Az amerikai Hughes AH-64 Apache harci helikopter történetében 2020 két jelentős eseménnyel is kiemelkedik.  A prototípus 1975. szeptember 30-án, azaz 45 évvel ezelőtt repült először, és  idén  június 30-án adták át a 2500. példányt.

Napjainkig a nyolcvanas években kezdett szériagyártás során 937 db AH-64A, 1997-től ezernél több AH-64D és 2011-től máig 500-at meghaladó számú AH-64E készült a Boeing arizonai Mesában lévő gyárában. A tervezést végző Hughes ugyanis beolvadt a McDonnell cégbe, amely 1997-től már a Boeing része lett.

A kiemelkedő képességű harci helikopter fejlesztése mind a mai napig tart, így megalapozott az a terv, hogy az US ARMY állományában egészen 2048-ig marad szolgálatban. Az egyértelműen sikeres konstrukció „élete” pedig nagyon nehezen, problémáktól terhelten indult.

Az amerikai szárazföldi haderő a hetvenes évek elején írt ki pályázatot egy új harci helikopterre, részben a vietnami háború tapasztalatai alapján, részben pedig  a szovjet haderő nyomasztó páncélos fölénye miatt. Az elvárás sarokpontja egy akkor még nehezen megvalósítható képesség volt, a helikopternek éjszaka kellett felvennie a harcot az ellenséggel.

A pályázatra két jelentkező volt, a Hughes az YAH-64-el és a Bell az YAH-65-el, utóbbi nem véletlenül veszítette el a versenyt, hiszen „csak” a régi AH-1 Cobra kissé felnagyított  továbbfejlesztésének volt  tekinthető, korlátozott képességekkel.

Az AH-64A Apache (az amerikai helikopterek egy részét hagyományosan indián törzsekről nevezték el) tényleges harci tapasztalatok alapján lett tervezve, és elsődleges fontosságú volt a túlélő képesség. Vagyis találat esetén is részben üzemképesnek kellett maradnia, de ha a gép olyan súlyos sérülést szenved, hogy azonnali kényszerleszállást kell végrehajtania,  a személyzetnek azt is túl kell élnie, lehetőleg sértetlenül. Egy másik cég, a Sikorsky is tervezett hasonló elvek alapján akkoriban egy  helikoptert, az UH-60 Black Hawk típust, részben azonos követelményeknek kellett megfelelniük a sérülésállóság terén. A két cég egymástól függetlenül hasonló megoldásokra jutott, bár ebben része volt annak is, hogy a helikopterek egyes részegységei, többek között a hajtóművek azonosak voltak.

A prototípusok berepülése elhúzódott, a fejlesztés költségei megnövekedtek, és egyre több hibára derült fény. 1981-ben a GAO (General Accounting Office) vagyis az amerikai Számvevőszék 1981 decemberében határozottan ellenezte a sorozatgyártás megkezdését a megoldatlan műszaki problémákra való hivatkozással. Egy kis kitérőt téve meg kell említeni hogy az említett hivatalos szervnek nem csak a különböző programok pénzügyi hátterének vizsgálata  a feladata, hanem a műszaki tartalomé is. Ehhez természetesen olyan szakembereket is alkalmaznak, akik az adott terület szakértőinek számítanak, például leszerelt katonákat.

Az éjszakai kísérleti lövészeteken a vadonatúj félkatív lézervezérlésű AGM-114 Hellifre páncéltörő rakétáknak csak a fele találta el a kijelölt célt. Az egyik ok, hogy függeszkedés közben a rotorszél által felvert por miatt szóródott a célra irányított lézersugár, amelynek energia szintje amúgy is alacsonynak bizonyult. Ugyancsak a por miatt akadt el számos alkalommal a 30 mm-es Chain Gun fedélzeti gépágyú, a lőszertovábbító mechanizmus rendellenesen kopott, ezen felül a pontossága sem volt megfelelő. Utóbbi probléma megoldása különösen nehéznek bizonyult, mivel a teljes TADS (Target Acquisition Designation Sight) rendszert érintette.

