A modern hadviselés egyik fontos összetevője  légvédelem, amely nem képzelhető el különböző rakétarendszerek nélkül. Ezek fejlesztése már a második világháború idején elkezdődött Németországban, a Wasserfall és a Schmetterling később a győztes hatalmak konstruktőrei számára jó kiindulási alapnak bizonyult.

A szovjet fejlesztések első látványos eredménye 1959 októberében következett be, azaz 60 évvel ezelőtt történt a légvédelmi rakéták első harci alkalmazása. Mint utóbb kiderült, nem az amerikai CIA által üzemeltetett U-2-es felderítő 1960. május 1-én történt lelövése az első ilyen esemény, az már „csak” a harmadik volt.

Az U-2-es roncsa Moszkvában, az Orosz Hadsereg Múzeumában

(fotó:KL)

A légvédelmi rakétarendszerek szükségességét igazolta, hogy a repülés technika szédítő ütemű fejlődése nyomán olyan gépek jelentek meg, amelyek többszörös hangsebességre voltak képesek, és akár 20 km-es magasságba emelkedhettek. Ezek megsemmisítése hatalmas műszaki kihívást jelentett. Ugyancsak jelentős képesség javuláson ment keresztül a hagyományos, még légcsavaros gépekkel rendelkező stratégiai bombázó erő, amely a koreai háborúban jelentős szerepet játszott. Az amerikai  B-29-esek által jelentett veszélyt meghatványozta az a tény, hogy rendelkezésre álltak már az atombombák.

A Szovjetunióban Sztálin éppen emiatt érzett aggodalmában adott szokásos módon teljesíthetetlen utasításokat, és „egy éven belül” olyan rakétarendszert akart, amely képes a bombázók és minden más repülő eszköz megsemmisítésére. Az 1950. augusztus 9-én kiadott utasítást természetesen nem sikerült végrehajtani, de a fejlesztés gőzerővel beindult, mégpedig korlátlan költségvetéssel. Több különböző tervezőiroda látott hozzá a munkához, egyrészt a németektől megszerzett dokumentációk, rakéták, és foglyul ejtett mérnökök, másrészt a repülőgépek tervezésével foglalkozó intézetek tapasztalatai alapján. Mint akkoriban mindent, ezt is áthatotta a politika. Hiába volt több jól haladó program, az SzB-1-es tervezőiroda  szerezte meg az elsőséget, mármint a fejlesztés jogát. Ebben kulcs szerepe volt annak, hogy itt „dolgozott” az orosz titkosszolgálat véreskezű és rettegett vezetőjének Lavrentyíj Berijának a fia, Szergej Berija. Azért voltak itt tényleges hozzáértők is, de az nem volt elég  politikai támogatás nélkül.

Az Sz-25 rendszer rakétája

(KL)

Az SzB-1 által tervezett rakétarendszer nem kis mértékben az akkor már a szolgálatba állításhoz közeledő amerikai Nike Ajax sémáját követte, fixen telepített függőlegesen startoló rakétákkal.  Az új rendszernek a Berkut nevet adták, de a gyönyörű ragadozó madár az aranysas elnevezés ezúttal rövidítésekből állt össze, Berija és a tervezőiroda helyettes vezetője Kutekov nevéből. Ez persze csak 1953-ig maradt fenn, amikor Sztálin halálát követően az idősebb Berija is hasonló sorsra jutott, pontosabban kivégezték árulásért és 357 rendbeli nemi erőszakért. A kegyvesztettség nyomán a még messze nem kész légvédelmi rakétarendszert átnevezték  Sz-25-re.

Egy Sz-25 bázis napjainkban. Jól látható még az indító állásokat összekötő úthálózat

Abszolút elhibázott módon erre alapozták Moszkva védelmét, de a fő problémát az jelentette, hogy a tervek szerint a főváros körül és magukon a rakétabázisokon összesen 2000 km-nyi jó minőségű nagy teherbírású beton utat kellett kiépíteni, ami az ország teljes egy évi cement termelését emésztette fel. Pedig máshol nagyobb szükség lett volna, hiszen a háborús újjáépítés még javában tartott.  Két koncentrikus körben összesen 56 rakétabázist létesítettek Moszkva körül, amelyek telepítése 1954 márciusában kezdődött és 1956 júniusában fejeződött be, amikor bevethetővé nyilvánították a rendszert. Már a kezdet kezdetén bebizonyosodott, hogy az elképzelhetetlen költségek ellenére a rendszer képességei korlátozottak.

