget visszafoglalásáért harcolók. A Sea Dart hajó fedélzeti légvédelmi rakétákat számos alkalommal indították madárraj vagy egyéb természetes jelenség okozta fals céljelre, bár ehhez az ideges kezelők is kellettek, akik tisztában voltak az alacsonytámadó gépek jelentette veszéllyel. A 26 indított Sea Dart mindössze 7 igazolt lelövést eredményezett, és csak az akkor újnak számító Sea Wolf volt eredményesebb.
A veszteséglista mindkét félnél hosszú. Az argentin légierő és tengerészeti légierő 11 Dagger, 17 Skyhawk, 15 Pucara, 5 Puma valamint egy tucat további repülőgépet és helikoptert veszített harcban, további 29 gépet sérülten vagy épségben zsákmányoltak a britek. A Royal Navy és RAF vesztesége 5 Sea Harrier, 3 GR.3 Harrier, 9 Wessex, 5 Sea King, 3 Lynx, 3 Chinook, 4 Gazelle és 1 Scout volt.
A Falkland-szigetek feletti brit fennhatóság azóta is változatlan. A helyőrség létszáma a háborút követően sem volt magas, viszont Port Stanley repülőterének futópályáját meghosszabbították, megerősített beton fedezékeket építettek, és állandó jelleggel négy vadászgép állomásozik ott, először Phantom-okat telepítettek át a „világ végére”, ezeket később Tornado F.3-asok váltották, napjainkban pedig Typhoon-ok állnak készen a közeledő azonosítatlan repülőgépek elfogására.
