Az Egyesült Államok egymást követő legfőbb közjogi méltóságai, az elnökök között az utóbbi évtizedekben több olyan is akadt, akik mögött nem csak komoly politikai, hanem repülő múlt is volt. Természetesen nem ezen múlik, hogy valaki politikusként milyen eredményes vagy éppen eredménytelen munkát végez, de a katonai szolgálat, különösen háborús körülmények között olyan tapasztalatokkal gazdagítja az emberek személyiségét, aminek legfőbb vezetőként is hasznát veheti.
A cikkem aktualitását az adja, hogy a napokban elhunyt és hajdan az elnökjelöltségig jutó John McCain republikánus szenátornak, minden eddigi elnöknél jelentősebb repülős múltja volt.
A kampányokban komoly szerepet kap a jelöltek katonai tevékenysége, hátrányt szenvedhet az, aki annak idején fiatal korában kibújt a hazafias kötelesség alól.
A teljesség igénye nélkül sorra vesszük az USA néhány múltbeli elnökét, hogy milyen közük volt a katonai repüléshez. A felvetés kissé sántít, hiszen az összes hivatalban lévő vezető rengeteget repül a légierő és a tengerészgyalogság gépeivel, helikoptereivel. Sokan ismerik a híres Air Force One VC-25-ös gépeit, amelyek mifelénk is megfordultak, a legutóbb 2006 nyarán. Mivel az USA elnöke egyben a hadsereg főparancsnoka, komoly katonai ismeretekkel kell rendelkeznie, természetesen jól felkészült tanácsadók segítik a döntéseit, de egy-egy konkrét esetben sokat számít a személyes tapasztalat.
George H W Bush (1989-1993 között az USA első embere) felnőtt életét rögtön pilótaként kezdte. 1942 júniusában amint betöltötte 18-ik évét azonnal jelentkezett a haditengerészetnél, ahol Corpus Christie-ben tíz hónapos kiképzést kapott. Ezt követően a VT-51 torpedóbombázó század állományába került légi fotósként, majd később átképezték pilótának.
Az USS San Jacinto repülőgép hordozó fedélzetére telepített egysége 1944-ben részt vett a Marcus és Wake-szigetek japán uralom alóli felszabadításában, valamint több más jelentős tengerészeti és légi összecsapásban. Egy alkalommal Bush a vízre hajtott végre kényszerleszállást Avenger gépével, amit a személyzet szerencsésen túlélt. Szeptember 2-án négy géppel támadták a japánokat Chichi Jima szigetén, ami közben Bush gépének motorja találatot kapott és kigyulladt.
Ezzel az Avenger-el is repült az idősebb Bush. A gép az angliai Duxford múzeumában tekinthető meg
A támadásból ennek ellenére nem vált ki, bombáit a kiszemelt célra dobta, majd az egyre nehezebben vezethető géppel kifordult a tenger fölé. Sikerült annyi magasságot gyűjteni, hogy ejtőernyővel kiugorhasson a személyzet, de csak a pilóta maradt életben, négy órával később mentette ki az USS Finback tengeralattjáró. Mivel a hajó feladata a további esetleges pilóta mentés maradt, Bush csak novemberben kerülhetett vissza az alakulatához. Az USS San Jacinto pilótáinak fele odaveszett, amit követően Guamra vezényelték pihenőre az állomány valamint a készletek feltöltésére. Bush 58 bevetést teljesített, ami után megvált a haditengerészettől, és előbb az üzleti, majd a politikai életben is kipróbálta képességeit.
Kortársa Gerald Ford (elnök 1974-1977 között) a második világháború idején ugyancsak repülőgép hordozón szolgált, de csak „földi” beosztásban, az USS Monterey navigációs tisztjeként, majd az egyik légvédelmi üteg munkáját irányította.