A Dvina rendszer rakétája szállító járművön

(KL)

Az amerikai CIA Lockheed U-2-es felderítő gépei 1956-tól kezdődően rendszeres felderítést végeztek a Szovjetunió felett, és az Sz-25-ös rendszer  a Moszkva feletti átrepüléseket nem volt képes megakadályozni. Hruscsov tajtékzott, de más megoldás akkor még nem állt rendelkezésre. Pontosabban fejlesztés alatt állt. A Berkut költségessége és korlátozott képességei miatt párhuzamosan sikerült elkezdeni egy másik fejlesztést is a KB-1 Almaz tervezőirodában, amihez az engedélyt Sztálin halála után fél évvel 1953. november 20-án adták meg.  A Borisz Bunkin irányításával folyó munka lényegesen eltérő alapokon nyugodott, mint az Sz-25-ös, és jóval olcsóbbnak ígérkezett. Alapkövetelmény volt, hogy az összes összetevő mobilitását megoldják, azaz teherautók által vontatható utánfutókra telepítsék. A működéshez azonban fixen telepített bázisokra volt szükség ez esetben is.

Az új Sz-75-ös rendszerhez tartozó rakétát az OKB-2 tervezőirodában Pável Grusin vezetésével tervezték, de természetesen további tucatnyi egyéb részfeladatot más szervezetekre bíztak. Az új komplexum elsősorban  a maximális hatómagasság terén ígérkezett jobbnak, mint az Sz-25-ös, a hatótávolsága nem tért el attól lényegesen. Pedig már két fokozatú volt, a gyorsító hajtómű szilárd tüzelőanyaggal működött, pár másodperc alatt hangsebesség fölé gyorsította a fegyvert, és leválását követően a folyékony üzemanyagú hajtómű lépett működésbe, mintegy fél perces üzemidővel. Ez kb. 30 km-es hatótávolság és 22 km körüli maximális magasság elérését biztosította. A helyzetet bonyolította, hogy a két komponensű üzemanyag és a begyulladást előidéző harmadik fajta folyadék súlyosan egészségkárosító hatású, ezért a rakéták feltöltését csak zárt védőruhában lehetett kivitelezni.

Az első változat 1D rakétája

(pvo.guns.ru)

Az első V-750 típusjelzésű (1D gyártmány) rakéta indítására 1955. április 26-án került sor a Kapusztyin Jar lőtéren, de még irányítás nélkül, és fixen rögzített kormányfelületekkel. A május 4-i negyedik lövészeten már néhány programozott manővert is végzett  a rakéta, de még ugyancsak az irányító rendszer használata nélkül. Számos további kísérletet már ejtőernyőn ereszkedő szögvisszaverő ellen hajtottak végre, az első tényleges repülőgép lelövésére csak 1957 januárjában került sor, a pilóta nélküli távvezérlet Il-28-as bombázót sikeresen megsemmisítették az új rendszer segítségével.

Ezt megelőzően azonban számos kudarc következett be. Tucatnyi alkalommal a rakéták már a második fokozat beindulását követően pár másodperccel megsemmisültek, lezuhantak. Az okokat hosszú időn keresztül nem találták meg, míg végül egy teljesen kezdő, az egyetemről alig hogy kikerült fiatal mérnök a 25 éves Vlagyimir Koljaskin oldotta meg a problémát. Komoly gondot okozott a hatalmas lőtéren felkutatni a lezuhant rakéták roncsait, az egyetlen szóba jöhető „közlekedési eszköz” a ló volt. Az összeszedett maradványok és a telemetriák vizsgálata (a rakéták több működési paramétert rádión sugároztak) során a fiatal mérnöknek feltűnt, hogy a jelek megszűnése összefügg egy a rakéta hajtóművének közelében lévő kábelköteggel. Hamarosan meg is találta a „bűnöst” az égőtérben lévő hőmérséklet szenzor hengeres fala átégett, és a kijutó égésgáz elégette a vezetékeket. A többi rakéta maradványnál ugyancsak megtalálták a hibás szenzort, amelyet aztán vastagabb és a hőnek jobban ellenálló anyagból készítettek. Sok egyéb kisebb probléma megoldását követően az Sz-75 rendszert a tervezők alkalmasnak találták a rendszeresítésre, aminek voltak ellenzői is. Nem csak a konkurens tervezőiroda, hanem  politikai részről is. Hruscsov 1957 nyarán személyesen ment el Kapusztyin Jarba tájékozódni, és a tapasztalatai meggyőzték, hogy a rendszer érett a gyártásra, ami egyébként akkor már javában folyt.

