Júliusban lesz pontosan 50 éve, hogy az emberiség véghezvitte egyik mindmáig legnagyobb technikai-tudományos eredményét, embert juttatott égi kísérőnk, a Hold felszínére.

Hasonló volumenű és jelentőségű űrkutatási eseményre azóta sem került sor, aminek több oka van. Egyrészt a szovjetekkel folytatott „űrverseny” okafogyottá vált, másrészt a költségek elszabadulása akkora korlát, amelyen nem tudnak túllépni. Az évforduló közeledte adta magát, hogy filmet készítsenek az eseményről, az amerikai, de francia gyökerű  Damien Chazelle által rendezett mozi 2019 februárjában sikeresen begyűjtötte a legjobb vizuális effektusoknak járó aranyszobrocskát, azaz az Oszkárt.

Az első ember című film sokak szerint mestermű. Kétségtelen, hogy hatásosan ábrázolta Neil Armstrong családi drámáját, kislánya elvesztését és nem éppen felhőtlen házasságát, a társak halálát. Az Oszkárt eredményező vizuális effektekkel , és különösen a hangmérnöki munkával kapcsolatban azonban erős fenntartásaim vannak.

Manapság minden filmnél szakértők sokaságát alkalmazzák, és igyekeznek, hogy a látványvilág, az események lehetőleg hitelesnek látsszanak. A stáblistán jelen esetben is olvasható egy sor név, akiknek az lett volna a dolga, hogy a valóságoshoz hasonlatossá formálják a rendező elképzeléseit. Ez azonban nagyon nem sikerült. Vagy a tanácsadók nem álltak a helyzet magaslatán, vagy a rendező nem hallgatott rájuk.

Sorolom, hogy mely dolgok ábrázolása nem sikerült. Természetesen senki sem dokumentumfilmet vár, de amíg például az „Apollo 13” esetében többnyire sikerült szakszerűen, hitelesen visszaadni a történéseket, most nagyon melléfogtak egy sor dologgal.

A baj már az első képsoroknál tetten érhető. Neil Armstrong a NASA berepülő pilótájaként a hiperszonikus North American X-15-ös rakétahajtású géppel hajt végre feladatot, amelynek során egészen az űr határáig emelkedik. A különleges repülőgépet egy B-52-es bombázó jobb szárnya alá függesztve vitték fel a sztratoszférába, és ott indították saját útjára. Az Oszkárt érő vizuális effektek totális hiteltelensége már itt elkezdődött. Iszonyú vibráció rázta a gépet, amelynek ettől  a valóságban szét kellett volna  esnie. Az ilyen mértékű, alacsony frekvenciájú, hatalmas amplitúdójú rezgést nem bírja ki károsodás nélkül semmilyen repülőgép. A valóságban nagy frekvenciájú, de kis ampiltúdójú rezgés normális, de a bombázó szárnya alatt még ennek is alacsony a valószínűsége. A rakéta hajtómű indítása után valóban erőteljesebb, de messze nem akkora, amilyet a filmben láttunk. A rázkódást az 59 millió dolláros költségvetés ellenére nem tudták hitelesen imitálni, gyakorlatilag  a kamerát rázták, noha a gép kabinjához képest a pilótának kellett volna a saját tehetetlensége miatt mozognia. Nem, Ryan Gosling sisakos feje együtt rázkódott a géppel, ami totálisan hamis.

A hanghatásoknak sem volt semmi köze a realitáshoz. Nagy magasságban, a légkör határán, vagy azon túl már nincs aerodinamikai zaj, nem „dübörög” a légáramlat, de a filmben aztán volt mindenféle fülsértő kakofónia, recsegés- ropogás, elefánt trombitálás, stb.

Az X-15 akár 7-szeres hangsebességre is képes volt, amelynek során még a ritka levegőben is közel izzásig  felforrósodtak a szárnyak és vezérsíkok belépőélei valamint a gép orrkúpja. A filmben Armstrong lábai alatt a kabinpadló is vörösen izzott, ami megint csak jókora csacsiság és csak a rendező agyszüleménye. Azt már meg sem érdemes említeni, hogy a gép 140000 láb  (46 km) magasságban , a felhők között süllyed. Abban a magasságban  nincsenek felhők.