Jimmy Carter (1977-1981) a haditengerészet állományában tengeralattjárón szolgált, de még a nukleáris típusok szolgálatba állítása előtt elhagyta a haditengerészetet.
John Glenn nem volt elnök, csak a jelöltségért küzdött egy alkalommal, ő viszont pilóta volt a javából, aki a második világháborúban a távol-keleti hadszíntéren először szállító gépekkel repült, majd F4U Corsair típussal 59 bevetést teljesített.
Gelnn F-86-osa, amellyel három MiG-15-öst lőtt le Koreában
Koreában a tengerészgyalogságnál F9F Panther-el 63 bevetésen vett részt, majd csere-pilótaként az USAF állományába került és F-86-os átképzése után három légi győzelmet is aratott MiG-15-ösök ellen. Neve azonban inkább az űrrepülései miatt ismert,
Ő volt az első amerikai, aki Föld körüli pályára jutott és ő volt a valaha világűrben járt legidősebb ember, 77 évesen 1998-ban vett részt a Discovery egyik útján.
Az USA 2001 és 2009 között hivatalban lévő elnöke ifjabb George W Bush sok kritikát kapott, mivel állítólag ki akart bújni a vietnami katonai szolgálat alól. (akkoriban még sorozták a hadköteleseket) A Yale egyetem elvégzése után
1968-ban jelentkezett a Nemzeti Gárdába, ahol pilóta kiképzést adott. Az Air National Guard feladata elsősorban az USA légvédelme a külső támadások ellen, Bush ennek megfelelően F-102 Delta Dagger elfogó vadászra került a Houston közelében lévő Ellington légi bázison. 1973-ban vált meg a Nemzeti Gárdától, de ott nem végig volt hajózó beosztásban.
A pilóta múlt senkiből sem múlik el nyom nélkül, Bush vonzalma a repüléshez változatlanul megmaradt. 2003. május 1-én szokatlan módon tett látogatást az USS Abraham Lincoln repülőgép hordozó fedélzetén, oda ugyanis nem a szokásos szállító helikopteren, hanem a VS-35 Blue Volves század S-3B Viking gépének fedélzetén, a jobb pilóta ülésében érkezett.
A 2008 végén esedékes következő elnökválasztás Republikánus jelöltje John McCain békében és háborúban több mint húsz éven át volt a haditengerészet pilótája. Nagyapja és apja egyaránt az US NAVY admirálisai voltak, így nem lehetett kérdés, hogy a gyerekből is tengerész lesz. A haditengerészet akadémiáján azonban finoman szólva nem tűnt ki a szorgalmával és fegyelmezettségével, 1958-ban a 899 végzős közül eredménye alapján csak a 894. lett. ( a befolyásos felmenők ellenére nem kivételeztek vele)
Jobb oldalt áll McCain
A floridai Pensacolában kapta meg a pilóta kiképzést A-1 Skyraider típusra. A vaskos kézikönyvek tartalmának magolása helyett itt is szívesebben foglalkozott lányok furikázásával és buliba járással. A repüléshez azonban az első idők nehézségei után megvolt érzéke, és a pilótáknál ez a döntő tényező. Még tartott a kiképzése, amikor az egyik gyakorló repülés végén leállt gépének motorja, és a Corpus Christie öböl vizén kellett leszállnia. Sértetlenül megúszta a balesetet, majd 1960-ban végzett az akadémián. További típus átképzések után A-4 Skyhawk-on repült és a vadonatúj USS Enterprise fedélzetén ő is részt vett a Kuba elleni tengeri blokád fenntartásában. A hajót később átvezényelték a Földközi-tengerre, ahol spanyol légtérben McCain túl alacsonyan repült, és leszakított egy elektromos vezetéket. Szerencsére a gép nem sérült meg súlyosan, így baj nélkül térhetett vissza a hajóra.
