A szeptember első napjain megtartott szliácsi légi bemutató egyik „sztárja” volt a spanyol légierő EF-18M Hornet (Darázs) típusú vadászbombázója. Pilótája Juan F. Herrera százados rendkívüli látványosságot nyújtott, a már korosnak számító harci géppel elképesztő nagy állásszögű manővereket hajtott végre, némelyik a tolóerő vektoros kormányrendszerű orosz „mutatványos” Szuhojoknak is becsületére vált volna. Az ibériai félszigeten már a második vonalat képviseli a típus, de még mindig komoly jövője van, hiszen  Eurofighter Typhoon a tervezettnél később, sokkal drágábban és kisebb darabszámban áll szolgálatba. A következőkben áttekintjük az „ibériai Darazsak” történetét.

A spanyol légierő (Ejercito del Aire) legnagyobb darabszámban üzemelő típusa az amerikai McDonnell Douglas (Boeing) EF-18A/B+ Hornet, amely még az Eurofighter Typhoon szolgálatba állítását követően is használatban marad.

Az eredetileg repülőgép hordozó fedélzetére tervezett típus „szárazföldi” pályafutása a nyolcvanas években kezdődött, amikor több olyan ország is hadrendbe állította, amely nem rendelkezett „úszó repülőterekkel”.

A spanyol légierő 1978-ban kezdte előkészíteni a régi F-4C Phantom, F-5 Freedom Fighter és a Mirage III párhuzamos leváltását egyetlen új negyedik generációs típussal, amelyből 144 db-ot akartak rendszerbe állítani. A pályázatra 1980-ban nevezte be a McDonnell Douglas a vadonatúj F/A-18 Hornet többfeladatú vadászbombázót, amely a spanyolok igényeit maximálisan kielégítette. Az ugyancsak felajánlott használt F-4E Phantom-ok és az F-16-os helyett NATO csatlakozásuk évében  1982 decemberében a Hornet mellett döntöttek, de a gép magas költségei miatt „csak” 84 db beszerzése jöhetett szóba.

A szerződés aláírására 1983. május 31-én került sor, de ekkor még kevesebb, 72 gép szerepelt a tervekben, amelyek közül 60 db volt együléses EF-18A és 12 db kétüléses EF-18B. A típusjelzésben szereplő E betű nem az elektronikai hadviselésre, hanem a megrendelő országra (Espana) utalt. A spanyolok a rendszerbe állított típusaikat saját megjelöléssel emlegetik, a Hornet lett a C.15-ös és CE.15-ös típus.

Az összesen három milliárd dolláros üzlet 66%-os ellentételezést tartalmazott, amerikai cégek komoly beruházásokat végeztek Spanyolországban. Az összeg egy részét hadiipari cégeknél fektették be, így a CASA (Contrucciones Aeronauticas SA) felkészülhetett a Hornet időszakos javítására. A munkát később nem csak a spanyol gépeken végezték, hanem az Európában állomásozó hasonló kanadai és amerikai gépeken is. Az utóbbiak az akkoriban még állandónak számító 6. földközi-tengeri flotta állományába tartoztak.

A spanyolok számára gyártott „Darazsak” kismértékben különböztek a hajó fedélzeti változatoktól. Az orrfutón lévő gőzkatapult vonórúd helyére azonos tömegű ballaszt súlyt szereltek fel, a fékhorog és a felhajtható szárny azonban megmaradt, hiszen azok hasznosnak bizonyulnak a szárazföldi üzemelés során is.

A spanyolok számára gyártott első gépet 1985. november 22-én mutatták be a McDonnell st.louis-i gyárában, ahol decembertől megkezdődött a berepülése. A megrendelő nagyon elégedett volt nem csak a típus képességeivel, hanem azzal is, hogy a gyár az egyre nagyobb gyártási mennyiség miatt az eredeti 22,5 millió dollárról 18,7 millióra tudta csökkenteni a gépek darabonkénti árát. Ebben természetesen nincsenek benne a járulékos költségek. Az átképzésre kiválasztott spanyol pilóták 1985 decemberétől két hónapon át elméleti és szimulátor tanfolyamon voltak a gyárban, ezt követően az US NAVY VFA-106 Gladiators századánál Floridában, valamint később már a saját gépeikkel a Missouri államban lévő Whiteman légi bázison kapták meg a gyakorlati képzést.

A megrendelő igénye alapján a gyár először a 12 db kétüléses gyakorló változatot készítette el, amelyek közül négyet spanyol és amerikai pilóták együtt vittek át non-stop a Zaragoza-Valenzuela bázisra, KC-10 Extender légi utántöltő segítségével július 10-én. 1986 folyamán összesen 11 gép érkezett, a következő évben 26, 1988-ban 15, majd a rendszeresítés utolsó két évében 12 és 8.