Azonban meg messze volt attól, hogy bevethetővé váljon. Nem csak a rakétával, hanem a parancsközlő  irányító rendszerrel is voltak komoly problémák, noha igyekeztek minél alaposabb tesztelésnek alávetni. Végrehajtottak például 24 órás folyamatos üzemelést, szándékosan rossz minőségű földutakon rázták a rendszer összetevőit, mégis maradt jó néhány hiányosság.

Kétféle változatú rakéta a hajdani zsámbéki múzeumban

(KL)

A tervezett minimális alkalmazási magasság közelében fals jelek jelentek meg az indikátorokon, léptékváltásnál sokszor elveszett a cél, és az időjárás hatásai is negatívan befolyásolták a rendszer működését. Utóbbi olyannyira, hogy nyáron nagy melegben például sátorponyvákat kellett kifeszíteni az indító állványon lévő rakéták fölé, mivel azok túlforrósodhattak. A számtalan egyéb kisebb-nagyobb probléma ellenére a rendszer tömeggyártása beindult, és megkezdődött az alakulatok kiképzése. Ez egyáltalán nem volt egyszerű és rövid folyamat, hiszen bonyolult technikáról volt szó, amelynek csak egy kis része volt a rakéta és a rávezető rendszer. Közben a komplexum minden elemét fejlesztették, módosították a tapasztalatok alapján. Az új 11D rakéta már nagyobb megbízhatósággal működött, és javult az elektronikai összetevők minősége is. A szovjet légvédelem hatalmas mennyiséget igényelt a fegyverből, így annak összetevőit számos helyen gyártották, csak a rakéták előállításával öt gyár foglalkozott. Az 1956-ban kezdődött következő ötéves terv (akkoriban ilyen intervallumokra osztották a fejlesztési terveket minden téren) szerint 265 rakétaosztályt  és 7220 rakétát kellett legyártani és a csapatokhoz juttatni.

Balra az első fokozatától már megszabadult rakéta, jobbra a 200 kg-os harci rész robbanása és a sok ezer szétrepülő repesz

(USAF)

Ahogy az a szovjeteknél lenni szokott, minden jelentős sikeres fejlesztést követően kitüntetést kaptak a vezetők érdemmel vagy anélkül, az új SzA-75 Dvina kidolgozásáért tucatnyi személyt honoráltak Lenin renddel, ami önmagában sokat jelentett, hiszen aki ilyen magas kitüntetéssel rendelkezett, az egy sor előnyt élvezett a hétköznapi élet során. (ingyen nyaralás, soron kívüli lakás kiutalás, hiánycikkekhez való hozzájutás lehetőséges, stb. )

A Dvina nálunk is szolgálatban állt

(KL)

Alig kezdődött el a sorozatgyártás, máris folytatták a fejlesztést és létrejött az Sz-75N Deszna komplexum, amely már a javított képességű 13D rakétára alapozott.

Az „internacionalista segítségnyújtás” keretében hamarosan megkezdődött az új légvédelmi rendszer exportja is, elsőként az akkor még közeli szövetséges Kína kaphatta meg.