Az Enterprise feladata végeztével visszatért az USA-ba, ahol McCain új feladatot kapott, a Mississippi államban lévő McCain Field bázison (amit a repülőgép hordozók stratégiájának kidolgozásában főszerepet játszó nagyapjáról neveztek el) repülő oktató lett.
1965 végén megint nem volt szerencséje, gépének hajtóműve leállt, ezért katapultálásra kényszerült. Sérülést nem szenvedett, és mivel már unta az oktatói munkát, önként jelentkezett vietnami bevetésre. Mindezt tette annak ellenére, hogy ifjú házasként sokkal kellemesebb időtöltése is lehetett volna.
1966 decemberében az USS Forrestal fedélzetére vezényelték, ahol az egyik A-4 Skyhawk század állományába került. A hajó egy nagyobb felújítást követően 1967. június 6-án hagyta el a norfolki hadikikötőt, majd „bemelegítő” gyakorlatok után július 8-án csatlakozott a Task Force 77 tengeri kötelékhez. A Dél-Kínai-tengeren néhány hét további felkészülés és akklimatizálódás (az éghajlat és az időeltolódás miatt) következett, majd 25-étől az USS Forrestal gépei is bekapcsolódtak a Rolling Thunder hadműveletbe, vagyis Észak-Vietnam bombázásába. A pilótákat egyből a mély vízbe dobták, ugyanis Alpha Strike feladatokat bíztak rájuk, a legjobban védett stratégiai fontosságú célpontokat kellett megsemmisíteniük. A tempót fokozatosan növelték, az első négy napon a hajón lévő gépek mindössze 150 bevetést teljesítettek, amelyek zöme csapásmérés volt. John McCain ebből öt alkalommal vett részt, vagyis a Skyhawk századok nagyobb arányban vették ki részüket az akciókból. Július 29-én reggel sorra indultak a gépek, a leszálló fedélzetet zsúfolásig megtöltötték a feltankolt és felfegyverzett vadászbombázók. McCain Skyhawk-jának hajtóműve már működött, amikor a katasztrófa bekövetkezett.
Zuni rakéta indítás
Egy F-4B Phantom szárnya alól véletlenül elindult egy 127 mm-es Zuni nem irányított rakéta, amely a felszállásra készülő Skyhawk-ok között robbant fel. D. Dollarhide alhadnagy gépének tartályai megsérültek, és az égő kerozin szétfolyt a fedélzeten. A pilótát csak a technikusának gyors közbelépése mentette meg, ugyanis akkoriban még nem volt lehetséges az álló gépből katapultálni. Más források szerint pont McCaine gépét találta el a Zuni, a pilóta kinyitotta a kabintetőt, és az orr részre mászva a légi utántöltő csőbe kapaszkodva ugrott a lángoló fedélzetre. Szerencsére nagyobb sérülés nélkül megúszta a dolgot, de ahelyett, hogy biztonságos távolságba menekült volna, a fedélzeten maradt. A tűz oltását azonnal elkezdték, de az egyre jobban terjedt. Másfél perc elteltével kezdtek felrobbanni a gépekre szerelt bombák, amelyek repeszeitől McCaine megsérült. A régi, 1935-ben gyártott M-65-ös ezer fontos (450 kg-os) bombák teljességgel alkalmatlanok voltak a hajó fedélzeti üzemre, de a háború során rengeteg fegyver fogyott, így ezeket is elővették a raktárakból.
A tűz még tombolt, amikor a többi sebesülttel együtt McCain-t helikopterrel átszállították az USS Oriskany fedélzetére, ahol ellátták a sérüléseit. Szerencsére azok nem voltak súlyosak, így szeptembertől újra bevethető állapotba került. Nem így számos bajtársa. Az egy napon át égő tűzben 134 tengerész, köztük számos pilóta veszítette életét. Az egyik század szinte megszűnt létezni, mert a fedélzet alatt lévő eligazító helyiségük felett felrobbanó bomba átszakította az acél szinteket és az égő kerozin rájuk zúdult. Megsemmisült tizenegy A-4E Skyhawk, hét F-4B Phantom, és három RA-5C Vigilante, ezek mellett javítható sérülések keletkeztek további harmincnégy gépen.
