Az épület komplexumhoz közeledve már messziről látszik, hogy jó irányba haladunk. A múzeum előtt ugyanis az elmaradhatatlan T-34-es harckocsin kívül tengeralattjáró fedélzeti ballisztikus rakéta és több katonai emlékmű is magasodik.
Az előtérbe jutva a szovjet éra monumentális emlékei, köztük egy több méteres Lenin fej néz szembe a látogatóval, aki a rendszerváltás előtti időben kezdi magát érezni. Szinte minden a kommunista múlt dicsőségéről szól, ami vitán felül ellenérzést kelt, de jobban belegondolva némileg érthető.
A hadsereg ugyan sokat veszített társadalmi presztízséből, de sokakban még mindig tiszteletet és megbecsülést kelt, hiszen a Nagy Honvédő Háború idején legyőzte a nácikat, később pedig erőegyensúlyt biztosított a Nyugattal szemben. Oroszországban a felemásra sikeredett rendszerváltás után nem számoltak le a kommunizmus még mindig élő bűnöseivel, és nyomát sem találni annak, hogy szakítani akarnának a múlttal.
A nemzeti büszkeségnek, amit néhol nacionalizmusnak neveznek, számtalan nyomát találjuk ebben a múzeumban is. Iskolás gyerekek sokasága, sorkatonák csoportjai rendszeres látogatók, akikben méltán kelt büszkeséget a dicső múlt. A mostani orosz fiatalok változatlanul meg vannak győz(őd)ve arról, hogy az övék a világ legjobb haditechnikája, amivel szükség esetén ugyanolyan hősiesen szállnának szembe az ország ellenségeivel, mint felmenőik.
A kiállítás ma már elvileg az orosz hadsereg történetét mutatja be, de a múlt emlékei mintha csak 1917-től, vagyis a kommunista forradalom és hatalomátvétel időpontjától állnának rendelkezésre. Nyilván náluk is sokakban megfogalmazódott, hogy a hadtörténelem több száz évvel ezelőtti eseményeiről is meg kéne emlékezni, az utóbbi időben történt átalakítások során igyekeztek is, de ennek ellenére az utóbbi száz év dominál.
A cikkíró szempontjából azonban nem annyira érdekesek a régmúlt hadtörténelmi eseményei, mivel akkor a repülés még nem is létezett.
A tárlókban igazából a harmincas évektől találni komoly repülős relikviákat. Akkoriban indult rohamos fejlődésnek a katonai repülés a Szovjetunióban is, amiről a már hermetikusan bezárkózott országon kívül is tudomást szerezhettek, a különleges rekordok kapcsán.
Ezek közül kiemelkednek Valeríj Cskalov repülései, először az ő parancsnoksága alatt álló gépek jutottak el leszállás nélkül a szovjet birodalom keleti vidékeire. 1937-ben az Északi Sark érintésével Moszkvából Vancouverbe repült két társával az ANT-25-ös fedélzetén, a non-stop 8811 km-es repülés rendkívüli körülmények között történt, amiért a pilóta megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A híres és népszerű embereket természetesen felhasználták propaganda célokra is, de csak addig, amíg nem váltak kegyvesztetté. Hogy valójában miért is kellett Cskalovnak meghalnia, az máig vitatott, annyi bizonyos, hogy a körülmények több, mint gyanúsak. 1938. december 15-én az új Polikarpov I-180-as vadászgép berepülése során lezuhant, és sérüléseibe nem sokkal később belehalt.
A vizsgálat megállapította, hogy a gépen több tucat olyan hiba volt, amelyek miatt a repülést nem lehetett volna engedélyezni. A főtervező nem is engedélyezte, arra azonban mégis sor került, felsőbb utasításra. A bizonytalan alapú találgatások között az is szerepel, hogy a szókimondó Cskalov nézeteltérésbe keveredett Sztálin egyik fiával, aki repülő tábornok volt, kizárólag apjának, és nem tudásának köszönhetően. Márpedig a kegyvesztettek sorsa akkoriban nem volt más, mint a halál. A híres pilótát azonban nem lehetett egyszerűen valamelyik gulág (a fiatal olvasók kedvéért: szovjet haláltábor) jeges poklában elveszejteni, hanem „méltó” körülményeket kellett teremteni. Így aztán lehetett díszes állami temetés és gyász, a pilótáról elneveztek egy várost (Orenburg) és egy cseresznye fajtát, utóbbi manapság is létezik. A múzeumban korabeli plakátok mutatják be a távolsági repülések útvonalát, és a tárlókban látható Cskalov pilóta ruhája és szemüvege.
