A Zrínyi 2026 honvédelmi és haderő-fejlesztési program során már döntés született a légierő forgószárnyas képességének megújításáról, a szárazföldi erők páncélos és önjáró tüzérségi eszközeinek cseréjéről, és hamarosan várható, hogy a légvédelem terén is sor kerül a korszerűsítésre. A légvédelem a légierő alárendeltségében működik, és ahhoz hasonlóan durva képességcsökkenést volt kénytelen elszenvedni a rendszerváltást követő években.
A hetvenes-nyolcvanas években még telepített és mobil radarok és rakétakomplexumok sokasága biztosította a légtér védelmét, amit aztán rövid idő alatt a töredékére zsugorítottak. A költséges és eszközigényes haderőnem maradványa azonban a kilencvenes években mégis korszerűsítve lett, miután a franciáktól megrendeltük az MDBA Mistral-t.
(KL)
Az eredetileg emberi erővel hordozható rakétákat terepjáróra telepítve alkalmazzuk a hozzá tartozó ugyancsak mobil MCP radar és tűzvezető berendezéssel, de ezek csak 6 km-es belül képesek veszélyeztetni a repülő eszközöket. A nagyobb távolságban lévő légi célok megsemmisítésére szolgálatban tartottuk a 2K12 Kub komplexumot, amely lánctalpas járműre telepített összetevőkkel (radarral és rakétákkal) rendelkezik, ez viszont már alaposan „kiszolgált”, a többszöri üzemidő-hosszabbítás lehetősége véget ért, ezért hamarosan cserére szorul.
(KL)
Sajnos a többi programmal ellentétben a szóban forgó légvédelmi korszerűsítésről egyelőre csak nagyon kevés érdemi információ vált ismertté. Ebben részes lehet az a tény, hogy egyelőre folynak a tárgyalások a potenciális szállítókkal, még ha ezek közül a legvalószínűbbet (NASAMS), egy augusztus 27-én megjelent hivatalos közlemény nyilvánvalóvá is tette. A győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred már minden bizonnyal készül a számukra generációs ugrást és egyben kihívást jelentő új fegyverrendszer tudnivalóinak elsajátítására, amihez alapként az angol nyelv ismerete szükséges.
(KL)
Jelen cikk témája ennek a „körüljárása” a rendelkezésre álló nyílt információk alapján. A haditechnikai fejlesztéseink mindegyikére jellemző: nem biztos, hogy az igényeinknek legjobban megfelelő eszközt rendeljük meg. Nem minden esetben lehet egyeztetni a műszaki-technikai szempontokat a politikai és anyagi lehetőségekkel. Szinte minden esetben sérül egyik-másik tényező, amelynek érdekében fel kell áldozni valamit. Optimális, azaz egyszerre olcsó, könnyen kezelhető, kiváló hatékonyságú és azonnal hozzáférhető nincs, de azt ki lehet jelenteni, hogy a légvédelmünk korszerűsítésére kiszemelt típus megfelelő lehet. Ezt az is bizonyítja, hogy már tucatnyi ország döntött mellette, azaz exportsikernek számít.
Az amerikai-norvég együttműködéssel fejlesztett és gyártott NASAMS kiváló alternatívája a Kub-nak, hiszen a kinematikai paramétereik nagyrészt közel állóak, azzal a lényeges különbséggel, hogy az új sokkal korszerűbb és hatékonyabb.
(KL)
A NASAMS gyökerei a kilencvenes évekre nyúlnak vissza, amikor az amerikai hadsereg pályázatot írt ki egy új légvédelmi fegyverre. Egy hiányzó kategóriát kellett létrehozni, mivel a régi Hawk kivonását követően a nagy távolságban lévő célok megsemmisítésére képes Patriot és a pár kilométeres hatótávú Avenger (amely az egy katona által hordozható, Stinger járműre telepített változata) között nem volt másik kategória
Ennek több oka lehet: az amerikai koncepciókban nagyobb szerepet szánnak a vadászgépeknek a légvédelmi harc során, míg az oroszoknál nagyobb mértékben alapoznak a földi telepítésű eszközökre. Ezért a szovjet/orosz haderőben az utóbbi hatvan év során már két tucat különböző telepített és mobil légvédelmi eszközt alkalmaztak, míg a tengeren túl ennek negyedét, és most csak az alaptípusokról van szó.
