Az Egyesült Államok légierejében 2011-ben nyolc AC-130E és tizenhét AC-130U típusú légi „ágyúnaszád” állt üzemben. A jól ismert Hercules közepes teherszállítók felfegyverzett változatai hatalmas tűzerejükkel szinte minden jelentős konfliktusban részt vettek az utóbbi évtizedekben, még napjainkban is kapnak rendszeresen munkát.

Noha civil „halandó” nem nagyon juthat ilyen gépek közelébe,,  szerencsére két alkalommal is módom nyílt alaposabban megszemlélni a számos valódi csatában helytállt „Gravedigger” vagyis „Sírásó” elnevezésű AC-130H és a sokkal korszerűbb Big Daddy AC-130U félelmetes tűzerejű „légi csatahajót”. (minden gép saját egyedi nevet kapott)

Az USAF különleges műveleti egységeinél szolgáló gépeket a vietnami háború hívta életre, létjogosultságuk azóta sem megkérdőjelezhető. Az első változatok azonban lényegesen különböztek a jelenlegiektől.

A legnagyobb kapacitású „légi ágyúnaszád” első fegyverei között szerepelt  négy db 7,62 mm-es „Minigun” hatcsövű, Gatling rendszerű, elektromos meghajtású géppuska, amelyekhez 1500 db-os rakaszokban összesen tizenötezer db lőszer állt rendelkezésre. A fixen beépített géppuskák lőtávolsága és pusztító ereje nem volt elegendő, további problémát okozott, hogy ha együtt alkalmazták a nagyobb „Vulcan” gépágyúkkal, akkor az eltérő ballisztikai jellemzők miatt csak egy bizonyos távolságból lehetett tüzet nyitni, ellenkező esetben a kétféle fegyver lövedékeinek becsapódási helye között jelentős távolság volt.

A „Minigun” géppuskákat hamarosan kiszerelték, azok ideális fegyvernek bizonyultak pl. a harci helikopterek fedélzetén, ahol kisebb magasságból illetve távolságból lehetett tüzet nyitni.

Az AC-130-asok fő fegyvere hosszú időn át a vadászgépekben is alkalmazott M61 „Vulcan” hatcsövű 20 mm-es gépágyú volt, amelyből ugyancsak négy volt fixen beszerelve a törzs bal oldalán. Ezekhez összesen nyolcezer lőszer tartozott, mindegyik ágyúhoz egy-egy  rakaszban 2000 db-onként behevederezve. A tárolás ugyanis így volt a leginkább helytakarékos, a vadászgépeknél alkalmazott hengeres, heveder nélküli tároló/adogató szerkezet nem fért el. A lőszertovábbítás is egyszerűsödött, mivel csak az ágyú igényelte a külső meghajtó rendszert, a lőszertartály nem. A „Vulcan” gépágyúkat maximálisan 2,7 km ferde távolságból alkalmazták, de ekkor már a lövedékeknek csak egy része robbant fel a becsapódáskor. Kisebb távolság esetén hatékonyabb volt a rombolás, mivel a lövedékek orrában lévő csapódó gyújtó bizonyosan működésbe lépett. Az eredeti tűzgyorsaságot a felére csökkentették, így a sorozatok hosszát 15 másodpercre lehetett növelni, azaz mindegyik fegyver  750 lőszert lőhetett ki egyetlen összefüggő sorozatban, csak ezt követően volt szükség egy 30 másodperces hűtési szakaszra. Öt másodpercnél hosszabb ideig ritkán lőttek egyhuzamban, mivel a pilóta ennél tovább nehezen tudta pontosan tartani a cél körüli fordulót, nagy kiterjedésű területcél pedig ritkán akadt. A pilóta bal válla mellett beépített HUD-on megjelenő szálkereszt helyzetét számítógép módosította a repülési magasságtól, sebességtől, távolságtól, az alkalmazott fegyvertől stb. függően, a célzási pontot nem előre, hanem hátrafelé kellett eltolni. A gép repülési sebessége miatt ugyanis a lövedékek nem merőlegesen, hanem ferdén előre távolodnak. A „Vulcan” gépágyúk tökéletesen megfeleltek élőerő, teherautók, de még könnyű páncélozott célok ellen is, pl. számos PT-76 kétéltű harckocsit illetve BTR lövészpáncélost is megsemmisítettek segítségükkel.

Az AC-130 utolsó változatánál a „Vulcan” ágyúk helyére egyetlen GAU-12 típusú ötcsövű 25 mm-es löveg került, „mindössze” 1800 lövés percenkénti tűzgyorsasággal. Alapvető változás következett be ugyanis a koncepcióban, napjainkra olyan pontos lett a tüzelés, hogy feleslegessé vált a régebben alkalmazott „lövedékzuhatag”. A GAU-12 gépágyút eddig a tengerészgyalogság alkalmazta légvédelmi fegyverként, illetve áramvonalas konténerben ez található az AV-8B Harrier II gépek törzse alatt. A fegyver átütő erejét növeli, hogy rendszeresítették hozzá a lemerített uránium magvas lőszereket is.