Egy távolabbi tárlóban hasonló, de törött pilóta szemüveget állítottak ki. Ez Viktor Talalihintől származik, aki 1941. október 27-én veszítette életét a Luftwaffe elleni bevetés során. Róla azt érdemes tudni, hogy végzetes bevetése előtt még augusztus 7-én éjjel egy nem mindennapi légi győzelmet aratott, amiért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Egy német Heinkel He-111-es bombázót szándékos ütközéssel semmisített meg, és szerencséje folytán sikerült ejtőernyővel megmenekülnie. Később úgy terjedt el, hogy a „taran”-nak nevezett támadási módot ő alkalmazta először. Talalihint példaként állították a többi pilóta elé, és bátorították őket a „hősök fegyverének” alkalmazására. Ez felelőtlen dolog volt, hiszen a repülőgépet könnyebb volt pótolni, mint a hosszú idő alatt kiképzett pilótát, és a „taran” korántsem volt életbiztosítás, sokan meghaltak az ütközés következtében. Hogy miért Talalihint választották ki propaganda célokra, azt ma már nehéz lenne megállapítani, annyi azonban orosz források szerint bizonyítottnak számít, hogy előtte tucatnyi esetben történt hasonló légi győzelem, már a háború legelső napjaiban is. A ma ismeretes lista szerint az egyik első ilyen támadást 1941. június 22-én A. Danyilov a 127. IAP (vadászrepülő ezred) pilótája végezte egy német Messerschmitt Bf-110-es ellen. A háború évei alatt legalább kétszáz esetben semmisítettek meg szovjet pilóták ütközéssel ellenséges repülőgépet, bár olvasni ötszázról is.
A tárló melletti repülőgép roncsdarab állítólag abból a Heinkelből származik, amelynek vezérsíkjait szétkaszabolta Talalihin légcsavarja. A „taran” józan ésszel csak akkor lehetett célra vezető, amennyiben a vadászgépnek már elfogyott a lőszere, a megmaradt üzemanyagával már nem lett volna képes visszatérnie a repülőterére, és a pilótának volt lehetősége viszonylag kis sebesség különbséggel közelítenie. Ha mindez együtt volt, akkor is nagyon veszélyes helyzet alakulhatott ki, mivel a légcsavarját veszített vadászgép a motor nyomatéka miatt pörgésbe jöhetett, és ha nem sikerül a csűrővel stabilizálni, akkor nagyon nehéz kiugrani belőle.
Számos többi szovjet „ász” személyes tárgyaival, pilóta ruháival, kitüntetéseivel találkozhatunk a múzeumban, Kozsedub és Pokriskin (62, illetve 59 légi győzelem) mellett azonban kevéssé ismert nevek is olvashatók.
Lídia Litvak nő létére elérte az „ász” címet 12 légi győzelmet aratott, mielőtt őt is lelőtték. A legtöbb szovjet női pilóta azonban nem vadászgéppel, hanem a „varrógépnek” is nevezett Po-2-essel repült. Az „éjszakai boszorkányok” kisméretű bombákkal, gránátokkal tették lehetetlenné a német földi csapatok éjszakai pihenését, ami a tényleges pusztításnál sokkal hatásosabb eredmény volt.
A Szovjetunió Hőse kitüntetést nem csak szovjet pilóták kapták meg. Az emigráns franciák közül is kiérdemelték többen, a Normandia Nyeman ezred állományában ugyanis egymás mellett harcoltak a németek ellen. A múzeum róluk is megemlékezik csakúgy, mint a „Lend Lease” programról, amelynek keretében hatalmas segítséget kaptak amerikai és angol forrásból. A tízezerszám érkező teherautók, sok ezer vadász és bombázó repülőgép mellett talán még fontosabb volt az, hogy a szovjet katonák jelentős része „rendes” ruhát, lábbelit, és tartós élelmiszert kapott az USA-ból.