A fedélzet hátsó részéről húszan a tengerbe ugrottak, vagy a robbanások lökték őket a vízbe, közülük négyet nem találtak meg a segítséget nyújtó többi hajók. A tűz eloltását követően az USS Forrestal 72 millió dollárba kerülő felújításra szorult, és többet nem vett részt a vietnami hadműveletekben.
Az USS Oriskany nem sokkal azelőtt vészelt át egy hasonló katasztrófát. 1966. október 26-án a hangár fedélzeten tört ki tűzvész. Az időjárás miatt elhalasztott éjszakai bevetést követően leszerelték a gépekről a fegyverzetet, köztük az Mk24 Mod3 magnézium töltetű világító bombákat. Ezek közül az egyik biztosító karját nem állították „safe” pozícióba, és Murphy elintézte, hogy a tengerész elejtse. A világító bomba beindult és pillanatok alatt mérgező füsttel árasztotta el a hangárfedélzetet.
Egy másik tengerész bátran felkapta a még hidegebbik végénél, bedobta a legközelebbi helyiségbe és rázárta a vasajtót. Csak az volt a bökkenő, hogy ebben a helyiségben tárolták a 2,75 hüvelykes nem irányított rakéták robbanó tölteteit. Ezek természetesen felrobbantak és a tűz terjedni kezdett. Oltás közben a hangár fedélzeten lévő fegyvereket is el kellett távolítani. A leginkább kézenfekvő megoldás a kerekes kis kocsikon lévő bombák tengerbe lökése volt, 350 darabot dobtak a vízbe, így a további nagyobb robbanásokat sikerült kiküszöbölni. Ennek ellenére 44 tengerész, köztük 24 pilóta és a repülő egység parancsnoka is életét veszítette. Egy Skyhawk és két Sea Sprite helikopter megsemmisült, több más gép megrongálódott. A hajó egy időre üzemképtelenné vált, javítását követően 1967. június 16-án hagyhatta el honi bázisát.
Az alapvető biztonsági változások kidolgozásához egy harmadik hasonló katasztrófát követően fogtak hozzá. 1969. január 14-én az USS Enterprise fedélzetén egy F-4 Phantom-ot készítettek elő. A hajtóművek indítása sűrített levegővel történt, amit egy kerekeken guruló dízel aggregátor állított elő. A földi személyzet figyelmetlenül tolta a gép mellé, így a motor kipufogó csöve pontosan a szárny alá függesztett rakéta blokkra irányult. Ez elég volt a túlságosan érzékeny Zuni rakéta átforrósodásához és felrobbanásához. Az események itt is láncreakció szerűen követték egymást, 27 tengerész és pilóta meghalt, és tizenöt gép megsemmisült. A változtatások óta hasonló súlyosságú esemény nem volt, az összes hajó fedélzetére kvalifikált fegyver hosszú időn át tűzálló, nem robban fel, és ennek az igénynek megfelelően módosították a gyújtó berendezéseket is. A hajókon hatékonyabb tűzoltó rendszereket vezettek be, az acél falakkal elszigetelhető hangárfedélzet szekciók tűzoltó gázzal eláraszthatóak, a repülő fedélzeten lévő számos rögzítő, esővíz elvezető egyben tűzoltásra is használható, az ezeken feltörő víz lemossa a fedélzetről a kifolyt kerozint.
A hatvanas években azonban ezek a technikai vívmányok még nem voltak elérhetőek, túlzás nélkül a puskaporos hordón való cigarettázáshoz lehetett hasonlítani a repülőgép hordozókon végzett munkát.