A spanyol légierő négy századba osztotta be az új típust, a Madrid mellett lévő Torrejon de Ardoz légi bázis 12. ezredénél szervezték meg a 121. és 122. századot, míg a Spanyolország északkeleti részén lévő Zaragoza bázis 15. ezrede a 151. és 152. századot fegyverezte át az új típusra. Mindegyik alakulat 18 gépet kapott, köztük három kétüléses gyakorló változatot. A bevethetőséget először a 151. század érte el 1988 szeptemberében, és miután az összes alakulat felállt, megkezdődhetett a feladatok megosztása. A pilóták az évi átlag 180 repült óra 60%-át fordították a légi harc gyakorlására és elfogásra, a fennmaradó időt pedig a szárazföldi és vízi csapásmérésre. A 121. század fő feladata lett később az ellenséges hajók felderítése és megsemmisítése, valamint a tengerészgyalogosok közvetlen légi támogatása. A 122. és 151. század az ország légvédelméért volt felelős, míg a 152. elsősorban a SEAD, azaz a légvédelem elleni harctevékenységet gyakorolta.

A 151. század emellett az átképzést is végezte, ennek megfelelően átmenetileg több kétüléses gépet is összevontak az állományukban. A hazai típus átképzés szokatlanul alapos, és kilenc hónapig tart. Nagyon szigorú feltételeket kell teljesíteni a kiválasztott növendékeknek, a tantermi és szimulátoros felkészülést követően 61 repülés tapasztalatával korlátozott bevethetőséggel kerülnek az aktív alakulatok állományába, ahol majd befejeződik az átképzésük. A Hornet-el történő repülést nagyon könnyű elsajátítani, a gép repülési jellemzői, ezen belül is a kis sebességnél és extra nagy állásszögnél  tapasztalt tulajdonságai elsőrangúak, a legtöbb időt a fedélzeti fegyver és elektronikus rendszerek kezelésének elsajátítása igényli. Természetesen minden alakulat minden pilótáját kiképezték a közeli és távoli légi harcra valamint  csapásmérésre is, mindehhez nagyon bőséges „eszköz állományt” vagyis fegyverzetet kaptak.

A Hornet beépített 20 mm-es Vulcan gépágyújával kezdték a harckiképzést földi célok ellen, valamint vontatott célzsákokra, majd fokozatosan bővítették a bevetett fegyverek választékát. A közeli légi harchoz megkapták az AIM-9L/M Sidewinder rakétákat, a látóhatáron túli célok ellen az AIM-7F/M Sparrow, hajók ellen az AGM-84-es Harpoon, a radarok megsemmisítéshez az AGM-88-as HARM, harckocsik vagy egyéb szárazföldi objektumok ellen az éjszaka is bevethető infravörös AGM-65G Maverick állt rendelkezésre. További precíziós csapásmérő eszközeik is voltak, a gépek bevethették a lézervezérlésű Paveway bombákat, amelyeket autonóm módon az AAS-38 Nite Hawk célmegjelölő konténerrel vezethettek célra. Mindezeken túl egy sor spanyol fejlesztésű szabadon eső bombatípust is integráltak, köztük a rakéta hajtóművel felszerelt betonromboló bombát is.

A bőséges fegyverzet variációs lehetőségek mellett megfelelően gondoskodtak a gépek önvédelmi képességéről is. Nem csak az alap felszerelésnek számító infracsapdák és dipólkötegek helyezhetők el a szívócsatorna alatti kazettákba, hanem az egyszer használatos zavaró töltetek is, amelyek kidobás után néhány másodpercig intenzív elektromágneses sugárzással tévesztik meg a radarvezérlésű rakétákat.

Mindezen felül az összes gépet ellátták beépítet aktív elektronikus zavaró berendezéssel is, az első 36 példány az ALQ-126B rendszert kapta meg, míg a többi a sokkal korszerűbb ALQ-162-est. Utóbbi olyan költséges, hogy még az US NAVY sem engedhette meg magának azt a luxust, hogy minden gép rendelkezzen vele, a rendszer blokkjait csak azok az alakulatok kapják meg, amelyeket háborús övezetekbe vezényelnek.