Ennek szerves része volt a pilóta és a  fegyver operátor sisakja, ugyanis a helikopter műszerfalán nem volt hagyományos célzókészülék. A hajózók jobb szeme előtt lévő kis reflexüvegre vetítette a rendszer a szükséges információkat és szálkeresztet. Ez nem csak egyszerű sisakcélzó, hanem adatmegjelenítő is, egyben képes éjszaka is a terep infravörös képét felvetíteni. A felhasznált frekvencia tartomány miatt a helikopter orrában lévő kamerák „átlátnak” a ködön, párán és a füstön is. A pilóta fejmozgását követő rendszer és a kidolgozott paraméterek alapján a gépágyút elfordító mechanizmus egyenként apró hibajelei összeadódtak, ami végezetül a fegyver pontatlanságát eredményezte.

További hiányosságokat tártak fel a csapatpróbák, tábori körülmények között körülményesen lehetett használni a géphez csatlakoztatható külső diagnosztikai rendszert, ami az elektronika hibáinak behatárolására szolgált. Számos egyéb kisebb-nagyobb probléma eredményeképpen az Apache szolgálatba állítása csak  1983-ban kezdődhetett meg, és egy évvel később, az első alakulatok kiképzésének befejezését követően 1984-ben vált bevethetővé az első századnyi helikopter.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy minden rendben lett volna. Ha az Apache repült, akkor a képességei lenyűgözőnek bizonyultak, de sajnos a megbízhatóság alacsony szintje miatt a tervezett repülések jelentős részét törölni kellett a meghibásodások miatt.  1988-ban még mindig 173 olyan tétel volt, amelynek megoldására még nem került sor. Ezek zöme azonban nem érintette az alapvető repülésbiztonságot.

1990 októberére már „csak”alig több mint 60 rendellenesség maradt, pedig ekkor már javában folyt a felkészülés a „Sivatagi Vihar” hadműveletre, amihez Szaud Arábiába telepítettek több mint kétszáz AH-64-est. A hadrafoghatóságot mégis sikerült 80% fölé tornászni, mivel a szükségesnél több tartalék alkatrészt és már tapasztalt műszakit szállítottak  szaudi bázisokra.

A tévhittel ellentétben azonban nem ekkor, hanem már előbb megtörtént az Apache „tűzkeresztsége”, mégpedig Panamában, ahol Noriega tábornok diktatúrájának megdöntésben játszottak szerepet, de ott nem volt említésre méltó ellenfelük.

A cikkíró az AH-64D Longbow Apache pilótafülkéjével ismerkedik

Irakban viszont annál inkább, 1991.január 17-én előre megjelölt időpontban, tehát a meglepetés erejét kihasználatlanul hagyva indult el a Kuwait felszabadításáért indított háború, amelynek első akcióját nyolc Apache hajtotta végre. Fegyverzetük gépenként nyolc Hellfire, 2X19 nem irányított 70 mm-es Hydra rakéta, és 800-1000 gépágyú lőszer volt. Nulla óra 56 perckor szálltak fel, bázisuktól 500 mérföldre voltak a kijelölt célpontok. ezért a sivatagban egy előretolt üzemanyag feltöltési helyet jelöltek ki, ahol a hatóművek leállítása nélkül nyakig tankolták a helikoptereket. A két részre oszlott rajt egy-egy MH-53J Pave Low vezette, ezek fedélzetén már ott volt az akkor vadonatúj GPS műholdas navigációs rendszer.