(KL)
Minden új fejlesztésnél elvárás, hogy azt az előirányzott költségkereten belül kivitelezzék, és mint tudjuk, ez az egyik legnehezebb feladat. Az összetevőket igyekeznek már meglévő típusoktól átvenni, így az eredeti SLAMRAAM nevében is hordozta, hogy az alkalmazni szándékozott rakéta a repülőgép fedélzeti AIM–120 AMRAAM Surface Launched, azaz földi indítású változata lesz. Mivel ez a fegyver aktív lokátoros önirányítású, ez sokat egyszerűsített a tűzvezető rendszeren is. Hordozó platformként a HMMWV (népszerűbb nevén Hummer) többcélú terepjárót alkalmazták, amelynek teherbírása megfelelt a feladatra.
A fejlesztés lezajlott, számos sikeres tesztre került sor, a komplexumot a hálózatalapú hadviselés részének szánták. Fontos feltétel volt, hogy a rakétán semmiféle változtatást ne kelljen végrehajtani, így azok akár a légierővel közös készletből is származhattak.
A programnak lökést adott, hogy párhuzamosan a tengerészgyalogság is akart egy hasonló fegyvert, ami náluk CLAWS (Complementary Low Altitude Weapon System) néven szerepelt. A kettő között nagy volt az azonosság, és végül egyiket sem állították hadrendbe, részben költségvetési okok miatt. A kudarc nem a fegyver képességei miatt következett be – hiszen az, épp ellenkezőleg, megfelelően működött.
(Kongsberg)
A SLAMRAAM egyik újdonságát az jelentette, hogy az összetevői nagy távolságra voltak széttelepíthetők. Mivel a rakéta korlátozott hatótávolsággal rendelkezett, ezért az indítók, a radarok és a tűzvezető rendszer elemeit 20-25 km-re helyezték el egymástól, ezzel a megoldással az oltalmazott terület akkorára nőtt, mint amekkorát régen egy 50-60 km-es hatótávú rakétákkal ellátott komplexum biztosított.
Egy kis kitérőt téve meg kell említeni, hogy az AMRAAM hatótávolsága földi indítás esetén negyede, ötöde lehet annak, mint ha azt vadászgépről vetik be. Ennek oka nagyon egyszerű, a vadászgép eleve legalább 0,8 Mach sebességgel repül közepes vagy nagyobb magasságban, ahol már ritkább a levegő, ezáltal kisebb a légellenállás, a cél meg többnyire hasonló módon, vagy akár alacsonyabban repül. Tehát az indítás pillanatában már kedvezőbbek a feltételek. Ezzel szemben, ha ugyanezt a fegyvert földről indítják, nulla sebességről kezdi a gyorsítást, és a sűrű légrétegben emelkednie kell a cél magasságáig. Mindez „eszi” a mozgási energiáját, ami véges, hiszen a szilárd tüzelőanyagú rakétahajtóműve csak nyolc másodpercig működik. Utána már csak lassulva repül és a végén még manővereznie is kell a cél megközelítése közben.
(Kongsberg)
Mindezek miatt a SLAMRAAM maximális hatótávolságát 25 km-ben adták meg, de ez csak elméleti érték, hiszen sok függ a cél aspektustól (az indítás pontjához viszonyított repülési irányától), magasságától és sebességétől. Gyakorlatilag 20 km-en belül van jó esélye a találatnak, míg egy vadászgépről indítva 10 km magasságban akár száz kilométer is lehet ugyanez. Ugyancsak korlátozott földi indítás esetén a célok lehetséges magassága, ami nem sokkal haladhatja meg a 10 km-t, de erre a gyakorlatban nem is lehet szükség, ugyanis egy fegyverzettel leterhelt vadászgép, vagy csapásmérő ennél alacsonyabban repül, utasszállítókra meg amúgy is tilos lőni.
(KL)
A későbbi hasznosítás nélkül létrejött SLAMRAAM program mégsem ment teljesen veszendőbe. Norvégiában a légvédelem korszerűsítése vált szükségessé, és ennek során a saját igényeik alapján módosított változat szolgálatba állításáról született döntés a kilencvenes évek végén. Ez lett a később „kasszasikert” arató NASAMS (Norvegian Advanced Surface to Air Missile System), amely a norvég hadiipari cég, a Kongsberg közreműködésével jött létre. Részben a SLAMRAAM összetevőit alkalmazták, de különbözött az alkalmazás módja. Amíg az eredeti nagy mozgékonyságú volt, addig a norvégok telepített formában, főként objektum védelemre szánták. Kapóra jött azon képessége, hogy az összetevői széttelepíthetők, így a hosszú partvonalon akár lakatlan szigetekre is elhelyezhetők. Ugyanis az indító berendezések és azok elektromos aggregátora távvezérléssel működtethetők huzamos ideig, emberi felügyelet nélkül. Természetesen időnként műszaki ellenőrzésre, a dízel aggregátorok gázolajjal történő feltöltésére, illetve őrzés-védelemre szükség van.