A repüléssel kapcsolatos érdekességek mellett érdemes megemlíteni néhány olyan dolgot is, ami mély benyomást kelt az emberben. Konkrétan a partizán mozgalomra gondolunk, a németek által megszállt területen szerveződő ellenállás egy idő után komoly erőket kötött le. Ugyanakkor további súlyos veszteségeket is eredményezett, főként a civil lakosság köréből. A sztálini háborús logikát azonban nem érdekelték a saját veszteségek, ha akár a legkisebb mértékben is, de sikerült nehezíteni a németek dolgát.
Ki ne hallott volna a háború végső szakaszában a németek által harcba vetett gyerekekről, a „Hitler-Jugend”-ről. A fiatalkorúak felfegyverzése és bevetése elképesztő felelőtlenség, bárhol is történik. Nos, a szovjeteknek már jóval előbb megvolt a maguk „Sztálin-Jugend”-je, csak náluk „Ifjú Gárdának” nevezték. Az idősebbek emlékezhetnek még az általános iskolában tanultakra, pl. Oleg Kosevojra, aki a németek elleni harc áldozata volt, sok társával egyetemben. A múzeumban több tabló is tele van a Szovjetunió Hőse kitüntetést elnyerő gyerekek képével, csak az a baj, hogy többnyire haláluk után kapták meg az elismerést. A partizán mozgalomban még 12 éves (!) gyerekeket is a halálba küldtek, sokszor értelmetlen akciókra vették rá őket.
A szabotázs egyik leginkább hatékony formája a vasúti utánpótlás szállítmányok megakadályozása. Ennek érdekes és egyszerű módját találták ki, a vonat kisiklató eszközt egy falusi kovácsműhelyben egy óra alatt el lehet készíteni. A sinre csavarozható eszköz egy vas ékkel megemeli a mozdony kerekét, a ferdén felhegesztett fémrúd pedig oldalirányba vezeti a nyomkarimát, és máris kisiklott a vonat.
A múzeumban kiállítottak egy sor zsákmányolt német fegyvert, hatalmas kupacban állnak a hadifogságba esett katonáktól elkobozott vaskeresztek, és néhány érdekes magyar vonatkozású tárgyi emlék is látható, Pécs és Budapest városának kulcsai, amelyeket a megadás jeleként adtak át a megszálló erők parancsnokainak.
A múzeum legnagyobb termében állítanak emléket a háború európai befejezésének. A német elit alakulatok padlón heverő zászlói felett a márvány táblákon, oszlopokon a Szovjetunió Hőse kitüntetés birtokosainak nevei sorakoznak, mégpedig az összes.
Középen üveg tárlóban helyezték el azt a kissé kopott és szakadt szélű zászlót, amelyet kitűztek a berlini Reichstag homlokzatára. Mint annyi más, ennek a története sem egyszerű. 1945. április 30-án este tűzte ki Mihail Petrovics Minyin, néhány órával a Sztálin által kiadott határidő letelte előtt, de erről akkor a sötétség miatt nem készült felvétel. A következő napon a még ellenálló német erők támadást indítottak az épület visszafoglalására, amit csak erősítés kérés után tudtak a szovjetek megvédeni. Ezt követően már annyira stabil volt a helyzet, hogy a hadi tudósítók is dolgozhattak, így már nappal jó látási viszonyok között május 2-án reggel megismételték a történelmi jelentőségű eseményt. A zászlót Meliton Kantarija őrmester helyezte el újra az épület tetején a Germániát szimbolizáló szobron. Azért esett a választás az őrmesterre, mert Sztálinhoz hasonlóan grúz származású volt, és ez természetesen jobban tetszett a diktátornak. Azonban most sem ment simán a dolog, mert a fotón jól látszott, hogy az őrmester egyszerre több karórát is visel, amelyeket a halott német katonáknál „talált”. Emiatt csak némi retusálást követően válhatott világhírűvé a kép.
A háború utáni időszak emlékei között már ott vannak az atomfegyverek létrejöttének segédeszközei, így például a később ellenzékivé váló Andrej Szaharov logarléce, amellyel a számításait végezte. Természetesen külön tárlót kapott Mihail Kalasnyikov és alkotásai, a zseniális konstruktőr az egyik képen együtt látható az amerikai M16-os tervezőjével Eugene Stoner-el.