A 101. ezred 1. zászlóaljának helikoptereit Richard Cody alezredes irányította, hajnali 2 óra 36 perckor értek a célok közelébe. Feladatuk két iraki radarállomás megsemmisítése volt. Ezeket úgy helyezték el, hogy hatótávolságuk részben átfedje egymást, megnehezítve az esetleges támadó észrevétlen átrepülését. A

radarok mellett kommunikációs létesítmények és légvédelmi eszközök is voltak, ezért a helikopterek mélyrepülésben, a sivatagi domborzat takarásában repültek, ameddig lehetett. Az MH-53-asok pontosan a radarok irányába vezették a csapásmérőket, és kb. tíz kilométerre azoktól infra fáklyákat dobtak le, amelyek szabad szemmel nem, de a fedélzeti FLIR berendezés által nagyon is jól láthatóak voltak. Innen már az Apache-ké volt a főszerep. Hamarosan meg is látták a radarállomásokat, de először a Hellfire rakétákkal a kommunikációs gépkocsikat lőtték szét, hogy ne legyen lehetőség a légvédelem riasztására. Ezután következtek a radarok, majd a nem irányított rakéták sorozatával a bázis körüli légvédelmi állások. A Hydra rakéták harci része ezúttal egyenként több száz pár centis acélnyilat tartalmazott, amelyek minden nem páncélozott célpontot megsemmisítettek, nem beszélve az élőerőről. Közelebb haladva már a 30 mm-es gépágyúk fejezték be a munkát, de még maradt ellenállás, aminek eredményeképpen több helikoptert is találat ért. A sérülések azonban nem voltak súlyosak, csak az eltalált rotorlapátok vibrációját eredményezték. Néhány hordozható légvédelmi rakétát is indítottak az irakiak, de ezeket eltérítették a zavaró berendezések, amelyekből két félét is alkalmaztak, az ALQ-144-es modulált infra sugárzással generált kitérő kormányparancsot a rakéták önirányító elektronikájában, a másik rendszer pedig infracsapdával tévesztette meg a Sztrelákat.

A radarok kiesésével több tíz kilométer szélessé vált légvédelmi „vakfolton” percekkel később a szövetséges erők vadászbombázóinak sokasága  zúdult át, megnyitva a több mint két hónapos légi háborút.

Az Apache-k a konfliktus befejező szakaszában kaptak újra fontos feladatot, amikor a Kuwaitból menekülő iraki szárazföldi erők szisztematikus pusztítása került sorra. A típus a háború során 19 ezer repült órát teljesített, megsemmisítettek több mint 500 páncélost és páncélozott szállító járművet, sok száz egyéb célpontot, miközben alig néhány került veszteséglistára.

Ha harchelyzetben kényszerleszállt  egy Apache ellenséges területen, a személyzet többnyire akkor sem került fogságba, ugyanis kidolgozott módszer volt a mentésre. A helikopter oldalán kialakított kapaszkodók eredetileg a műszakiak számára készültek, hogy fel tudjanak mászni a rotoragyhoz, ezekhez rögzítették a saját hevederüket a szárnytőnél a gépüket elhagyni kényszerülők, akik aztán meglehetősen huzatos és zajos hazaúton vehettek részt. Ezt több alkalommal is sikeresen alkalmazták a későbbi konfliktusokban is.

(fotó:Stephen Proctor)

Az AH-64A  harci körülmények közötti „bemutatkozása” vitán felül rendkívül sikeres volt, és ez elhomályosította a negatívumokat, amelyek pedig még bőven voltak.  A Hellfire rakétáknak harci körülmények között csak a 60%-a talált célba, mivel a lézer szenzor  üveg borítása a felvert sivatagi homok hatására erodált, részben mattá és átlátszatlanná vált. Ugyancsak zavaró tényező volt a repülés közben sok rákenődő rovar, vagy éppen a jegesedés. A megoldás egy indítás előtt ledobható védőkupak alkalmazása lett.

A fejlesztés időközben folytatódott, és 1992. május 14-én már repült a jelentősen továbbfejlesztett AH-64D verzió, amelynek széria gyártására 1997-től került sor. A külsőre alig, de belül jelentősen megváltozott helikopterek képességei ugrásszerűen javultak, beleértve az üzemeltetési jellemzőket is. A tapasztalatok alapján elvégzett módosításoknak köszönhetően javult a fedélzeti rendszerek megbízhatósága, és könnyebbé vált a tábori körülmények között végzett javítás, karbantartás.