Az AC-130 már közvetlen légi támogatásra is alkalmas, amire  volt is nem egy példa, a saját csapatoktól mindössze néhány tucat méterre lévő ellenséges erőket is támadhatják. A jobb megkülönböztethetőség miatt a katonák ruházatán és járműveiken olyan speciális, szemmel nem látható fényvisszaverő csíkokat alkalmaznak, amelyek az éjjellátó rendszerek képernyőin jól azonosíthatóak. A GAU-12 hatásos lőtávolsága azonban még mindig kisebb, mint a vállról indítható légvédelmi rakétáké, így ha az ellenfél birtokában ilyen fegyvert sejtenek, akkor az AC-130 „tisztesebb” távolságból támad.

A régebbi AC-130H Spectre gépekből mára kiszerelték a Gatling rendszerű gépágyút, mivel azok lőtávolsága viszonylag alacsony, a megmaradt fegyverek bőségesen megfelelőek az előforduló feladatokra.

A páncélosok megsemmisítésére is alkalmas a Bofors L60 (M2A1) 40 mm-es gépágyú, amelyet a gép bal oldali futómű gondolája mögött hidraulikával mozgathatóan szereltek be. A második világháború idején légvédelmi fegyverként alkalmazott svéd fejlesztésű ágyú Kanadában licenc alapján gyártott rövidebb csövű változatát alkalmazzák a „légi ágyúnaszádok” fedélzetén. Az eredeti csőtorkolat helyén egy „tölcséres” gázkompenzátort helyeztek el, amely azonban csak kismértékben csökkenti a reakcióerőt. Erre  nincs is nagy szükség, ugyanis az ágyú hátrasiklásos. Eredeti tűzgyorsasága percenként száz lövés volt,  ez az ütem pontosan megegyezett a repülőgép egyes szerkezeti elemeinek önrezgésével, így rendkívül erős vibráció jöhetett létre. Emiatt percenként 60 lövésben maximálták a tűzgyorsaságot, ami egyébként a tüzérek manuális tevékenységétől függ, ugyanis a négyesével vagy ötösével  könnyűfém lécekkel egymáshoz rögzített lőszereket kézi erővel kell felülről az ágyú adogató berendezésébe helyezni.

A 0,9 kg-os PGU-9B/C típusú lőszer mellett rendszeresítették az M81 páncéltörő változatot is, amely 12 másodperces égésidejű nyomjelzővel is rendelkezik. Az ágyú folyamatosan hatvanszor lőhet hűtési szakasz közbeiktatása nélkül, de a gyakorlatban 3-4 lövést adnak csak le egy sorozatban. Az újrahasznosítható lőszerhüvelyeket egy levágott tetejű kétszáz literes olajoshordóban gyűjtik össze. Az AC-130 fedélzetén összesen 256 db 40 mm-es lőszer tárolására alakítottak ki helyet.

A „legbrutálisabb” csöves tűzfegyver, amit valaha repülőgép fedélzetén elhelyeztek, az a 105 mm-es M102 tarack. Egy 25 mm vastag acéllemezre csavarozták, ugyancsak hidraulikus munkahengerekkel mozgathatóan. A fegyver csőfara mögött sárgára festett acélkeretet szereltek fel, amely a lövést követő hátrasikláskor megakadályozza hogy a kezelőket baleset érje. Összesen száz lőszer áll rendelkezésre az ágyúval átellenes oldalon  kialakított tárolóban, ahonnan egyenként adogatják  kézi erővel. Három jól összeszokott tüzér olyan gyorsan képes a töltés-ürítés folyamatának végzésére, hogy egyidejűleg három lövedék lehet „úton”, pedig az ágyú tűzgyorsasága eredetileg csak tíz lövés percenként. Kétféle lőszert alkalmaznak, a 14,7 kg-os repeszhatásút illetve a 15,5 kg-os fehérfoszfor töltetű gyújtót. A vietnami tapasztalatok alapján többféle speciális gyújtóberendezést dolgoztak ki. Mivel a dzsungel fáit elérve működésbe lépett a csapódó gyújtó, ezért a lövedék nem ott fejtette ki a hatását, ahol kellett. Emiatt a késleltetőt 0,05-0,007 másodperc közé lehet beállítani, így biztosan a talajszinten következik be a robbanás. Ha nagyobb kiterjedésű a cél, pl, egy szabadtéri raktár, vagy gépkocsi parkoló, stb, akkor közelségi gyújtót csavarnak be a lövedék orrába, amely kb. hét méteres magasságban robbantja fel, azaz a repeszhatás többszörös területen pusztít.

Az M102 tarack maximális lőtávolsága 11,5 km, de az AC-130 fedélzetéről közelebbről vetik be, hiszen a gép folyamatosan mozog, így a találat pontossága a távolság növekedésével arányosan romlik.

