Régmúlt idők éleslövészetei

 2007 április 3-án reggel a Hajmáskér közelében lévő „nullapont” volt az úti célunk, ahol a légierő két harci alakulatának soron következő éleslövészetére került sor. A kecskeméti 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis gépei az alföldi repülőtérről kiindulva hajtották végre a feladatokat, a szolnoki helikopteresek viszont a kijelölt állománnyal kitelepültek a lőtér, és régi bázisuk, Szentkirályszabadja közelében lévő Újmajorba. A forgószárnyasok kisebb sebességük és hatósugaruk miatt költöztek ideiglenes jelleggel a lőtér mellé, mivel így a szűkös és értékes repült idő nagy részét nem kellett a hosszú útvonal repülésre pazarolni.

Az éleslövészet kezdéséig volt alkalmunk körülnézni a „nullaponton”. A hajmáskéri lőtér évszázadok (!) óta szolgálja a mindenkori honvédség kiképzését, az utóbbi időben annyival módosult a kép, hogy a szövetséges NATO országok harci eszközei is használhatják. A hatalmas kiterjedésű területen  gyakoroltak már  Abrams és  Leopard harckocsik, MLRS sorozatvetők, Apache és Mangusta harci helikopterek. Az esetek többségében azonban a Magyar Honvédség különböző haderő nemei hajtanak végre éleslövészetet, ami nélkül a hatékony katonai kiképzés nem képzelhető el.

A létesítmény megfigyelési pontja felújítva, minden igényt kielégítve szolgálja a lövészetek eredményeinek nyomon követését, és a légi valamint földi irányítást. Utóbbi hordozható rádiókkal történik, a ritka alkalmak miatt ugyanis nincs értelme állandó telepítésű eszközöket használni.

A lövészet első napján óránkénti váltásban követték egymást a kecskeméti és a szolnoki alakulat gépei. A tervezett időben megjelent két MiG-29-es, amelyek furcsa, ritkán hallható zajt keltettek, ugyanis a szárnyaik alá függesztett rakéta blokkok csövei „orgonasípként” fütyültek. A géppár szétvált, lőkörre állt, és az engedély megadását követően megkezdte a „nullaponttól” kb. három kilométeres távolságban elhelyezett fehérre festett páncélozott szállító harcjárművek támadását.

Egyes vélemények szerint a nem irányított rakétákkal történő gyakorlásnak nincs sok értelme, mivel ezek az eszközök már nem sokat érnek a precíziós csapásmérés korszakában, emellett a célhoz közel merészkedő repülőgépeket komolyan veszélyezteti az ellenfél légvédelme. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Korszerű felszereltségű reguláris haderővel szemben valóban jobb, ha a gépek nagyobb távolságból vetik be irányított eszközeiket. Az utóbbi néhány év „aszimmetrikus” konfliktusai során azonban újra előtérbe került a még raktáron lévő olcsó nem irányított rakéták használata (amelyek folyamatosan rendszerben állnak a harci helikopterek fegyverzetében). A kanadai légierő korszerűnek mondható Hornet-ei például változatlanul alkalmazzák a CRV-7 nem irányított rakétákat, az amerikai tengerészgyalogság gépei pedig a nagyobb, 127 mm-es Zuni-t. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, akkor teljesen indokolt, hogy a magyar pilóták is gyakorolják ennek a fegyver kategóriának az alkalmazását. A teljes képhez tartozik, hogy más lehetőség nem nagyon van, legalábbis a csapásmérés terén (most nem a légi célok elleni lövészetekről van szó) Az indokolatlanul gyorsan, közvetlenül a nagyjavítást követően kivont Szu-22-esek fel voltak szerelve irányított földi célok elleni rakétákkal, amelyek segítségével tíz kilométeren belül egy kisméretű  harckocsit is nagy biztonsággal meg lehetett semmisíteni. A szolgálatban tartott repülőgépek a MiG-29-es és az L-39 Albatros azonban feladatkörükből adódóan csak nagyon korlátozott mértékben alkalmasak a földi célpontok pusztítására.

