Moszkva északkeleti részén a Koroljovról elnevezett kerületben található az Enyergija hordozórakéta és űrhajó gyártó konzorcium, amely kívülről egy átlagos ipari nagyüzemnek tűnik. Évtizedeken keresztül szigorú titoktartás övezte a tevékenységüket, amiről csak az ott dolgozók és kevés környékbeli tudott. Nem messze a gyártól található az űrrepülések koordinálást végző irányító központ és az űrhajósok kiképzését végző Csillagváros. A fél évszázados, vagy még régebbi épületekben csúcstechnológiákkal dolgoznak, aminek kívülről ma sem látni semmi jelét. Itt készültek az űrhajózási hordozó rakéták, űrhajók, műholdak, bolygóközi űrszondák, az ISS nemzetközi űrállomás moduljai, és amiről ugyancsak szemérmesen hallgatnak, a hadsereg és haditengerészet nagy hatótávolságú atomtöltetű ballisztikus rakétái is.
Az Enyergija manapság is katonák által őrzött szigorúan zárt üzem, de az egyik épületében létesített múzeum szervezett formában megtekinthető.
Minden múzeum látogatás időutazásnak nevezhető, hiszen az adott témában a létező összes régi emléket igyekeznek korok szerint csoportosítva bemutatni. Az Enyergija esetében azonban nem ezért jutott ez az eszünkbe. Mintha a kommunista ideológia múltból itt felejtett szentélyébe léptünk volna be. A bejáratnál lévő helyiségekben az egy négyzetméterre jutó vörös zászlók, ötágú csillagok és sarló-kalapácsok száma már szinte nyomasztó volt. Nem tudni, hogy manapság miért kell még mindig a kommunisták dicsőségeként hirdetni azokat a hatalmas eredményeket, amelyek elérése zseniális mérnökökön, szervezőkön és nem a dolgokat többnyire hátráltató idióta párttitkárokon múlt.
Az 1300 négyzetméteres kiállítási területen látható az első Szputnyiktól a legújabb Szojuz TM űrhajó visszatérő egységéig az űrrepülés történetének számos egyedülálló relikviája, ezek ismertetése előtt azonban meg kell emlékezni a szovjet űrkutatás technikai alapjainak megteremtésében főszerepet játszó Szergej Koroljovról.
A kiemelkedő tehetségű konstruktőr külön emlékszobát kapott a múzeumban, ahol személyes tárgyai, íróasztala, logarléce, stb. lettek kiállítva. Arról azonban itt nincsenek információk, hogy milyen kevésen múlt, hogy a szovjet űrprogram egyik motorjának számító Koroljov tehetsége kibontakozhasson.
1907-ben született Ukrajnában, ahol már gyermekkorában veszélybe került az élete a Holodomor során. (Sztálin az erőszakos kollektivizálás miatt tiltakozó ukránokat mesterségesen előidézett éhínséggel büntette, amely miatt a mai napig ismeretlen számú, de legalább 5 millió ember szenvedett lassú éhhalált) 1938-ban letartóztatta az NKVD (magyar ÁVH-hoz hasonló szovjet szervezet) majd légből kapott vádak alapján tíz év kényszermunkára ítélték. Akkoriban két év alatt ötmillió szovjet állampolgárt tartóztattak le, közülük nyolcszázezret ítéltek halálra politikai okokból, azaz nem köztörvényes bűnözőkről volt szó, további milliók pedig a lágerekben haltak meg, 99,9%-uk teljesen ártatlanul. A mérnököt szerencsétlenségére a létező legkegyetlenebb lágerbe, a szibériai Kolimába szállították, ahol a rossz bánásmód, éhezés és hideg miatt évente a foglyok 30%-a meghalt. A láger túlélési aránya 2-3% (!!!) volt, csak a legerősebb fizikumú és pszichikumú fogva tartottak voltak képesek néhány évnél tovább életben maradni. Koroljov a vitaminhiány miatt elvesztette összes fogát, állkapcsát eltörte az egyik őr, és orvosi ellátás hiányában rosszul forrt össze. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy egy év után átszállították egy kevésbé kemény helyre, ahol főleg értelmiségiek voltak fogva tartva.