Alig fejeződött be a gépek rendszerbe állítása, máris tervezték az első korszerűsítést. A cél az US NAVY állományában akkor már nagy számban üzemelő F/A-18C/D képességeinek megfelelő átalakítás volt. A munkát a zaragozai bázis hangárjaiban végezték el, 46 gépet az amerikai gyártó szakemberei alakítottak át, a többit a spanyol CASA szerelői. A gépenként két-három hónapig tartó munka eredményeképpen nem csak a Hornet-ek képességei változtak meg, hanem a típusjelzésük is, ami EF-18A+ és B+ lett. Kicserélték a kábel rendszerek többségét, megnövelték a számítógépek kapacitását, a pilótafülkébe újabb rendszerek kezelőszerveit szerelték be, a fedélzeti radar több blokkja is megújult, újabb fegyvertípusok integrációját lehetővé tevő átalakítások is történtek. A botkormányon lévő három állású fegyverzet kiválasztó kapcsolót négy helyzetűre cserélték. Annak első pozíciójában a gépágyúval lehet lőni, a középső állásban tűzkésszé válnak a Sidewinder rakéták, hátsó helyzetben pedig a Sparrow-k. A negyedik kapcsoló állás az új AIM-120 AMRAAM-é volt, a nagy jelentőségű új fegyver 1995-től került a spanyol gépek fegyverzetébe. A Hornet-ek ettől fogva már képesek voltak egyidejűleg négy légi cél megsemmisítésére, ami akkoriban még csak kevés típus sajátossága volt.

Időközben kiderült, hogy az Eurofighter Typhoon a tervezetthez képest több évvel később állhat csak szolgálatba, ami miatt több párhuzamos lépést tettek. Korszerűsítették a Mirage F.1-eseket, amelyek kivonását elhalasztották, emellett bővítették a Hornet-ek mennyiségét is. A használt  amerikai gépek közül kiválasztottak 24 db-ot, 11-et a Davis Monthan sivatagi raktárbázis, 13-at pedig a NAVY és a MARINES állományából. Ezek közül az első hat 1995 decemberében érkezett meg Zaragozába, majd a többi ugyancsak hatosával követte azokat 1998-ig. Az újabb alakulatot a 211. századot a Moron de la Frontera légi bázison állították fel. Mivel az eredeti üzemidőnél tovább szándékoztak rendszerben tartani a használt Hornet-eket, a General Electric-től minden gép számára vadonatúj F404-GE-400 hajtóműveket rendeltek.

A korszerűsítés következő fázisa 1999-től folyt, amikor az első gépek üzemideje megközelítette a 3000 órát. Mivel a szárazföldi reptereken sokkal kisebb volt a strukturális igénybevétel, mint a hajókon, a gépek a prognózisok szerint gond nélkül kibírják a 6000 órát sőt, akár a 9000 órát is. Ehhez azonban már alaposabb szerkezeti javításokra volt szükség, amelyeket el is végeztek. A spanyol gépek  viszonylag keveset repültek nagy harci terheléssel, ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy náluk nem, vagy csak később jelentkeztek a törzs középrész fáradásos problémái.

Az EF-18A/B+ gépek légi harc kapacitását jelentősen növelte, hogy az AMRAAM rendszeresítésekor megrendelték azokat az adaptereket is, amelyek lehetővé tették azt, hogy a szárnyak alatti felfüggesztőkre kettesével szereljék fel a rakétákat. Ezt követően  lehetőség nyílt 12 rakéta egyidejű hordozása, ami jóval több, mint a tényleges szükségszerűség. A gyakorlatban inkább három póttartály és nyolc rakéta volt a reális, de a legtöbbször vegyes fegyverzettel repültek.

A spanyol légierő által rendszerbe állított összesen 96 db Hornet többsége ma is repül,  három az első tíz évben semmisült meg balesetben, több mint százezer óra teljesítése alatt. Ez a statisztika párját rikítóan jó, és utal a hajózó és műszaki állomány kiváló kiképzettségi szintjére is.

A korszerűsítés következő lépcsőfoka 2010-re fejeződött be. 2004-ben fogadták el a 186 millió Euro költségű programot, amelynek során a NATO legkorszerűbb fedélzeti rendszereit integrálták. A spanyol gépek megkapták a „Have Quick” rádiókat, az IDM adatátviteli berendezést amely képes kezelni a Link 16-os rendszert, integrált formában építették be a GPS műholdas helyzetmeghatározót, a műszerfal világítását átalakították az NVG éjjellátó alkalmazásához, megrendeltek 25 db Litening célmegjelölő konténert a régi AAS-38-asok leváltására. Ezzel párhuzamosan a régi RF-4C Phantom-ok kivonása után a Hornet-ek vették át  a  felderítő feladatkört is, ehhez az ugyancsak izraeli eredetű „Reccelite” konténert integrálták. A berendezés nagymértékben azonos a Litening-el, a kamerák képét „real time” képes továbbítani az adatátviteli rendszer segítségével. A modernizálás újabb fegyverfajták integrációjához teremtette meg a hátteret, ma már alkalmazhatók  az IRIS-T nagy manőverező képességű közeli célok ellen hatásos légiharc rakéták, a JDAM műholdas vezérlésű bombák és a német-svéd fejlesztésű KERD-350 Taurus szárnyas rakéta is, amely több mint 300 km-es távolságból indítható a földi célpontok ellen.