A lövészet ennek ellenére nagyon érdekes és látványos, különleges hanghatásokkal. A  távolság miatt a rakétaindítás és a becsapódások robbanásának zaja több másodperces késéssel hallható. A mi szempontunkból  problémát jelentett az események megörökítése. Elkapni azt a pillanatot, amikor a lángcsóva kicsap a gépek szárnya alól, csak véletlenül lehet. A nem irányított rakéták hajtóműve ugyanis csak tizedmásodpercekig működik, ez idő alatt gyorsítja fel szuperszonikus sebességre a lövedéket.

A takarékosság a fegyverek felhasználására is vonatkozik, így az esetek többségében a repülőgépek rakéta blokkjait csak részlegesen töltötték fel, ugyanez vonatkozott a MiG-29-esek GS-301-es fedélzeti gépágyújára is, amelyek lőszer konténerébe mindössze 14 db 30 mm-es lőszert hevedereztek be.  A szigorú biztonsági szabályok miatt az utolsó rácsapást követően a pilóták még egy lőkört végeztek, hogy az esetleg megmaradt rakétát vagy gépágyú lövedéket is kilőjék. Az esetek többségében a célok közelében csapódtak be a rakéták, amelyek nem „pontlövésre” hanem területtűzre szolgálnak. Harchelyzetben egy sorozatban indítják az összest, így a szórásképbe nagy valószínűséggel benne van a cél is. A célzáshoz nagy segítséget jelent a 29-esek lézeres távolságmérője, a KOLS jeleit számítógép dolgozza fel, így a gép pillanatnyi repülési paramétereivel összhangban jelzik ki a célzókészülék üvegén az előretartást, pontosabban a „fölé” lövés mértékét, mivel az álló cél felé ballisztikus pályán repülnek a rakéták és a gépágyú lövedékek is. A tűzmegnyitás maximális távolságát és a kötelező kiválást is kijelzik a pilóta számára. Utóbbi különösen fontos, mivel a célzásba „bele feledkező” pilóta gépe túl alacsonyra kerülhet, földnek ütközhet,  belerepülhet a földi robbanások repeszeibe, vagy a felpattanó saját lövedékekbe. Mindegyikre volt már számos példa, de szerencsére nem Magyarországon.

A két MiG-29-est az „Alba” géppár követte, amelyek beépített tűzfegyverrel nem rendelkeznek, csak a szárnyaik alá szerelt rakétablokkokból lőhettek. A régi típusú kisebb rakétákat kisebb távolságról kell indítani, de ennek ellenére ezek kevésbé pontosak, mint a 29-esek által alkalmazott fegyverek. Az L-39-esek nem csak egyszerű lőkörön repültek, hanem „ugrás” után leborítva manőverből támadták a célokat, amelyeket az állványos távcsővel figyelő repülésvezető jelölt ki számukra. Az L-39-esek célzó rendszere is sokkal egyszerűbb, távmérő berendezésük nincs.

Az egyórásra tervezett „első hullám” után következtek a szolnokiak, akik mindhárom típusukat, a Mi-8-ast, Mi-17-est és a Mi-24-est is áttelepítették Újmajorba. A harci „Mihu” pilótái a lövészetet összekötötték a NOE (Nap Of Earth) repülés gyakorlásával is. Ez megfelelő terviszonyok esetén nagyon hatásos, növeli a rejtettséget, és meglepheti az ellenséget.

A „földhöz simulva” kis sebességgel repülő helikopter a domborzat és a növényzet minden álcázó hatását kihasználja, a szélcsendben akár tíz kilométerről  hallható Mi-24-es zaját is szinte teljesen leárnyékolják a dombok és a fák. Erre a repülési módra azonban csak kevés alkalmas hely létezik, az Alföldön sűrűn helyezkednek el lakott területek, tanyák, állattenyésztő telepek, amelyek lakóira teljes joggal a frászt hozhatja a mélyrepülésben elhúzó harci helikopter. A lőtér területén azonban minden lehetőség megvan a NOE repüléshez, amit a „nullapont” kilátójából mi is figyelemmel követhettünk.

A szállító helikopterek ugyanazzal az Sz-5-ös rakétával lőttek, mint az Albatros-ok, de talán még pontatlanabbul. Ez nem a pilóták hibája, a helikopter kisebb sebessége és a rotorszél miatt a rakéták kevésbé stabilan repülnek, szórásuk nagyobb. Itt is igaz a megállapítás, hogy egy össztűz esetén a cél nagy valószínűséggel „megkapja a magáét”, de a gyakorlás során a takarékosság miatt egy-egy tűzmegnyitásnál csak néhány rakéta indult el. 