Tupoljev kezdeményezésére a lágerekben lévő mérnökök egy részét Moszkvában juttatták munkához, azok változatlanul foglyok maradtak, de emberi körülmények között dolgozhattak. Minderre nagy szükség volt, hiszen a szovjet légierő számára új harci repülőgépeket kellett tervezni a németek elleni harchoz. Koroljov nem véletlenül került a kevés kiválasztott közé, ugyanis annak idején Tupoljev tanítványa volt az egyetemen, és az ugyancsak meghurcolt, de mégis befolyásos repülőgép tervező emlékezett rá. Levelet írt a felső vezetésnek, aminek meg is lett az eredménye, Koroljov bekerült a csapatba. Volt azonban egy komoly akadály. Szibériában nem volt tömegközlekedés, a lágert elhagyhatta, de rá volt bízva, hogyan jut el a kikötőbe, ahonnan hamarosan indult az utolsó hajó a tenger befagyása előtt. 150 kilométert kellett gyalogosan megtennie legyengülve, téli ruházat nélkül. Késve érkezett, így lemaradt a hajóról, de ez mint később kiderült, szerencsének bizonyult, az ugyanis út közben egy viharban elsüllyedt. Hónapokkal később sikerült vonattal elvergődnie Moszkvába, ahol a Tu-2-es könnyű bombázó tervezésében vett részt. 1945-ben szabadon engedték, de változatlanul jogfosztottként élt és csak 1957-ben rehabilitálták, amikor már neve ismert volt egy szűk szakmai körön belül.
A rakéta fejlesztés elsődleges fontosságúvá vált, természetesen nem tudományos, hanem katonai okokból. A mai Enyergija cég jogelődjét 1946-ban hozták létre, a háború előtti szovjet kutatási eredmények és a németektől zsákmányolt technológia alapján indult a fejlesztés. A még főként német elemekből összeszerelt A4-es (ami gyakorlatilag a V2-es volt) rakéta első szovjetunióbeli indítására 1947. október 18-án került sor. Néhány évvel később már közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákkal kísérleteztek, 1955-ben pedig sor kerülhetett az első indításra tengeralattjáró fedélzetéről. Koroljov jogfosztottsága ellenére már évek óta ennél a kiemelt fontosságú Egyes számú Tervező Irodánál dolgozhatott
Hruscsov a kommunista párt első titkára minden másnál fontosabbnak ítélte a stratégiai nukleáris csapásmérő erő létrehozását, aminek érdekében korlátlan anyagi forrást biztosított. Korlojov vezetése alatt fejlesztették ki az R-7-es Szemjorka interkontinentális ballisztikus rakétát, amelynek egyre fejlettebb változatai később és mindmáig a szovjet/orosz űrkutatás legfontosabb hordozó eszközét jelentik. A párhuzamos elrendezésű fokozatokkal készülő rakétának napjainkig több mint 1700 példányát használták fel úrhajók és műholdak pályára állítása során.
A múzeum tárlóiban számos fénykép és dokumentum emlékeztet az elmúlt évtizedek munkáira és eredményeire, természetesen csak a békés célú űrkutatással kapcsolatos dolgokra, hiszen a katonai rakéta és űrjármű fejlesztések jó része még ma is titkos minősítésű.
A világra szóló eredmények (amelyekről később még szó lesz) mellett azonban kudarcok is voltak, ami minden új terület velejárója. A szovjet emberes Hold program teljes sikertelenséggel zárult, noha kiemelt fontosságú célként kezelték, a nagyotmondásairól hírhedt Hruscsov pártfőtitkár például egy ízben kijelentette, hogy „az amerikai űrhajósok szovjet vámvizsgálaton esnek át majd a Holdon”.
John F. Kennedy az USA elnöke 1961-ben indította el az amerikai Hold programot, természetesen a szovjetek nem engedhették meg, hogy elveszítsék vezető szerepüket az űrkutatásban. A program alapját a megfelelő teherbírású hordozórakéta jelentette, amelynek tervezését Koroljov vezette. A gigantikus szerkezetről több érdekes fotó látható a múzeumban, de sajnos a rendelkezésre álló hely nem teszi lehetővé még a kisebb rakéták eredeti példányainak bemutatását sem.
Az N-1-es ötfokozatú rakéta fejlesztése során súlyos vita alakult ki a különböző részegységek konstruktőrei között. A hajtóművek területén szinte egyeduralkodónak számító Valentyin Glusko mindenáron aszimmetrikus dimetil hidrazinnal és nitrogén tetraoxiddal üzemelő hajtóműveket akart, amelyek egyszerűbb kivitelűek, viszont a komponensek kezelése nagyon bonyolult azok súlyosan mérgező volta miatt. A vita nem vezetett eredményre, így Koroljov a rakéta hajtóművek tervezésében járatlan Kuznyecov tervezőirodát bízta meg a szükséges kerozinnal és folyékony oxigénnel üzemelő hajtómű megtervezésére, amely ugyan bonyolultabb szerkezetű volt, viszont magasabb fajlagos tolóerőt ígért.