Mindegyik fegyverre egyaránt vonatkozik, hogy harcba lépés előtt a komplex tűzvezető rendszert beszabályozzák, ehhez néhány lövést adnak le, amelyek röppályáját méri a két ágyú között oldalra néző antennával beépített fedélzeti radar, és a becsapódások helyéhez „nullázzák” a célzóberendezéseket. Harc közben erre ismételten többször sor kerül, hiszen a helyzetérzékelő girók „elmászhatnak” az eredeti pozíciójukhoz képest. A pilóta a bal vállánál felszerelt HUD berendezés segítségével végzi a durva célzást, oldalra nézve úgy vezeti gépet, hogy folyamatos bal forduló közben nagyjából a célterületet lássa. A precíziós célzást a tűzvezető tisztek végzik, az orr alatt lévő FLIR kamera infravörös képe alapján. Az ágyúkat hidraulikus munkahengerekkel mozgatva tartják a célon.

Az AC-130U esetében megoldották, hogy egyidejűleg több különböző célt támadhassanak, amelyek akár egy kilóméterre is lehetnek egymástól. Ehhez természetesen két tűzvezető tiszt számára kellett munkahelyet kialakítani, amely a tehertér ágyúkkal ellentétes oldalán található.

Az ágyúkon kívül az AC-130-asok felszereléséhez tartozik még számos ejtőernyőn ledobható világító bomba és egy nagy erejű fényszóró is. Utóbbinak már számos alkalommal vették hasznát békés célokra, pl. Vietnamban előfordult, hogy egy a dzsungelban létesített tábori kórház aggregátor nélkül maradt, és a folyamatban lévő életmentő műtéthez a zseblámpák fénye mellett a levegőben köröző AC-130-as 40 KW-os fényszórója biztosította a szinte nappali világosságot. Floridában légi és vasúti katasztrófák helyszínén biztosították az éjszakai mentés feltételeit hasonló módon, és a példákat még lehetne sorolni.

A manapság alkalmazott AC-130-asok tüzelési pontossága össze sem hasonlítható a vietnami háború idején megszokottal. A korszerű számítógépes tűzvezetési rendszer feleslegessé tette a régi lövedék zuhatagot, a két régi ágyú a 40 mm-es Bofors és a 105 mm-es M102-es napjainkban is kitűnően megfelel, ahogy azt az afganisztáni tapasztalatok is bizonyítják.

A régi gépeknek nem csak a támadó kapacitása növekedett a kevesebb fegyver ellenére, hanem az önvédelmi képessége is. Az egyik első passzív megoldásként árnyékoló lemezeket szereltek a hajtóművek fúvócsövére, így a kiáramló forró gázokat a beáramló hideg levegő némileg lehűtötte, a rakéták infrafeje elől pedig eltakarta a forró fémet. 

Megkapták a közeledő rakétákra figyelmeztető ultraibolya és infravörös optikai érzékelő rendszert, ezen felül a gép számos pontján láthatók infracsapda és dipólszóró kazetták. Ezekben több féle töltetet alkalmaznak, köztük a legújabb MJU-64/B-t, amelynek érdekessége, hogy nem pirotechnikai módon szórják ki. Az 1X1X8 collos méretű fémhüvelyben miniatűr gázgenerátor található, amely elektromos impulzusra lép működésbe, a kidobott töltet pedig a külső levegő oxigénjével reakcióba lépve ég el. Ezzel nagyobb égésidő érhető el, mivel a töltet anyagában nem szükséges égést biztosító oxidáló szer.

Az AC-130-asok önvédelmét a legkorszerűbb szintre emelték a vadonatúj DIRCM rendszerek, a törzs két oldalán a szárnyak mögött találhatók az AN/AAQ-24-es berendezések. A két kis forgatható „gömbben” lézer sugárzó található, amelyet a közeledő infravörös önirányítású rakéta irányába fordítanak. A lézer kiégeti a rakéta érzékeny szenzorát, így a fegyver rávezetés megszakad, nem találja el a repülőgépet.

Az AC-130-asok főként éjszaka harcolnak, és képesek mélyen behatolni az ellenséges légtérbe, ahol az elektronikai védelmük létfontosságú. A fedélzeti aktív zavaró rendszerekről természetesen kevés információ található, de hogy léteznek, arra egyértelműen utalnak a gépek külső részén több helyen látható speciális antennák. Széles frekvencia sávú passzív vevő antennákat is beépítettek, amelyek állítólag alkalmasak a mobiltelefon hálózatok figyelésére, és a célszemélyek tartózkodási helyének bemérésére.

A háború nem a sportszerűségről szól. A gerilla hadviselést folytató afganisztáni tálibok elleni harc egyik nagy hatékonyságú eszköze az AC-130-as, az eredményességről a „Sírásó” orrára festett „trófeák” is tanúskodnak.

A két régi verzió leváltása folyamatban van, az AC-130J Ghostrider (ez kivételesen nem egyedi név, hanem a típusra vonatkozik) még modernebb elektronikával rendelkezik, de a beépített fegyverzete nem sokat változott. Alkalmassá tették azonban kisméretű precíziós vezérlésű rakéták és siklóbombák bevetésére is, ezek egyes típusait napjainkban már az előző, régebbi verziókon is megtaláljuk. A fejlődés nem áll meg, ugyanis konkrét tervek születtek arra, hogy a gép fedélzetén „irányított energiájú” fegyver építenek be, köznapi nevén lézerágyút.