Amíg a kilencvenes években még a helikopteres lövészeteken több tucat irányított rakétát használtak fel, addig a jelenleg üzemben megtartott egy századnyi Mi-24V/P korszerűbb „Sturm” páncélos elhárító rendszerével látogatásunk idején mindössze egyetlen indítás történt. A 720-as oldalszámú Mi-24V a maximálisan lehetséges nyolc indító csövet hordozta, de ezek többsége üres volt, egyedül a jobb külső tartalmazta a „Kokon” rakétát, amelyet függésből indított el az operátor. Ez nem annyira látványos, mint a nem irányított rakéták, ugyanis fényjelensége minimális, ellenben a rakéta indító hajtóműve hatalmas, ágyúlövés-szerű dörrenéssel működik. A Mi-24D-k régi „Falanga” rendszerének rakétája kitűnő fotóstéma volt, egyrészt nagyon alacsony sebessége, másrészt pedig a tűzcsóvákat eregető hajtóműve miatt. A korszerűbb fegyver előnye a többszörös sebesség mellett az is, hogy az ellenfél sem látja, nem csak az indítást megörökíteni akaró fotós.

(nyíllal jelölve a rakéta)

A helikopterek után újra a kecskemétiek következtek, de már csak a kétüléses 29-es jött, a másikkal kisebb műszaki probléma adódott. A lövészet a fentiek szerint megismétlődött, délutánra egy harmadik „hullám” is be volt tervezve, de az sajnos elmaradt. A nagy szárazság miatt ugyanis a lőtéren kisebb tüzek keletkeztek amit a készenlétben álló tűzoltók és a „Bambi Bucket”-el felszerelt Mi-17-es oltott el.

Ezzel azonban a lövészet eseményei korántsem fejeződtek be a számunkra. Másnap ugyanis Kecskeméten a repülőgépek felkészítését néztük meg, ami legalább olyan érdekes, mint maga a lőtér. A repülőnapokon és a „szokványos” látogatásokon szinte sohasem láthatók a gépek fegyverzettel. Kivételt csak a készültség képez, de ezek közelébe biztonsági és titokvédelmi előírások miatt csak különleges esetekben lehet kerülni.

Most pedig éppen a gépek felfegyverzését nézhettük meg, még ha „csak” a nem irányított rakéták betöltéséről volt is szó. A biztonsági előírások szigorú betartása mellett kerülhet sor minden a fegyverzettel kapcsolatos tevékenységre, ami többnyire típustól és országtól is független. Nagyon hasonlóak ezek a szabályok keleten és nyugaton egyaránt. A  pilótafülkében nem tartózkodhat senki, az elektromos hálózatokat ki kell kapcsolni, a gép előtt és mögött piros jelzőzászlót kell kihelyezni, a felfegyverzés ideje alatt áthaladni tilos, stb.

Mindez nem felesleges túlbiztosítás, ami éppen Kecskeméten  bizonyosodott be a nyolcvanas évek elején. Taszárról települtek át MiG-21bisz-ek lövészetre, amit követően földi ellenőrzés közben súlyos baleset történt. Az egyik UB blokkban benne maradt egy Sz-5-ös rakéta, amely a lehető legrosszabb pillanatban elindult és megölt egy sorkatonát. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a gép orra nem egy épület vagy másik gép irányába állt, így a rakéta szabad terület felé repült el. Ez az eset is bizonyítja, hogy a fegyverzettel kapcsolatos munka során abszolút indokolt az óvatosság. A MiG-29-esek gépágyú lőszerének betöltését emiatt nem is láthattuk, ugyanis erre a repülőtér északi részén egy domb előtt kerülhet csak sor, így véletlen lövés esetén a lövedék nem okozhat kárt. Erre is volt több sajnálatos példa annak idején Kecskeméten, ahol még a hangárban is előfordult a MiG-21MF gépágyújával véletlen lövés. A MiG-29-es ezen a téren is előrelépést jelentett, ugyanis a típus üzemelése során még egyszer sem fordult elő nem szándékos tüzelés a gépágyúval, legalábbis a földön. A levegőben viszont igen.  A 29-es nagyobb biztonságához hozzájárul az is, hogy a tervezők egy külön kapcsolót helyeztek el a bal szívócsatorna oldalán a futómű előtt, amely blokkolja a gép összes fegyverrendszerét.