Azt hihetnénk, hogy a minden téren korszerűbbé vált új Apache-ok harci alkalmazása még sikeresebb lett. Ez azonban nem csak technikai kérdés, mint ahogy az 2003-ban bebizonyosodott, megint csak Irakban. Március 24-én a Kerbala városát megszálló  Forradalmi Gárda 90 harckocsija és több száz egyéb járműve ellen indult bevetésre az US ARMY 11. ezredének 31 AH-64 Apache harci helikoptere. Az akció szerencsétlenül indult, mivel az előretolt sivatagi bázisról felszálló gépek közül egy lezuhant, „brownout” miatt. A felvert homoktól a pilóta elveszítette a térbeli tájékozódási képességét.

A többi helikopter megközelítette a célterületet, miközben az amerikai lehallgató szolgálat legalább 50 mobil telefon hívást vett, amelyek figyelmeztetették a támadók közeledéséről a városban lévő iraki erőket. A helikoptereket számtalan épületből vették tűz alá, az amerikaiaknak a hiányos felderítés miatt nagyrészt fogalma sem volt, hogy honnan és mekkora fenyegetés várja őket. Egy helikopter olyan sérülést szenvedett, hogy további repülésre alkalmatlanná vált, a kényszerleszállást követően személyzete fogságba esett. Ez volt az a gép, amelyet később a hírügynökségek számára úgy mutatott be az iraki televízió, hogy egy földműves egyetlen puskalövéssel kényszerítette a földre. Ez természetesen nem volt igaz.

(fotó:US ARMY)

A többi 29 helikopter kivétel nélkül mind találatot kapott, de ha üggyel-bajjal is, visszatértek. Kettő olyan mértékben sérült meg, hogy javítását meg sem kísérelték. A négy gép elvesztésével szemben mindössze egy tucat iraki harckocsit és hat légvédelmi tüzelőállást tudtak megsemmisíteni, mire jobbnak látták visszavonulni. Az alakulat gépei egy hónapig voltak javításon, de ezt követően újra repülőképes állapotba hozták őket.

Az eset tanulsága, hogy hiába a korszerű technika és a jól kiképzett személyi állomány, ha nem megfelelő a felderítés. Különösen a városi harc számít veszélyesnek a helikopterek számára, hiszen egyrészt a lakóépületeket meg kell kímélni a civil áldozatok elkerülése miatt,  ha az ellenfél éppen erre játszik, és lakóházakból rejtve tüzel, nincs mód elkerülni a meglepetésszerű támadást. Ahogy az 1993-ban a szomáliai Mogadishu-ban is történt, a  helikopter kis sebességgel manőverezve sérülékeny a városi harcban.

A sivatagtól.........

A pozitív oldalhoz tartozik, hogy egy gép kivételével az összes többi sérülten vissza tudott térni a bázisára, ami újra bizonyította az Apache kiváló sérülésállóságát.

A tanulságot azóta levonták, és a továbbfejlesztések során, valamint az harceljárások kidolgozásánál már figyelembe vették.

........a sarkvidékig mindenhol megbízhatóan üzemel

Megnövelt hajtómű teljesítmény, korszerűsített elektronika, magasabb működési megbízhatóság jellemzi a legújabb AH-64E Apache Longbow, majd  Guardian változatokat, amelyek konfigurációját megkapják a régebben gyártott gépek is az ipari szintű nagyjavítások során. A harceljárások is változtak, már szorosan együttműködnek a pilóta nélküli RQ-7 Shadow és MQ-1C Gray Eagle gépekkel, amelyek felderítik a veszélyforrásokat, és azokat akár a terep takarásából, azaz védett helyről  is támadhatják  a harci helikopterek. Az Apache személyzete saját igénye szerint képes irányítani a felderítőket, mégpedig leegyszerűsítve, a képernyőiken kurzorral megjelölt digitális térkép pontok alapján.