A hatvanas években, a légi szállítási kapacitással párhuzamosan indult rohamos fejlődésnek a légideszant csapatok felszerelése, a kiállított könnyű páncélozott harcjárművet ejtőernyőkkel dobták le az An-12-esek fedélzetéről. A jármű földre juttatása nem volt egyszerű feladat, ha túl sok ernyőt használtak, akkor az nagyon érzékeny lett volna a szélre, ha keveset, akkor túl nagy lett volna a becsapódási sebesség. Az utóbbit különleges módon csökkentették, pár méter magasságban indult be az a szilárd tüzelőanyagú rakéta, amely az utolsó pillanatban jelentősen fékezte a süllyedést. A harcjármű személyzete természetesen külön, saját ernyőivel jutott a földre, ezt követően kellett megtalálniuk a saját járművüket, ami nem mindig volt egyszerű feladat.
A hatvanas évek mindjárt egy világpolitikai jelentőségű eseménnyel kezdődtek, 1960. május 1-én Szverdlovszk közelében egy „Dvina” rakétaüteg lelőtte az amerikai CIA U-2-es felderítő repülőgépét. A roncs némileg hiányosan látható, a fedélzeti berendezések, és a hajtómű hiányoznak belőle, és egyértelmű nyomai vannak rajta több helyen anyagminta vételnek is.
Kiállították a Gary Powers-től elkobzott tárgyak egy részét is, köztük azt a selyem zászlót, amelyre 14 nyelven nyomtattak segélykérő szöveget. Az útvonal mentén szóba jöhető országok nyelvei között ott volt a magyar is.
Ma már a kudarcokról is lehet beszélni, az U-2es roncsa mellett találjuk az ugyanakkor lelőtt szovjet pilótának állított emléket. Noha a rakétabázis parancsnoka először nem akart tüzelni a közelben lévő szovjet vadászgépek miatt, arra felsőbb helyről parancsot kapott. A tucatnál több elindított rakéta nem csak az U-2-est semmisítette meg, hanem egy MiG-19-est is, amelynek pilótája Sz. Szafronov főhadnagy életét veszítette. A légvédelmisek emiatt később nem kaphattak kitüntetést.
Az U-2-es roncsa felett felfüggesztettek egy rakétát is, amelyre azonban fordítva szerelték fel a kormányokat.
Ebben a teremben emlékeztek meg a valaha volt legnagyobb atomfegyver kísérletről is, a „Cár-bombáról is, ami egy külön történet lesz.
A hagyományos bombázók mellett a hatvanas évektől már az interkontinentális ballisztikus rakéták váltak az atomfegyverek fő hordozójává. Ezek egyik első reprezentánsa volt az R-16-os (SS-7 Saddler), amelynek első fokozatát és indító pultját ugyancsak megtekintheti a múzeum látogatója.
A 30 méteres, 140 tonnás rakéta 3-6 Megatonnás atomtöltetet juttathatott volna el 11-13 ezer kilométeres távolságra. A 6K64 néven is ismert fegyver még folyékony tüzelőanyagú hajtóművekkel repült, a különösen veszélyes aszimmetrikus dimetil hidrazin, salétromsav és nitrogén tetroxid voltak a komponensek, amelyek keveredve öngyulladással égtek a hajtóművekben.
A Szovjetunió Hőse kitüntetést a hetvenes években is kiérdemelte néhány pilóta, de nem csak rekordokért, vagy kísérleti repülésekért, hanem tényleges harci bevetésekért. 1973. november 28-án történt, amikor egy iráni felderítő Phantom-ot ütközéssel, vagyis „tarannal” semmisítette meg Gennagyíj Jeliszejev százados.
Erre konkrét utasítást kapott az irányítását személyesen végző tábornoktól, és ugye a parancsot teljesíteni kell. A pilóta gondolkodás nélkül leverte az égről az ellenséges gépet, de amíg ő életét veszítette a MiG-21SzM pilótafülkéjében, az iráni pilóta és az amerikai felderítő tiszt sikeresen katapultált. A sors fintora, hogy Jeliszejev halála elkerülhető lett volna. A grúziai Vaziani légi bázison lévő ezred gépei közül csak egyetlen egy rendelkezett a beépített GS-23-as gépágyúval, pont ezzel repült a készültségi szolgálatból emelt pilóta. Erről azonban az irányítást végző tábornok (aki Szavickíj marsall, a számos rekordot felállító Szvetlana Szavickaja űrhajós apja) nem tudott, és mivel az R-3-as rakéták indításának feltételei nem voltak meg ezért utasította a „taran” végrehajtására a pilótát. Pedig közelről a GS-23-assal le lehetett volna lőni a légtérsértőt.