Érdekesség, hogy az N-1-es előtanulmányait már 1959-ben elkészítették, akkor a Mars eléréshez szükséges űrjármű pályára állításához lett volna szükség az 50 tonnás teherbírásra. Ennél azonban sokkal több kellett. A hajtómű tervezői az NK-15-össel álltak elő, amelynek komoly hiányossága volt, hogy maximális tolóereje nem haladta meg a 170 tonnát. Ez azt jelentette, hogy a több mint 2700 tonnás N-1-es hordozórakéta első fokozatába 30 hajtóművet kellett beépíteni, ez lett később a program veszte.
Koroljov azonban ezt már nem élhette meg, mivel 1966-ban elhunyt, részben a lágerben szerzett állkapocs sérülése miatt kialakult szövődményben. Az N-1-es program folytatódott, de az USA Apollo programja gyorsabban haladt. Az óriási hordozó rakéta első startjára 1969. február 21-én került sor Bajkonurban. Az indítást követő 69. másodpercben azonban 12 km magasságban az N-1-es felrobbant, és ugyanígy járt július 3-án a második példány is, de még a földön. Az űrkutatás történetének legnagyobb robbanása hatalmas pusztítást okozott, az indítóállvány és az annak közelében lévő berendezések is megsemmisültek.
A hibák kijavítását követően 1971. június 27-én került sor az N-1-es következő indítására, ekkor a kormányrendszer hibája miatt egy kilométeres magasságban robbant fel a rakéta. Az utolsó kísérletet 1972. november 23-án végezték, a komplexum egészen 40 km-es magasságba jutott, ahol darabokra szakadt. A program még néhány évig tovább folyt, majd 1976-ban végleg beszüntették és inkább a sikeres területekre koncentráltak. A Holdért folytatott versenyt tehát elveszítették, mivel nem voltak képesek megoldani a felmerülő technikai problémákat.
A múzeum legnagyobb részét kitevő csarnokban igazi kuriózumok várják a látogatókat. Az űrhajózás eszközeinek túlnyomó többsége egyszer használatos, és egyáltalán semmi, vagy csak kevés marad meg belőle. Az Enyergija múzeum különlegessége ugyanakkor, hogy szinte minden kiállított eszköz mégis eredeti.
És ez igaz arra a Szputnyik 1-re is, amelyet a világ első mesterséges holdjaként bocsátottak fel 1957. október 4-én. A 83,6 kg-os fémgömb 92 napig keringett a Föld körül 947-228 km-es magasságú elnyújtott ellipszis pályán mielőtt a légkörbe süllyedt és elégett. A múzeumban lévő Szputnyik mégis eredeti, ugyanis annak idején az összes kísérleti műholdból párhuzamosan két példányt készítettek, hogy ha az indítás előtt bármilyen műszaki probléma adódik vele, akkor legyen tartalék. A Szputnyik 2-es már élőlényt juttatott az űrbe, Lajka kutyát.
Amíg az USA-ban emberszabású emlősökkel végeztek űrkísérleteket, addig a szovjetek a kutyát választották. Ennek fő oka az volt, hogy a majommal ellentétben a kutya készségesebben hajtotta végre az utasításokat, kevésbé érvényesült az önálló akarata. Mivel közeledett az októberi forradalom (amit mindig november 7-én ünnepeltek) 40. évfordulója, ezért Hruscsov ezt egy újabb szenzációval akarta emlékezetessé tenni. A rohammunkában megtervezett jármű „egyirányú” útra volt képes, vagyis a kutya nem térhetett vissza a földre. Lajka számára elvileg 21 napra elegendő táplálék és levegő tárolását tervezték. Az 1957. november 3-i startot követően a kutya az akkori hírek szerint egy hétig élt, majd a hőmérséklet szabályozó rendszer hibája miatt a kis kabinja felforrósodott, és ezt nem bírta ki. Csak a közelmúltban hozták nyilvánosságra, hogy a valóságban mindössze néhány órán át élt az űrben, de ezt titokban tartották, hiszen a siker így csak részleges volt és ez a az akkoriban szokásos betegesen hazug módon nem árnyékolhatta be az ünnepet.
A Szputnyik 3-as már egy 1,3 tonnás, komolyabb elektronikus berendezésekkel is ellátott műhold volt. Eredetileg ez lett volna az első, amely tényleges tudományos kutatást szolgált volna, de az R-7-es Szemjorka rakéta előbb készült el, így annak képességeit azonnal demonstrálni kellett. A 3,57 méter magas és 1,73 méter átmérőjű műhold 12 különböző mérő eszközt szállított, amelyekkel a magas légköri nyomás viszonyokat, a kozmikus sugárzást, mágneses mezőt, sztatikus elektromosságot, stb. mérték. Az adatrögzítő berendezése azonban üzemképtelenné vált, így a feladatának csak egy részét teljesítette.