(Kongsberg)
A norvég klíma miatt teljesen különböző indító berendezések kellettek. Amíg a SLAMRAAM esetében elég volt leponyvázni az áttelepüléshez a rakétákat, addig a NASAMS zárt konténereket igényelt, hiszen ellenkező esetben vastag jégréteg rakódhat le a fegyverekre. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ezek nem hermetizáltak, elsősorban az indítást szolgálják, nem a hosszabb távú tárolást és a szállítást.
A NASAMS már 1998-ban megkezdte a szolgálatát, akkor még az AIM–120B változatú rakétákkal. Az amerikai Raytheon-nal közösen kifejlesztett rendszer végül mégis megjelent az USA-ban is, mégpedig igencsak fontos céllal. A 2001 szeptemberi terrortámadást követően merült fel a szükségessége annak, hogy az USA fővárosa Washington védelmét ne csak a közeli Andrews légi támaszponton fegyveres készenléti szolgálatot adó nemzeti gárdista F–16-osok biztosítsák, hanem egyéb eszközök is. A város körüli terület néhány pontjára Avenger-eket telepítettek, amelyeket egy géppuska mellett nyolc-nyolc Stinger rakétával láttak el. Ezen felül kerültek a város köré három helyre 2005-tól a NASAMS indítói, amelyek olyan rossz időjárási körülmények között is biztosíthatták a védelmet, amikor a vadászgépek nem repülhettek, és az infravörös önirányító rendszerrel ellátott Stinger-ek is használhatatlanok. Ha az USA legfontosabb közigazgatási és vezetési központjának védelmét erre a fegyverre bízták, akkor az nem lehet rossz.
(KL)
Noha korszerű típusról van szó, máris átesett egy képességnövelésen. A NASAMS 2 lehetőségeit jelentősen kibővítette, hogy integrálták a Link 16 adatátviteli protokollt, ezen felül modernebb radarberendezést kapott. Ugyancsak integrálták az elektrooptikai célfelderítő berendezést, amely akár a radar kisugárzása nélkül is lehetővé teszi a légi célok megtámadását. Ebben az esetben az ugyancsak járműre telepített szenzortorony televíziós, infravörös kamerája deríti fel a célokat, a távolságukat lézerrel határozzák meg, és ennek alapján már indíthatók a rakéták. Azok a repülés első szakaszát saját inerciális navigációs berendezésük segítségével teszik meg, ezt követi az MCU (Mid Course Update) szakasz, amely közben a radartól kapott pályakorrekciós jelek alapján módosul a röppálya, és az ennek alapján előre meghatározott pontra érve kapcsolják be a saját aktív radarjukat, amely a végső rávezetést végzi. Ekkor azonban már csak pár másodpercnyi repülésre vannak a céltól, amelynek így alig marad ideje kitérő manőverre.
(KL)
A komplexum összetevőinek száma igény szerint variálható. Egyetlen FDC (Fire Distribution Center), azaz terepjáróra telepített tűzelosztó központ nyolc radar adatai alapján képes felügyelni 12 indító berendezést, és egyidejűleg akár 72 rakéta célelosztását, indítását és rávezetését koordinálhatja. Ezt a kapacitást azonban még sehol sem használták ki, az eddig üzembe állított komplexumok csak kevesebb összetevővel üzemelnek. Az FDC mindössze kettő fő operátorral működik. Az egész komplexumra jellemző, hogy minimális kezelőszemélyzetet igényel.