2008 elején az elnökjelöltségért folytatott versengés során John McCain finoman szólva sportszerűtlen támadásoknak is ki volt téve. Mintha nálunk történt volna, politikai ellenfelei igaztalan vádakat fogalmaztak meg. Nyilvánosságot kapott olyan vélemény, miszerint a Forrestal katasztrófája, egyenesen McCain fegyelmezetlensége miatt következett be. A Skyhawk hajtóművének indítását egy kissé látványosabbá lehet tenni, az úgynevezett „wet start” közben a fúvócsőből lángnyelvek, kisebb „tűzlabdák” repülnek ki hátrafelé. A szóban forgó vád szerint ez okozta a mögötte álló gép rakétájának elindulását. Azonban ez könnyen cáfolható, ugyanis a „neten” fél perc alatt bárki megtalálja a katasztrófa video felvételét. Az US NAVY repülőgép hordozóin már akkor is rögzítették a fel és leszállásokat. A toronyban dolgozó operatőr a startoló gépeket vette, amikor az esemény bekövetkezett, a robbanás zajára azonnal oda fordította a kamerát. Világosan látszott, hogy McCain gépe a tatfedélzet bal oldalán állt, a hajó hossztengelyéhez képest ferdén, azaz hajtóműve a tenger felé irányult. A katasztrófát elindító Phantom a hajó jobb oldalán állt, orrával a Skyhawk-ok felé, vagyis fizikai képtelenség a vád.
John McCain az USS Oriskany fedélzetén a VA-136 Saints századhoz került, ahol folytatta bevetéseit, egészen 1967. október 26-áig. Addig a napig összesen 22 bevetést teljesített, amelyeket szerencsésen átvészelt. Repülő százada az összesen fél éves bevetés alatt több mint harminc százalékos veszteséget szenvedett, vagyis nem volt éppen életbiztosítás a már akkor sem túl korszerű Skyhawk gépekkel repülni. Az egyszerű felszerelésű típus akkor még besugárzásjelzőkkel sem volt ellátva, így a légvédelmi rakéták különösen veszélyesek lehettek.
Kényszerleszállás fékezőhálóba. Később ugyanezzel a géppel repült McCain, amikor lelőtték
A bevetésekről számos gép tért vissza légvédelmi ágyúk találata után, mint például október 20-án az AH300 oldalszámú (149959 NAVY lajstromú) A-4E. Danny Earl alhadnagynak mindkét lábát megsebesítette a pilótafülkébe hatoló repesz, emiatt a gép a fékező hálóba szállt le. Szerencsére a pilóta és a gép sérülései sem voltak súlyosak, a műszakiak néhány nap alatt kijavították. A szóban forgó Skyhawk sorsa azonban „meg volt írva”, 26-án reggel McCain-t pont erre, az AH300-asra osztották be.
Feladata a Hanoiban lévő hőerőmű támadása volt, amire 19 további társával együtt indult. A vietnami főváros az ország egyik legjobban védett része volt, légvédelmi ágyúk ezrei, és rakéta osztályok tucatjai voltak állandó készültségben. A közeli Phuc Yen légi bázis támadása közben az USS Coral Sea egyik Skyhawk-ját rakéta találat érte, ezt követően nem sokkal érkezett az USS Oriskany húsz gépe a célkörzetbe. McCain zuhanásban kioldotta bombáit, majd emelkedni kezdett. Kb. 2700 méteres magasságban volt, amikor egy SzA-75 Dvina komplexum rakétája eltalálta. A gép jobb szárnya szinte teljesen leszakadt, aminek következtében a gép vadul pörögni kezdett. A pilóta azonnal katapultált, ami rosszul végződött. Bal karja egy, a jobb három helyen, bal lába térd alatt tört el, az ülése és ejtőernyője szerencsére rendben működött. Eszméletét a leérkezés előtti pillanatokban nyerte vissza, de esélye sem volt, hogy ernyője kormányzásával (amire törött kezei miatt amúgy is képtelen lett volna) elkerülje a kis tavat. Az szerencsére nem volt túl mély, így a fenekéről ép bal lábával felrúgta magát a felszínre. A ruhájára rögzített kb. húsz kilónyi felszerelés azonban rögtön lehúzta, így megint a víz aljára került. Harmadszor rúgta magát fel, mire sikerült fogával elérnie a mentőmellény zsinórját. A felfúvódó mellény megmentette a fulladástól. A vietnamiak hamarosan kihúzták a vízből, ami után a szokásos procedúra következett. Kirabolták, levetkőzették, puskatussal ütötték és bajonettel szurkálták. Amint a közeli utcán a gépkocsi felé vonszolták, a lakosság folyamatosan köpködte és rugdalta. Sajnos az ilyen történetek minden háború velejárói, az emberek jogosan gyűlölik azokat, akik ellenük harcolnak. A hadifoglyokkal történő bánásmódot nemzetközi egyezmények rögzítik, amit szinte sehol és sohasem tartottak még be maradéktalanul. A lakosság dühe érthető, az azonban már nem ,hogy egy súlyosan sérült ember nem kap orvosi ellátást.