Hatalmas előrelépést jelentett az AN/APG-79 Longbow radar rendszeresítése, amelyből 400 készült. Ezek igény szerint szerelhetők fel a gépekre, de felesleges mindegyikre. A radar által felderített célpontokat az adatátviteli rendszeren keresztül osztják szét a helikopterek között, így mindegyik csak azt támadja, amelyiket neki szántak. Már a második iraki háború idején bevetették a Hellfire aktív radarral felszerelt változatát, ezzel lehetővé vált, hogy pár másodperc alatt akár hat célra indítsanak. A régi félaktív lézeres verzió esetében ez sokkal kevesebb, ha a LOAL (Lock On After Launch) üzemmódot alkalmazzák, akkor max. 2-3 rakéta lehet úton egyszerre, egy helikopterről indítva.

Sokat javít a „gazdaságosságon” az új, irányító rendszerrel felszerelt 70 mm-es Hydra rakéta (ez az APKWS) , mivel a költséges Hellfire sok esetben felesleges a nem páncélozott célok megsemmisítéséhez. Az új verziók túlélő képessége is tovább javult, már említettük, hogy a  jobb felderítés sokat segít a találat elkerülése terén, de emellett már szabvány felszerelés a lézeres besugárzásjelző rendszer is, mivel több olyan légvédelmi eszköz van, amelynél  a radar helyett vagy mellett lézeres távolságmérést (és) vagy rávezetést alkalmaznak. Ezek ellen a hagyományos infracsapda szóró kazettákba tölthető intenzív füstképző anyag nyújthat védelmet.

Ugyancsak létezik már DIRCM rendszerrel felszerelt Apache, a két kis forgatható „gömb” a közeledő infravörös önirányítású rakétákat téríti el. Megtörtént az AH-64-es „navalizálása” is. A kibővített korrózió védelemmel, leszerelés nélkül összehajtható főrotor lapátokkal és módosított radarral ellátott gépek már bevethetők hajókról vízfelszíni célok ellen is, amely képességet  több gyakorlaton is demonstrálták.

Az Apache műrepülhető

A helikopterek alapvető repülésbiztonsága kiváló lett, a komoly meghibásodások száma csökkent, amit az is bizonyít, hogy amíg más típusokból már több is „itt ragadt” Ferihegyen az áttelepülések során, addig az utóbbi években tucatnyi esetben nálunk tranzitált sok tucat Apache közül még egy sem. A kiszolgálás egyszerűségét bizonyítja, hogy a pilóta és az operátor végzi el sok esetben a gépek műszaki ellenőrzését, repülés előtti előkészítését, és csak a komolyabb munkák elvégzéshez szükséges műszaki állomány. Mindezt az összegyűlt hatalmas tapasztalat teszi lehetővé, hiszen az eddig elkészült „digitális indiánok” eddig nem kevesebb, mint 4,5 millió órát töltöttek a levegőben, az összes lehetséges körülmények között, a sivatagtól a sarkvidékig, és ennek negyed részét harci zónákban éles bevetéseken.

A fejlesztés tehát folyamatos, és ahogy említettem még évtizedekig szolgálatban marad az AH-64. Mindemellett már folyik a lehetséges  utód kiválasztási procedúrája. Nagyon úgy tűnik, hogy a jövőben többcélú helikopterek állnak szolgálatba, amelyek nagyobb sebességre képesek, viszonylag szerényebb mennyiségű fegyverzetet hordoznak, és tehertérrel is rendelkeznek ahol több katonát is szállíthatnak.  Azonban hogy ezekből melyik koncepció valósul meg, még nem dőlt el.

(a forrás megjelölés nélküli fotókat a cikkíró készítette)