(Kongsberg)
A NASAMS „lelke” az AN/MPQ–64F1 Sentinel (őrszem) radar. Az egytengelyes utánfutóra telepített berendezés teljes tömege 1800 kg, de természetesen ebben nincs benne az áramellátását biztosító aggregátor. A radar antennájának kis mérete ellenére maximálisan 80-120 km távolságból képes a légi célok felderítésére, mégpedig nem csak a távolságukat és irányukat határozza meg, hanem a repülési magasságukat is, azaz 3D-ben dolgozik. Ez ma már alapkövetelmény, de nem is olyan régen még külön magasságmérő lokátorokra is szükség volt. A percenként 30 fordulatot végző radar antennája impulzus üzemű Doppler elven működik az X (centiméteres) hullámsávban, és részét képezi az IFF saját-idegen felismerő, azaz rögtön azonosítja is a befogott repülő eszközt, természetesen a napjaink szintjén elvárt zavarvédelem mellett.
(Raytheon)
A radar érzékenysége elegendő ahhoz, hogy észlelje még a kisméretű aknavető lövedékeket is, bár a jelen esetben tárgyalt változatnak nem ez a fő feladata. A radar és a tűzvezető számítógép a komplexum legfontosabb része, ennek megfelelően viszonylag kevés nyilvános adat áll rendelkezésre. Generációjából fakadóan azt azonban tudni lehet, hogy antennája, mindenekelőtt a magassági letapogatás passzív fázisvezérelt technikával működik.
A rakétával kissé más a helyzet. Az AMRAAM „ismerős” mifelénk is, hiszen a Gripenek számára már vásároltunk 40 darabot az AIM–120C–5 változatból. Ezúttal azonban az ennél fiatalabb, C–7-esről van szó, amelyből a hírek szerint 180 darabot igényeltünk.
(KL)
Maga az alaptípus már nem számít újnak, hiszen fejlesztése a nyolcvanas években kezdődött. Azóta szinte azonos külső kialakítás mellett egyre újabb változatait fejlesztették, és az a korábban elképzelhetetlen helyzet állt elő, hogy a régebben gyártott példányok képességeit egyedül a szoftverek segítségével lehet javítani. Ehhez pedig akár ki sem kell venni a fegyvert a hermetikus tároló konténerből, amelynek falán át lettek vezetve az rakéta belső rendszereivel kapcsolatot teremtő elektromos vezetékkötegek.
Az AMRAAM egyik fejlesztési alapelve volt, hogy az élettartamát az addigi típusok sokszorosára növeljék. És itt nem a raktári élettartamra gondolok, hanem a repült órákéra. Az esetek 99,99%-ában ugyanis a rakétákat nem indítják el, hanem visszahozzák a vadászgépek (ne felejtsük el, hogy eredetileg repülőgép-fedélzeti fegyverről van szó). A repülésekkel együtt járó fizikai igénybevételek azonban – a vibráció, az utazó magasságban uralkodó -56 Celsius fok – nagyon megterhelték a régebbi rakéták belső alkatrészeit. Így a működési megbízhatóságuk gyorsan romlott, és amikor a tényleges használatukra került sor, nem találták el a célt. Az AMRAAM esetében ez gyökeresen megváltozott, és akár ezer órán át is el kell viselniük a repülésekkel együtt járó terheléseket anélkül, hogy képességeik romlanának.
(Kongsberg)
A földi indítású változatnál – a NASAMS zárt konténere miatt – még ennyi igénybevétellel sem kell számolni, habár a földi alkalmazásnak: a közúton, terepen történő szállításnak, rázkódásnak is megvannak a maga negatív hatásai. Ezzel együtt, ebben a környezetben valószínűleg még magasabb lehet a működési megbízhatóság.
A tízezredik AMRAAM 1999-ben készült el, azóta több ezer került még a megrendelők légierőihez. Az AIM–120A gyártása 1994-ig folyt. Akkor tértek át a „B” típusra, amely már új digitális processzort kapott és lehetővé vált a rakéta számítógép szoftverének módosítása a hardver változatlanul hagyása mellett is. A helyzetérzékelő giroszkópokat elektromechanikus helyett lézergyűrűsre cserélték, külsőre azonban a fegyver teljesen azonos maradt az első szériaváltozattal. Néhány év múlva álltak át az AIM–120C gyártására, amely szembetűnően különbözik, ugyanis csökkentették a szárnyak és kormányfelületek fesztávolságát, hogy a rakéta elférjen majd az F–22 és az F–35 belső fegyverterében. A manőverező képesség persze nem lett rosszabb, mert módosultak a kormányok kitérési értékei, és ezzel párhuzamosan némileg nőtt az égésvégi sebesség, hiszen alacsonyabb lett a légellenállás.