A hatalmas ázsiai országnak meggyűlt a baja a mindössze egyharmad magyarországi területű Tajvannal, ahol a kommunista rendszerrel szemben álló társadalmi berendezkedés jött létre. Hiába volt kicsi és Kínához képest jelentéktelen népességű a kis szigetország, nem bírták legyűrni, amiben természetesen nem kis része volt annak, hogy tengerszoros választotta el. A légi incidensek, összecsapások rendszeresen ismétlődtek, a nyugati támogatást élvező Tajvan ideálisnak bizonyult arra, hogy a területéről kiindulva szemmel tarthassák Kínát. Konkrétan az USA és annak hírszerző szervezete érdeklődött élénken, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy Koreában néhány évvel korábban szemtől szemben harcoltak a két ország, mármint Kína és az USA csapatai. A hagyományos hírszerzés a szovjetek és a kínaiak esetében alig működött, kénytelenek voltak a technikai lehetőségek kihasználására. Vagyis felderítő repüléseket hajtottak végre a Szovjetunió és Kína felett. A tajvani légierő kiváló partnernek bizonyult ebben, 1958-ban érkeztek először a texasi Laughlin légi bázisra azok a tajvani pilóták, akiket átképeztek a nagy magasságú repülésre képes Martin RB-57D felderítő gépek vezetésére. Ez nem volt más, mint a brit English Electric Canberra USA-ban továbbfejlesztett és gyártott változata.

A Diamond Lil program keretében három gépet adtak át a tajvani légierő számára, amelyek a Tajpej (ez a sziget fővárosa) közelében lévő Taoyüan légi bázisra kerültek. Azonnal megkezdték a felderítő repüléseket, és 1959 nyarán már Peking felett is megfordultak. A kínai légvédelem radarjai felderítették az ellenséges gépet, a légierő vadászai azonban nem voltak képesek a szükséges magasságba emelkedni ahhoz, hogy lelőjék.

Kínai Dvina

 A szovjetek  1958 végétől teljes titoktartás mellett fokozatosan átadták az első öt SzA-75 Dvina  rakétaosztályt a kínaiak részére, amelyeket Peking védelmére szántak. Az első lépcsőben csak kettő „javadalmazásnyi” rakétát szállítottak, azaz 62 darabot.

A szovjet Viktor Szljuszar ezredes irányítása alatt álló nagy létszámú tanácsadó és kiképző csoport megkezdte a kínai katonák oktatását, akik az általánosan elterjedt tévhittel ellentétben gyorsan és hatékonyan elsajátították a tudnivalókat. Az ázsiai emberek szorgalma, kitartása megkérdőjelezhetetlen, és az, hogy a kínai termék fogalma hosszú időn át egyet jelentett a rossz minőséggel, arról főleg az ostoba kommunista ideológia alapján vezetett rendszer tehetett.

1959 júniusában már sor is kerülhetett az első éleslövészetre, amire a Góbi-sivatagban lévő lőtéren került sor, mégpedig sikerrel. További kiképzési és szervezési munkát követően 1959. szeptember 20-án hivatalosan szolgálatba állt a Peking körül telepített  légvédelmi rakéta rendszer.

Október 5-én került sor a következő tajvani felderítő repülésre, amelynek során azonban főként a Fucsien tartományban lévő katonai objektumok fotózása volt a feladat. Az RB-57D ugyan keresztezte a Jangce folyót és közeledett Pekinghez, de végül nem repült el addig, hanem fordulót hajtott végre és Sanghaj felé vette az irányt. Hiába volt tehát teljes készültségben a rendszer, a felderítőgép a hatótávolságon jóval kívül maradt. A tajvaniaknak azonban fogalma sem volt arról, hogy új fenyegetés várja őket a főváros közelében. Biztonságban érezték magukat, mivel a MiG-ek nem jelentettek veszélyt.

A lelőtt RB-57D rajza

Két nappal később, október 7-én  újabb bevetésre készültek a tajvani bázison. Jing Csin Vong százados az 53-3978 gyári számú, 5643 oldalszámú RB-57D fedélzetén szállt fel délelőtt, mivel az időjárás újra kedvezőnek bizonyult a célkörzetben. Ezúttal a kínai főváros térségét kellett végig fotóznia 20-22 km magasságból. Az útvonala az előző bevetéshez hasonlóan alakult azzal a különbséggel, hogy nem fordult Sanghaj felé, hanem folytatta a repülést Peking irányába.