Az L-39-eseket annak idején a németektől fegyverzet nélkül kaptuk, a MiG-21MF-ek megmaradt UB-16-57 rakétablokkjait szerelték fel a szárnyak alatti belső felfüggesztőkre.

Az Sz-5-ös rakétákat nyolcasával beládázva szállították a gépekhez. Minden rakéta hermetikus műanyag fóliába volt csomagolva, ami megvédi őket a nedvességtől, és a korrózió kialakulásától. Az 57 mm átmérőjű, 882 mm hosszú, 3,86 kg induló tömegű rakéta harci része 1,08 kg-os, amiből 0,285 kg a robbanóanyag. A blokk hátsó áramvonalazó kúpjának levétele után töltötték be a „fegyveresek” a rakétákat, amelyek indítás után kinyíló nyolc stabilizáló vezérsíkját egy műanyag hüvely tartotta zárt helyzetben. Ez a hüvely a betolás után kívül maradt.

Az Sz-5-ös rakéta ma már korszerűtlen, gyártása régen befejeződött. 1954-ben kezdték meg a fejlesztését a szovjet OKB-16-os tervezőirodában, de csak 1959 májusától állították hadrendbe. Ezt követően a front vadászgépek szinte mindegyikén rendszeresítették több féle különböző méretű és befogadó képességű blokkal együtt. A legelterjedtebb az UB-16-57 volt, amelybe 16 rakéta fért el. Később létrehozták az UB-32-57 típust is, amely megnevezéséhez híven 32 rakétát tartalmaz. A két kilométeres távolságon belül indítható rakéta számos változatban készült, amelyeknek elsősorban a harci része különbözött.

Az Sz-5-ösöket használták a lövészeten a szolnoki forgószárnyasok is, a Mi-8-asok az UB-16-57-es blokkokból, míg a Mi-24-esek a 32-esből. Annak idején a MiG-21-eink mindkét féle UB blokkot alkalmazhatták, a 32-est azonban csak a belső szárny alatti felfüggesztőre lehetett szerelni, ehhez el kellett távolítani a futószár áramvonalazó lemezének egy részét.

A lőgomb megnyomásakor a szárnyban lévő elektromos sorrend kapcsoló jelei alapján a blokk átellenes oldalán lévő rakéták indulnak, az előre beállított mennyiségben 4, 8, 16 vagy az összes kilőhető néhány tizedmásodperc alatt.

A MiG-29-esek fegyverzetében már a jóval nagyobb hatású és pontosabb Sz-8-as nem irányított rakéták találhatók meg. Ennek fejlesztése a hetvenes évek elején kezdődött, mivel az Sz-5-ös egyre kevésbé felelt meg  az elvárásoknak. Az új rakétával 1972 márciusától kezdődtek a földi majd légi lövészetek, az irányított légiharc-rakétáiról ismert Vimpel tervezőirodában pedig az új rakétablokk tervezése folyt. Több változat tesztelését követően a húsz csövű B-8M1 típusú konténer sorozatgyártása mellett döntöttek, ez az elvárásoknak megfelelően megbízhatóan működött. Az üresen 160 kg tömegű rakétablokk 0,52 méter átmérőjű, 2,76 méter hosszú, teljes tömege pedig a rakéták változatától függ. Az Sz-8-asnak ugyanis 25 különböző típusát dolgozták ki, amelyek szinte kivétel nélkül csak a harci rész tekintetében különböznek. A B-8M1 elsőként a Szu-17-eken jelent meg 1974-ben, majd később rendszeresítették a MiG-27-esek és egy sor más típus, így a MiG-29-es fegyverzetében is.

A Mi-24-es harci helikopterek is bevethetik a nagyobb méretű rakétákat. Ehhez módosított rakéta blokkot fejlesztettek ki, amely ugyanúgy húsz csövű, de csak 1,7 méter hosszú, és 123 kg. A B-8U20A csöveinek hossza egyforma, így orr része nem kúpos kivitelű. Egy kisebb, hétcsövű változat is létezik, a B-8U7 eredetileg a kisebb terhelhetőségű vadászbombázók, mint például a MiG-21-es utolsó változatai számára készült, de nem terjedt el széleskörűen.