(KL)
Az ezredfordulótól állt szolgálatba az AIM–120C-4 új harci résszel és zavarvédelemmel, majd ezt követte a nálunk is megjelenő C-5 változat. Az „átcsomagolt” kormányzás miatt a rakéta hajtóművét 127 mm-rel hosszabbra készíthették, (változatlan külső méretek mellett) ami nagyobb hatótávolság elérését biztosítja. Az USAF számára gyártották a C-6-ost is, ennek módosított közelségi gyújtója és harci része még egészen kisméretű robotrepülőgépek ellen is hatásos. Hamarosan szolgálatba állt a C-7, amelynek első szekcióban lévő elektronikus blokkját tovább miniatürizálták, még több helyet biztosítva a hajtóműnek, ezzel arányban nőtt a hatótávolság.
Az AMRAAM rakéták összes változata 3,65 méter hosszú, 0,178 méter átmérőjű. Az A/B típus fix szárnyainak fesztávolsága 0,539 méter, hátul lévő mozgó kormányfelületeié pedig 0,635 méter. Ezek az adatok a „C”-k esetében kisebbek, 0,445 és 0,447 méter. Változattól függően 158,0-161,5 kg a rakéták induló tömege, a harci rész pedig 19-20,5 kg-os.
(KL)
A pirokerámiából készült orrkúp mögött található a WGU–44B (AIM–120C) aktív önirányító , amely magában foglalja a miniatűr radart, az LN201 inerciális helyzetérzékelő egységet, a 30MHz-es processzort és a tápegységet. A számító berendezés kombinált, ez végzi a radar adatainak feldolgozását: a megközelítés sebességétől függően kiszámítja a közelségi gyújtó működésbe lépésének időpontját, navigációs adatokat szolgáltat és egyben vezérli a robotpilótát is. Régebben ezeket a funkciókat különálló berendezésekkel sikerült csak ellátni, ezek egyetlen blokkban történő összegzése volt az egyik legnagyobb technológiai kihívás. A számítógéphez írt program az első változatnál nyolcvanezer soros volt, ami egy 1200 oldalas sűrűn teleírt könyvnek felel meg. A későbbi típusoknál ez nagymértékben bővült, ez a rakéta leginkább titkos része. A számítógép programja a forráskódok ismerete nélkül nem fejthető meg, erre azért volt szükség, hogy az illetéktelen kezekbe került rakéta legfontosabb képességeit ne lehessen kideríteni.
A kisméretű radar antennája érdekes kialakítású, ugyanis a két szabadságfokban elfordítható tányér hátsó felületén helyezték el a mikrohullámú egységet és egy kis inerciális helyzetérzékelőt is, amely egyben a kiegyensúlyozásról is gondoskodik. Egyszerűbbé vált a nagyfrekvenciás tápvonal, amelynek átvezetése a mozgó antennára nehéz feladat.
(Raytheon)
A hibrid integrált áramköröket tartalmazó processzort hűtés nélkül készítették, mivel két percnél tovább nem kell működnie, és ennyi időt még a 4 Mach maximális sebességből eredő aerodinamikai felmelegedés mellett is kibír.
A titánból készült rakétatest integrált része az elektronikai szekció mögött beépített WDU–33/B harci rész. A közvetlenül a háromszögletű (a „C” változatnál trapéz) alakú szárnyak előtt elhelyezkedő, sárga sávval jelölt szekción kívülről nem áthatóak a közelségi gyújtó adó és vevő antennái, amelyek alapján az elöl lévő processzor dolgozza ki a robbanás időjelét. Itt található a biztosító is, amellyel deaktiválni lehet a fegyvert a földön, a fel- és leszerelés, valamint a tárolás idejére. Az AIM–120A esetében a harci rész 198 db előszilánkosított acélkockát tartalmazott, amelyeket hegyes szögű kúppalást mentén előre szórt szét. Ez kevésbé volt hatékony a kisméretű célok ellen, ezért a későbbi szériák WDU–41/B harci részei már ezernél is több, de egyenként kisebb acélrepeszt hordoznak.