A légvédelmet riadóztatták, és a főváros körüli Dvina osztályok tűzkész rakétákkal várták az ellenséges gépet. A szovjet tanácsadók, köztük Szljuszar ezredes a légvédelem központjában követte figyelemmel az eseményeket, ahol a radarok adati alapján úgy tűnt, hogy a légtérsértő ezúttal hamarosan eléri a rakéták megsemmisítési zónáját. A feladatot a legkedvezőbb pozícióban lévő 2. zászlóalj kapta, amely Ju Zsenhua parancsnoksága alatt állt, és amint a feléjük közeledő cél távolsága 40 km-re csökkent, helyi idő szerint déli 12 óra 04 perckor kiadta az indítási parancsot. Rövid időközönként három rakétát indítottak, amelyek közöl az egyik 40 másodperccel később, az indítás helyétől kb. 30 km-re  felrobbant. A cél azonnal intenzíven süllyedni kezdett, és 5000 méteren eltűnt a radarról, nagy valószínűséggel darabokra szakadt a sűrűbb légrétegben.

A rávezető tisztek kezelőpultja

A kínai parancsnoki központból helikopterrel repültek a lezuhanás helyszínére, ahol megtalálták a tajvani gép felismerhető nagyobb darabjait, és felkutatták a halott pilótát is. A robbanás nagyon közel következhetett be, mivel az összegyűjtött roncsdarabokon több mint kétezer repesz ütötte be és kimeneti nyílást találtak, vagyis az SzA-75 Dvina komplexum első éles „vizsgája” kiválóan sikerült.

A tajvani pilóta nem tudott arról, hogy rakéta közeledik, ugyanis annak füstcsíkját pont eltakarta előle a gép orra. Ideje sem volt arra, hogy rádión tájékoztassa a tajvani irányítást. Otthon csak annyit tudtak róla, hogy gépével együtt nyomtalanul eltűnt. Kínában sem verték nagydobra az esetet sőt, jó ideig kifejezetten titkos volt a repüléstörténeti jelentőségű esemény.

A légvédelmi rakéta tehát „bemutatkozott”, mint új fegyverfajta, amivel számolni kell a jövőben.

Hamarosan a szovjeteknél is élesben tesztelhették a rendszert, alig pár héttel később. 1959. november 16-án Volgográd közelében kapott riasztást az egyik vadonatúj SzA-75 Dvina rakétaosztály. A megsemmisítendő objektum azonban nem repülőgép, hanem egy felderítő ballon volt. Az USA fotó felszereléssel ellátott átalakított meteorológiai ballonokkal próbált meg adatokhoz jutni, de teljességgel prognosztizálhatatlan volt, hogy  végül hol kötnek ki, merre sodorja azokat a légáramlat. A WS416L típusú felderítő eszközt sikerrel találta el a rakéta de ez az eset sem kapott nyilvánosságot.

Egy tipikus Sz-75 bázis

Nem úgy, mint  a következő év május 1-én történt sikeres lövészet, amikor a CIA U-2-esét lőtték le Szverdlovszk közelében. Ezúttal a Mihail Voronov őrnagy parancsnoksága alatt álló  továbbfejlesztett Sz-75N Deszna rendszer 13D rakétája volt eredményes. Gary Powers túlélte a rakéták találatát (jó néhány indítás történt) és ejtőernyővel megmenekült, pontosabban életben maradt, de természetesen fogságba esett. Az ügy politikai jelentőségét kihasználandó, nyilvánosságra kerültek a részletek, és az, hogy a szovjetek már képesek elérni az akár 20 km felett repülő gépeket. Ezúttal azonban elmaradt a kitüntetés áradat, mivel a rosszul működő kommunikációs rendszer miatt még az U-2-es lezuhanása után fél órával is történtek rakéta indítások, amelyek során lelőttek egy  MiG-19-est is. A szovjet pilóta kevésbé volt szerencsés mint amerikai kollégája, és életét vesztette.

A légvédelmi rakéták első néhány alkalmazása tehát rendkívül sikeresnek mondható, és ez lökést adott a további fejlesztéseknek is.

A világ SA-2 néven ismerte meg a szóban forgó rendszert, amely a hatvanas években széleskörűen elterjedt a szovjetekkel szövetséges, vagy baráti országokban, így például nálunk is. Természetesen a konfliktus zónákban is megjelentek, ahol további harci alkalmazásra volt esély.

Észak-Vietnam volt a következő hely, ahol jelentős szerepet kaptak a szovjet légvédelmi rakéták, viszont az első sikerek által a fegyverrendszer körül kialakult mítosz szertefoszlott, mert a hatékonyság már nagyon nem úgy alakult, mint az első néhány esetben. De ez már egy másik történet.