Jeliszejev arcképe mellett látható egy másik is, V. A. Kuljapin 1981. július 18-án vitt véghez hasonló, és ugyancsak értelmetlen hőstettet. Örményország légterét megsértette egy argentin teherszállítógép, amely Ciprusról szállított izraeli fegyver alkatrészeket Iránba, és Teheránból visszatérőben átlépte a határt. A Szu-15-össel repülő szovjet pilóta a mai Örményország területe felett fogta el a légcsavaros CL-44-es gépet, amely állítólag nem reagált a figyelmeztetésre. Mivel már közel volt a határ, és a rakéták indításához több kilométerre le kellett volna maradnia (nem volt gépágyúja) ezért az ütközés mellett döntött. Kétszer is nekivezette gépét a teherszállító vezérsíkjainak, majd sikerült katapultálnia. A CL-44-es lezuhant, személyzete életét vesztette. A múzeumban tévesen C-140-es típust említenek a pilóta arcképe melletti szövegben, és egyéb problémát is felfedezni vélnek egyesek a történettel kapcsolatban. A CL-44-est ismerők szerint mellette-mögötte repülni egy sugárhajtású nagysebességű típussal nagyon nehéz, a légcsavarok turbulenciája miatt. Lehetséges, hogy Kuljapin véletlenül ütközött neki, oldalról, talán emiatt nem sérült meg a Szu-15-ös orr része annyira, hogy katapultálni tudott. Valami tényleg nem lehet rendben, ugyanis a szovjet pilóta ezúttal nem kapta meg a legnagyobb kitüntetést.
Az időrendhez nem igazodik, hogy a szovjet katonák külföldi bevetéseit, pontosabban az „internacionalista segítségnyújtást” külön teremben mutatják be. 1950-ben Koreában kezdődött a nagyobb arányú szovjet beavatkozás, amikor teljes vadászrepülő ezredeket telepítettek Kínába, a koreai határ közvetlen közelébe. Ez volt mindmáig a legnagyobb arányú közvetlen szovjet-amerikai fegyveres összecsapás, amit szovjet részről sokáig titkoltak.
A múzeumban a legeredményesebb szovjet pilótákról emlékeznek meg, így látható Jevgenyíj Pepeljajev néhány személyes használati tárgya, légi harc közben készült célfotója. Állítólag neki sikerült egy alkalommal lelőnie a második legeredményesebb amerikai pilóta James Jabara őrnagy F-86-osát is. Némi ellentmondás van a légigyőzelmek számában, a tárló adatai szerint 23 amerikai gépet semmisített meg Pepeljajev, amit már orosz források sem tartanak pontosnak, az amerikai dokumentumok meg egyértelműen cáfolnak.
A vietnami háború harcaiban is részesek voltak szovjet katonák, elsősorban a légvédelmi rakétás alakulatoknál. Az ország vezetői hálásak voltak, amit egy köszönő oklevél is bizonyít. Ezt Fedor Ilnyik kapta, aki 1965. július 10-étől 1966. március 7-ig volt Észak-Vietnamban, és ez alatt a 236. légvédelmi ezredet vezette. Az időszak alatt az ezred Dvina ütegei 24 amerikai repülőgépet lőttek le. A múzeumban ugyan nem említik, de számos szovjet katona is életét veszítette a harcokban, miután amerikai részről bevetették a radarok megsemmisítésére szolgáló rakétákat, és olyan speciális repülő egységeket állítottak fel, amelyek kizárólagos feladata a légvédelmi bázisok elleni harc volt. A szovjet légierő különleges különítménye 1971-től Egyiptomban is részese volt légi akcióknak, bár ezúttal „csak” felderítésről volt szó. A vadonatúj MiG-25R gépekkel a Sínai-félsziget felett és Izrael közvetlen közelében számos alkalommal repültek, amiről ugyancsak tájékozódhatunk a múzeumban.
Az 1986-os csernobili eseményekről is megemlékeztek a múzeum munkatársai. A következmények felszámolásában számos katonai alakulat vett részt, akik közül sokan vesztették életüket, nem csak a sugárzás következményei, hanem további balesetek miatt. Annak idején természetesen nem hallhattunk róla, hogy az összeolvadt hasadó anyagra homokot szóró helikopterek közül az egyik Mi-8-as katasztrófát szenvedett.