A gépek pilótafülkéje is módosult, a HUD előlapján lévő kezelőpultot egy folyadékkristályos képernyő váltotta fel, amely jóval több funkciót láthat el, mint az elődje.

A kibővített darabszám miatt némileg módosult a spanyol Hornet-ek hadrendje, és a századok gépmennyisége. A Zaragoza légi bázison lévő két század összesen 27 gépe mellett egy további is található, amely speciális feladatot lát el. Itt található ugyanis a CLAEX (Centro Logistico de Armamento y Experimentacion) fejlesztési központ, ahol az új fedélzeti rendszerek és fegyverek integrációs tesztjeit végzik. Mivel a  továbbfejlesztés folyamatos, ezért a szervezet állományába helyeztek egy gépet.

Torrejonban három század összesen 37 géppel repül. A használt amerikai gépekből Moronban felállított 211. század a régi felállás szerint 18 Hornet-el rendelkezik, ezen felül a Kanári-szigeteken lévő Gando bázisra is telepítettek nyolcat, amelyek a 462. „Halcón” (sólyom) századot alkotják.

A közel száz Hornet hatalmas harci potenciált jelentett, amit Spanyolország NATO tagként koalíciós műveletekhez rendelkezésre bocsátott. 1991-ben az Irak elleni hadműveletben még nem vettek részt, de nyolc gépet készenlétben tartottak az azonnali áttelepülésre, kijelölt helyük Qatarban és Bahreinben lett volna. További hat gépet a Mallorca szigetén lévő San Juan repülőtérre telepítettek, ezek szüksége esetén az USAF B-52-eseinek adtak volna vadász kíséretet a Földközi-tenger felett, ha valamely arab ország légi ereje akadályozná az átrepülést. 1994 májusától a 15. ezred gépei álltak készen arra, hogy áttelepüljenek Olaszországba a Bosznia feletti légtérzárlat (Deny Flight) betartatására. Novembertől élesedett a helyzet, ezért nyolc gépet az Aviano bázisra vittek december 1-én. Ezekkel együtt költözött két KC-130H légi utántöltő is. A spanyol gépek napi hat bevetést teljesítettek vegyes fegyverzettel, így szükség esetén akár légi harcban, akár földi csapásmérésben részt vehettek volna. A legtöbb repülés 3-4 órán át tartott, de ha a harci helyzet úgy hozta, akkor további légi üzemanyag felvétel után akár öt órát is a levegőben voltak. A járőrözés mellett gyakorló repüléseket is végeztek, együttműködve az ugyancsak Avianóba települt kanadai Hornet-ekkel és a vendéglátó alakulat F-16-osaival.

1995 áprilisától a 15. ezred gépeit a 12. váltotta fel, a következő hónapban ezek estek át először a tűzkeresztségen. Május 25-én a szerbek egyik lőszerraktárát semmisítették meg GBU-16-os lézerbombákkal Pale közelében. Mivel a szerbek légvédelme aktív maradt, ezért a spanyol különítmény két gépét SEAD feladatra fegyverezték át, attól fogva HARM „radargyilkos” rakétákkal őrjáratoztak. 1995. május 31-ig a spanyol Hornet-ek összesen 850 bevetést teljesítettek, ami alatt 2600 órát töltöttek a levegőben.

Az 1999 tavaszán lezajlott „Allied Force” hadműveletben ugyancsak részt kaptak a spanyol Hornet-ek, amelyek több tucat lézervezérlésű bombát juttattak célba.

Azóta csak a békeidős kiképzési repülések folynak, amelyekhez hozzá tartozik a különböző nemzetközi hadgyakorlatokon történő részvétel, legyen az az USA-ban szervezett „Red Flag”, vagy a belgiumi TLP. A spanyol Hornet-ek viszonylag ritkán szerepelnek külföldi repülő napokon, pedig igencsak színesítik a képet. A 2007-es kecskeméti repülőnap egyik különlegessége volt a Torrejon bázisról érkezett két Hornet, amelyek közül az egyik részese volt az Avianóból végzett éles bevetéseknek, legutóbb pedig a szlovákiai Szliácson láthattuk repülni a már koros, de még mindig potens, a további korszerűsítéseket követően már  EF-18M       típusjelzéssel említett piros-sárga-piros felségjelzésű gépet.                             

 (a cikkíró saját fotóival illusztrálva)