(KL)
A szárnyak mögött kezdődik a hajtómű, amely az „A/B” változatnál 45 kg hidroxil végződésű polibutadién szilárd üzemanyagot tartalmazott. Ennek jellemzője, hogy működésekor minimális füst keletkezik, így ez nem figyelmezteti már messziről a megtámadott ellenséget arra, hogy rakéta közeledik. A tolóerejéről nincs adat, de a harci rész biztonsági berendezése 9-13 „g” vízszintes gyorsulás esetén működik, ami a rakéta induló tömegét ismerve legalább két tonnás tolóerőt jelent. Ez nem állandó érték, az eltérő profilozás miatt az első másodpercekben nagyobb erő gyorsítja a fegyvert, majd hosszabb ideig kisebb tolóerő áll rendelkezésre.
A WPU–6/B hajtóműegység fúvócsövét fogja közre a WCU–11/B kormányzó mechanizmus, amely négy egymástól független elektromechanikus szervó segítségével mozgatja a kereszt alakban elhelyezett felületeket. Négy, párhuzamosan kötött alumínium-lítium akkumulátor szolgáltatja az egyenáramot a szénkefe nélküli elektromotorok számára, amelyek forgó mozgását golyós csavarorsó alakítja át lineárissá. A négy felület mindhárom tengely körül biztosítja a kormányzást, vagyis a csűrő irányú stabilizálás is biztosított. A titán kormányfelületek a szárnyakhoz hasonlóan egy speciális fogó segítségével, néhány mozdulattal fel- és leszerelhetők, ugyanis ezek nélkül biztonságosabb a rakéták kezelése.
(Kongsberg)
Az AIM–120C–7 azonban nem az egyetlen rakétatípus, amelyet a NASAMS alkalmazhat. Arab exportra már gyártják az AMRAAM–ER típust, ez nem más, mint a hajófedélzeti RIM–162 ESSM (Evolved Sea Sparrow Missile) egyik továbbfejlesztett változata, amelynek orrába az eredeti félaktív önirányító berendezés helyett az AMRAAM aktív radarját építették be. Ez csaknem dupla hatótávolsággal és 50%-kal nagyobb hatómagassággal bír, ezen felül „lefelé” is történtek lépések, ugyanis integrálható az infravörös önirányítású AIM–9X Sidewinder rakéta is.
(wiki)
Ugyancsak a megrendelő igénye alapján megoldható, hogy az összetevők mobilak legyenek, vagyis nem szükséges a NASAMS telepíthető megoldásához ragaszkodni. Ezen belül szinte minden megrendelő saját hordozóplatformra telepítette a rakétákat, ez a mi esetünkben lehetne a RÁBA is.
Hogy mikor állhat szolgálatba a magyar NASAMS, az egyelőre nem ismeretes. A szerződéskötéskor fixálják majd a részleteket és a dátumokat, annyi azonban bizonyosra vehető, hogy még éveket kell várni a magyarországi megjelenésre.
A témához kapcsolódóan 2020. május 9-én az amerikai DSCA (Defense Security Cooperation Agency) közleményt hozott nyilvánosságra, amely azonban kissé zavaros megfogalmazású. Eszerint megadták az engedélyt Magyarország számára, hogy 60 db AIM-120C-7/C-8 AMRAAM-ER rakéta megvásárlására. Ezzel az a probléma, hogy teljesen különböző fegyvereket említenek. A C-7 és 8 (az AIM_120D-t említik egyes források C-8-nak) verzió a repülőgép fedélzeti típus, amely alkalmas a NASAMS légvédelmi rendszerben történő alkalmazásra is. Az AMRAAM-ER viszont a fentiekben is említett RIM-162 ESSM hajó fedélzeti légvédelmi rakéta alapján készült azzal a különbséggel, hogy a régi Standard típuscsalád aerodinamikai kialakítását és egyes rendszereit házasították össze az AMRAAM aktív lokátoros önirányító rendszerével.
Az így létrejött rakéta hatótávolsága földről indítva elérheti a 40-50 km-t, ami nagyon lényeges előrelépés. Szeretném remélni a dolgot, hogy az előző, tavaly év végi közleményen felül vesszük meg az AMRAAM-ER-t, tehát a 60 nagyobb hatótávú rakéta a 180 "sima" AMRAAM-on felül értendő. Ez már komoly légvédelemnek tekinthető, ha megvalósul. Azonban a kételkedés megalapozott, és lehetséges, hogy összesen csak 60 db rakéta lesz, több változatból. A DSCA közleményei azonban általában csak egy lehetséges keret maximumát szokták megnevezni, a darabszámok és a többi összetevők az árral együtt még változhatnak (általában lefelé) és hangsúlyozottan még nincs szerződés a kérdésben.
Megriadt őzek a reptér mellett