A gép rotorja hozzáért egy kifeszített kábelhez, és a helikopter személyzetével együtt belezuhant az izzó atomkohóba. Mind a mai napig ott is van, hiszen lehetetlen volt kihozni a roncsokat és a nyolc katona holttestét. A személyzetről pontosan az utolsó felszállásuk előtt készült csoportkép, amiről akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsó lesz.
Az afganisztáni és csecsenföldi háború kapcsán is számos katona érdemelte ki a legnagyobb kitüntetést, ami a kilencvenes években átalakult, már nem a Szovjetunió, hanem Oroszország Hőse a hivatalos megnevezése.
Külön tárlót szenteltek Timur Apakidze emlékének, akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy a Kuznyecov repülőgép hordozó fedélzetén szolgálatba állhatott a Szu-33-asokból álló repülő alakulat. A berepülő pilótákon kívül neki volt a legnagyobb tapasztalata, de sajnos egy légi bemutatón gépe lezuhant, és bár katapultált, de később a kórházban meghalt. Ugyancsak a tengerészethez kapcsolódik a Kurszk tengeralattjáró katasztrófája is, a hajó tornyának egyik ablakát kiállították, olvasható az egyik néhány napig még élő tengerész búcsúlevele, és látható a személyzet összes tagját ábrázoló tablókép is.
A múzeum számos további érdekességet kínál a többi haderőnem területéről is, de ezek felsorolása már meghaladná a lehetőségeimet.
A nyári időszakban nyitott részt is érdemes végigjárni, ugyanis néhány ritkasággal itt is lehet találkozni. A szovjet légierő háború utáni típusainak többsége látható itt is, a MiG-17-estől a Szu-27-esig. Két MiG-21-es is áll egymás mellett, az egyik különlegesnek számít, a legelső szériából származó 72-es típus.
A több gép, a Szu-15/24/25 vagy éppen MiG-23/25/29 „átlagosnak” tekinthető, és ugyancsak ismertnek számít a kiállított légvédelmi rakéta rendszerek többsége, beleértve az Sz-300-ast is. Külön említésre méltó érdekesség azonban bőven van, például a ballisztikus rakéták, amelyeknek régen csak a zárt tároló/indító konténerét lehetett látni a novembere 7-i díszszemléken. Nyugat-Európát fenyegette a nyolcvanas években az akkor csak SS-20-as néven említett közepes hatótávolságú atomrakéta, amelynek orosz típusjelzése RSzD-10-es volt. A mobil szállító járműről indítható fegyver komoly veszélyt jelentett, amit amerikai részről a Pershing II rakétával próbáltak meg ellensúlyozni. Szerencsére mindkettőt rövid időn belül kivonták, még a rendszerváltás előtt sikerült erről megegyeznie a szuperhatalmaknak. A múzeum megkapta az ellenfél hasonló kategóriájú fegyverét is, de a Pershing II természetesen csak az elektronika eltávolítása után kerülhetett orosz kezekbe. A rakéta különlegessége, hogy orrában radart és különleges önirányító rendszert építettek be, amely a cél valós és a memóriában tárolt képét összehasonlítva helyesbítette a becsapódás helyét. Noha nukleáris töltettel szerelték fel a minden addiginál jobb pontosság a mélyen föld alá épített parancsnoki vezetési pontok megsemmisítéséhez volt szükséges. A célok között pontosan azok a bunkerek voltak, amelyekből a szovjetek éppen a saját nukleáris csapásokat irányították volna.
A légvédelmi rakétákon kívül számos ágyút is kiállítottak, közülük a szó szoros értelmében kiemelkedik a KSz-30-as 130 mm-es ágyú, amely a kategória legnagyobb fegyvere. A tíz ember által üzemeltetett 23 tonnás ágyú a 33 kg-os lövedékét akár 20 km-es magasságba is eljuthatta, ami egészen rendkívüli, bár találatot nyilván ez is csak atomlőszerrel érhetett volna el.
Az eddig felsoroltakon kívül még számos más érdekességgel is találkozhatnak a hadtörténelem és a haditechnika iránt elkötelezett látogatók, én elsősorban a repüléshez fűződő érdekességeket próbáltam meg áttekinteni.