Az Sz-8-as rakéták közös jellemzője a 0,7 másodpercig működő 5800 Ns impulzusú szilárd tüzelőanyagú hajtómű, amely 610 m/sec sebességre gyorsítja fel. Ez elegendő ahhoz, hogy a rakéták szórásképe a 4 km-re lévő célokat még megfelelő pontossággal fedje. Hosszuk változattól függően 1,57-1,70 méter , induló tömegük pedig 11,3-15 kg közötti. Ebből adódóan a betöltött B-8M1 rakétablokk 386-460 kg-os lehet.

Az Sz-8BM változat beton erődítmények ellen hatásos, késleltetett gyújtója a bunker belsejében robbantja fel a 7,41 kg-os repeszhatású harci részt. A DM változat harci részében folyadék található, ez a becsapódáskor aeroszol formájában porlasztva oszlik el, majd ezt követően robbantja be a gyújtó, így hatása sokszoros. Az Sz változat kétezer apró acélnyilat tartalmaz, ezeket még repülés közbe szórja szét. A néhány grammos nyilak természetesen csak nyílt terepen lévő nem páncélozott célok és élőerő ellen hatékonyak. Az O/OM változat világító töltetet tartalmaz, amely 30 másodpercen keresztül kétmillió gyertya fényerejével sugároz.

A legelterjedtebb változat az Sz-8KOM, ez kettős hatású kumulatív és repesz töltetű, amely 400 mm-es vastagságú páncél átütésére képes. Egyidejűleg csak egyetlen rakéta változat alkalmazható, mivel különböző tömegük miatt különböző ballisztikai tulajdonságaik vannak, amit a célzásnál figyelembe kell venni.

A kísérleti lövészetek eredményeinek elemzése azt mutatta, hogy egy B-8M1 rakétablokk össztüze egyenlő hatású három UB-32-57-esével, vagyis 20 db Sz-8-as pusztítása 96 db Sz-5-ösével egyenértékű, ráadásul dupla távolságból.

Az áprilisi lövészeten az Sz-8KOM változatú rakétákat alkalmazták (nálunk nincs rendszerben mind a 25 féle típus). A négyesével „csomagolt” rakéták az Sz-5-öshöz hasonlóan az indítócső elhagyása után kinyíló stabilizáló vezérsíkokkal lettek felszerelve, ezekből  hat található a hajtómű fúvócsövében. A B-8M1 rakétablokk egyedi megoldása, hogy a rakéták előtt az indítócső zárt. Ez megakadályozza az esővíz bejutását és  befagyását, ami akár a rakéta idő előtti robbanásához is vezethet.

A több rétegű vékony textilszövettel erősített műanyag záró felületet a rakéta indításkor átszakítja, így azt a leszállás után minden alkalommal cserélni kell. Ennek módja érdekes megoldású. A rakétablokk orrának csúcsa forgatható, ez a hossztengelyben középen elhelyezett nagy menetemelkedésű csavarorsóhoz csatlakozik, így az egész kúpos rész előre elmozdul. Ekkor felszabadul a hely a védő műanyag behelyezéséhez vagy cseréjéhez.

A lövészetről visszatérő MiG-29-esek és Albatros-ok rakétablokkjait  kitisztították kerozinos olajos folyadékkal, ami a csövekben maradt kormot és egyéb szennyeződést feloldotta, majd ezt követően kerülhetett sor az újra fegyverzésre.

Napjainkban a MiG-29-es és az L-39-es már régen nem repül, a Mi-24-esek viszont  korszerűsítést és üzemidő hosszabbítást követően még igen, így azok éleslövészeteit a jövőben remélhetőleg láthatjuk. A fejlődés tetten érhető, az éjszakai bevethetőséget biztosító rendszereknek köszönhetően már sötétben is lehetséges a harci helikopterek korlátozott alkalmazása, a MiG-29-est felváltó Gripen-ek pedig még nagyobb minőségi ugrást hoztak, hiszen már lézervezérlésű bombákkal is rendelkeznek, amelyeket ugyancsak éjszakai is bevethetnek. De az egy másik írás témája.

Ma már a MiG-29 és az L-39 Albatros is csak emlék, pontosabban a szolnoki Reptárban megtekinthetők a múzeumi példányaik.

 (az összes fotó saját készítésű)