A propaganda gépezet természetesen működött, az emberek azonnal odébb álltak, amikor megjelentek a fotósok és megörökítették, amit a sebesült pilótát egy vietnami nő teával itatja meg. Az ellátás ennyi maradt, és hamarosan a börtönben megkezdődött a kihallgatása. McCain csak az előírások szerint engedélyezett adatokat közölte, vagyis nevét, születési dátumát, rangját, és azonosító számát. Négy nap múlva jobb térde már focilabda méretűre duzzadt, természetesen iszonyú fájdalmak mellett. Törött kezei miatt saját maga a szűkös és nem kimondottan gusztusos élelmet sem tudta elfogyasztani, ezért egy suhancot helyeztek mellé, aki szórakozásból hol fulladásig tömte belé az ételt, hol a kanállal ütötte a fejét.
Mivel állapota életveszélyessé vált, ezért napokkal később kórházba vitték, ahol a minimális ellátást megkapta. McCain testsúlya rövid idő alatt 50 kg alá csökkent, és ellátása csak a következő évben javult valamelyest. 1968-ban ugyanis apját kinevezték a csendes-óceáni parancsnokság vezérkari főnökévé. Valószínűleg ekkor jöttek rá fogvatartói, hogy nagyon értékes a személye, és vigyázni kell az életére. Ha egy „névtelen” pilóta a fogságban meghal, az kisebb visszhangot kelt, mintha egy fontos személyiség hozzátartozója az illető. A jobb ellátásnak azonban változatlanul része volt a rendszeres verés. Csontjai rosszul forrtak össze, így a mozgása változatlanul erősen korlátozott és fájdalmas volt. Kihallgatását újra kezdték, és azzal zsarolták, hogy változatlanul működésképtelen térdét csak akkor operálják meg, ha aláír egy nyilatkozatot, miszerint „megbánta a vietnami nép ellen elkövetett bűncselekményeit „ . McCain erre nem volt hajlandó, és ugyancsak visszautasította, hogy a három „alaposan felkészített” pilóta közé kerüljön, akiket szabadon engedtek. A propaganda fogás nem jött be, hiszen tudta, hogy társai előtt többé nem állhatna egyenes gerinccel. Mindenki tudta volna, hogy egyedül nagy hatalmú apjára tekintettel szabadulhatott ki. Mivel az együttműködésre nem volt hajlandó újra rosszabb dolga lett. Nem volt hajlandó találkozni az amerikai „békeharcosokkal” sem, akiknek fogalma sem volt a kommunista ideológia és rendszer mibenlétéről, hiszen a nemzetközi média főként a vietnami nép háború okozta szenvedéseiről számolt be.