A műhold szerkezete a lehető legegyszerűbb volt, hegesztett csővázra szerelték berendezéseket és az akkumulátort. A felhasznált anyagok, alkatrészek többsége a repülőgép ipartól lett átvéve, mivel ezek működőképesek voltak erős vibráció, túlterhelés és szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között is.
Az 1960. augusztus 20-án indított Szputnyik 5 volt az első, amely már rendelkezett leszálló egységgel. Fedélzetén volt Belka és Sztrelka kutya, 40 egér, két patkány és különféle növények, amelyek épségben átvészelték az egy napos űrutazást. A Szputnyik 5 gyakorlatilag már megegyezett az ember szállítására is alkalmas Vosztokkal, a leszálló egységben egy hengeres zárt konténerben voltak az állatok, amelyekről televíziós képeket közvetítettek az űrből.
Később Sztrelka egyik kölykét a Szovjetunió ajándékaként elküldték az amerikai elnök feleségének. A múzeumban az eredeti megégett leszálló egység látható, a Szputnyik 5-öst nyolc hónappal később követte az első ember a világűrben. 1961. április 12-én a 26 éves Juríj Gagarin a Vosztok 1 fedélzetén 108 percet repült és épségben visszatért. Nem közismert, hogy az első szovjet űrhajósok még nem a kabinnal együtt jutottak vissza a földre, hanem kb. 7 kilométeres magasságban katapultáltak és saját egyéni ejtőernyővel ereszkedtek le.
A kiállított tárgyak közül Gagarin visszatérő egységét megkülönböztetett tisztelet övezi, elé szőnyeget helyeztek, de a nagyon kedves tárlatvezető hölgy lehetővé tette a közeli szemlélődést is.
A következő világszenzáció 1963 júniusában következett, amikor az első nő, Valentyina Tyereskova a Vosztok 6 fedélzetén repült. További érdekesség, hogy ugyanekkor volt a világűrben Bikovszkíjal a Vosztok 5 is, amellyel 5 kilométerre megközelítették egymást. Ugyancsak a közelmúltban került nyilvánosságra, hogy Tyereskova repülése nem a tervezett szerint zajlott le. A mindössze 166 km-es magasságú körpályára állt űrhajó vezérlő rendszere hibásan működött, amire az űrhajósnő finoman szólva meglehetősen rosszul reagált. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen akkoriban még életveszélyes dolognak számított az űrrepülés. A pánikba esett űrhajósnőt rádión keresztül személyesen Koroljov „szedte ráncba”, ezt követően Tyereskova már a tanultak szerint állította be a szükséges paramétereket. A leszállás helye azonban kissé távolabb volt a tervezettől, az Altájban a kínai határ közelében ért földet, ahol további megpróbáltatás várta, ugyanis a katapultálást követően ejtőernyőjével együtt messze sodorta az erős szél. A leérkezésnél még kisebb sérüléseket is szenvedett, de nagyobb baj nem történt. Teljesítményével azonban elégedetlenek voltak, Koroljov kijelentette, hogy „amíg ő él, addig nem akar nőket látni az űrprogram környékén”.
A korszak szovjet szenzációja volt még Alekszej Leonov űrsétája, az első három személyes űrhajó, az űrállomások megszületése stb. Az utóbbi tárgyi emléke is helyet kapott, egy komplett, az eredetivel teljesen azonos Szaljut űrállomás is látható a múzeumban.
A közelmúlt Szojuz űrhajóinak alapvető elrendezése keveset változott az évtizedek során, a középső szekciójuk a leszálló egység. Az egyik néhány éve világűrt megjárt korszerűsített Szojuz-TM belülről is megtekinthető, bárki bemászhat (ami cseppet sem egyszerű) miután cipőjére húzott egy műanyag lábzsákot.
A legnagyobb kiállítási tárgy a Szojuz-Apollo, az 1975-ben végzett közös szovjet-amerikai űrkísérlet az enyhülési politika egyik látványos megnyilvánulása volt. A békülékeny légkört aztán Brezsnyev romba döntötte néhány évvel később az Afganisztán elleni agresszióval, így az űrbéli együttműködésnek jó időre befellegzett.
Érdekesség, hogy a közös repülésen szovjet részről az a Valeríj Kubaszov vett részt, aki néhány év múlva Farkas Bertalannal együtt jutott újra az űrbe. Az összekapcsolt szovjet és amerikai űrhajó életnagyságú makettje alatt látható a szovjet leszálló egység, rajta Kubaszov aláírásával.
A felsoroltakon kívül még számos további látnivaló van az Enyergija múzeumban, amelynek mérete nem nagy, de a benne lévő tárgyak felbecsülhetetlen technikatörténeti értéket képviselnek.