McCain akaratán kívül ennél mélyebb információk birtokába került. Egy alkalommal magas rangú vietnami katonatisztek, köztük egy tábornok is részt vett a sokadik kihallgatásán, ami közben tolmácson keresztül vitába keveredett a „pizsamással”. A vietnami főtiszt kijelentette, hogy „vegye tudomásul, hamarosan nem csak Dél-Vietnamot szabadítjuk fel, hanem Kambodzsát, Laoszt, Thaiföldet, Malajziát, Burmát, és végül egész Ázsiát”. Akkor ugyanis a vietnami politikai vezetésnek helyi nagyhatalmi ambíciói is voltak, ennek szabott gátat a szinte mindenki által súlyosan elítélt „amerikai agresszió”. A tábornok nem hadbandázott, ugyanis Laoszban és Kambodzsában csaknem sikerült elérni céljukat, gazdaságilag azonban nem bírták a terjeszkedési politika folytatását, és csak ezért kellett egy idő után kivonni csapataikat. A hetvenes évek végén még a korábbi szövetségessel, Kínával is háborús konfliktusba keveredtek, ami ugyancsak igazolta terjeszkedő szándékukat. Sem akkor, sem napjainkban nincs szó ezekről a tényekről, az USA a háború felvállalásával a kommunista ideológia és hatalom terjedését gátolta, vitatható hatékonysággal, sokszor rossz módszerekkel.
Az éveken keresztül tartó megpróbáltatások hatására egy alkalommal McCain aláírt egy papírt, ami az amerikai politika és a háború elleni tiltakozást tartalmazott. Az esetre egy újabb alapos, további csonttöréssel járó verés után került sor. Emiatt napjainkban politikai ellenfelei egyenesen hazaárulónak nevezték, noha nem zárható ki, hogy gyógyszerek hatása alatt kényszerítették ki aláírását. Éveken át tartó lelki és fizikai teher alatt bárkit meg lehet törni, emlékezhetünk hazai történelmünk elmúlt évtizedeire, amikor a politikai vádlottak bármilyen elképesztő vádat hajlandóak voltak magukra vállalni. Ez tehát nem lehet egy ember fokmérője, aki szerint igen, az nagyon téved.
McCain a következő években is „élvezte” a pilóta zsargonban Hanoi Hilton-nak nevezett börtön vendégszeretetét, és 1972 karácsonyán cellája ablakából szinte közvetlen közelről szemlélhette a Linebacker II hadművelet iszonyú pusztítással járó bombázásait. Beszámolója szerint azóta sem látott ahhoz fogható mértékű tüzijátékot, amikor légvédelmi rakéták tucatjai cikáztak az égen, és a találat nyomán felrobbanó B-52-esek lángoló roncsai zuhannak a föld felé.
Ez már a háború utolsó „felvonása” volt, 1973 januárjában Párizsban megszületett a békeszerződés, és márciusban sor kerülhetett a fogolycserére. A szabadon engedett pilótákat személyesen fogadta Richard Nixon elnök, aki előtt két mankóval, hófehér hajjal jelent meg John McCain.
Az azonnal elkezdett orvosi kezelése ismét komoly megpróbáltatást jelentett, rosszul összeforrt csontjait újra el kellett törni, és műtétek sorozatával hozták helyre. Komoly akaraterőről tanúskodik az a tény, hogy gyógyulását követően azonnal szolgálatra jelentkezett, és az orvosi bizottság sokak csodálkozására 1974 végén repülésre alkalmasnak nyilvánította.
Utolsó típusa a Corsair
A floridai Jacksonwille közelében lévő Cecil Field légi bázisra került, ahol LTV A-7 Corsair bombázóval repült a VA-174 Hellrazors századnál, ahol később századparancsnok lett. 1981-ig volt a haditengerészet állományában, majd megvált a katonai szolgálattól és politikusi pályára lépett, ahol a republikánus párt színeiben egyenes út vezetett a szenátori címig és az elnökjelöltségig.