A sivatagban történő leszállást követően azonnal jött a következő „gyomros” a repülés technikában némileg jártas nézőnek. A gép kabintetejét felnyitották, ami közben az úgy csikorgott, nyikorgott, mint egy ősrégi elhagyott falusi fészer rozsdás vasajtaja, amelynek zsanérjait legutóbb száz éve zsírozták meg. Ez az effekt valószínűleg nagyon megtetszett a hangmérnöknek, mert végigkísérte a film többi részét is. Ilyesmi a repülés technikában NINCS!!!

Neil egy bizottság előtti rövid beszélgetést követően lett űrhajós. Nincs említve a rendkívül részletes orvosi ellenőrzés, a számtalan pszichológiai és egyéb teszt, stb. Ekkor már a hatvanas évek közepe felé járunk, amikor a NASA kis túlzással korlátlan költségvetéssel gőzerővel dolgozott az űrprogramon.

Mégsem lett volna arra pénz, hogy az űrhajósok kiképző központjában normális klotyó legyen? A forgószékes teszt után hányni rohanó pilóták mellékhelyisége egy texasi mellékút benzinkútjánál talán megfelelt volna, de a NASA esetében talán nem alaptalan feltételezés, hogy ilyen nem lehetett. Az ötvenes évek végén, amikor az első hét leendő űrhajóst kiválasztották, még valóban nagyon szerény sőt, szűkös körülmények között, megalázóan alacsony fizetés mellett folyt a munka, és  például az orvosi vizsgálatokat közkórházban végezték. Az űrprogram beindulása után azonban már nehéz elhinni, hogy ilyen lepusztult, hetek óta nem takarított mocskos WC állt az űrhajósok rendelkezésére.

És ez a lepusztultság, elhanyagoltság végigkíséri a filmet. A rendezőnek  valamiért vonzalma van a szutyokhoz. Mi mással lenne magyarázható, hogy amikor Armstrong búcsúzni készül otthon és pakolja a Holdra indulás előtt a cuccait, a fürdőszobában lévő pipere szekrény  belseje is mocskos?

És még nincs vége. Mocskos a Gemini 8 űrhajó műszerfalának kapcsoló táblája is. Amelyet a szerelők és technikusok csak védőruhában, kesztyűvel kezeltek. Egyébként az űrhajók esetében csaknem steril a belső tér azért, hogy a kiszolgáló személyzet által esetleg bevitt kórokozók ne fertőzhessék meg az űrhajósokat, hiszen fent nem számíthatnak orvosi segítségre. Láttam már belülről eredeti, az űrben járt amerikai és orosz űrhajót is (sajnos csak múzeumban) de mindegyik makulátlanul tiszta volt, és nem csak azért, mert kiállítási tárgy lett belőlük.

(Az alábbi képen az Apollo műszerfala)

A Gemini 8 indulása előtt, amikor a műszakiak bezárták az űrhajó fém ajtóit, újra jött a falusi fészer vasajtó nyikorgás, tetézve egy jókora döngéssel, ami csak nagy légterű helyiségre jellemző. Az alig egy köbméteres belsővel rendelkező űrhajóra nem.

Felszállás, rázkódás, kakofónia. Aztán jön a drámai pörgés, amit alig sikerül megállítani, de szerencsére megoldódik, ami közben egy sugárhajtómű forgórészének lepörgése hallatszik. Semmi ilyesmi nem lehetséges, hangmérnök újra egyest kap.

Az operatőr is, legalábbis a film egy részében a földi, családi jelenetek közben kézi kamerával veszik a szereplőket. Stabilizálás nélkül. Össze-vissza mozog a kamera, néha annyira zavaróan, hogy aki a moziban az első sorokban ül, szinte elszédül. Nem futotta az 59 millió dollárból egy steadycam-re? Nem.

A rendező vonzalma a mellékhelyiségekhez újra tetten érhető, amikor a felettese közli Armstrong-al, hogy ő lesz az első ember a Holdon. Mindezt a klotyóban. Ja, biztos így történt. Hogy miért őt választották, miért ő volt a legjobb, nem derül ki. A rengeteg szükséges gyakorlásra, tanulásra, vizsgákra alig történik utalás, pedig az űrhajósok életét ez töltötte ki, csaknem teljes egészében.

Az Apollo 11 útja három napig tartott a Holdig, ennek megfelelően az űrhajósok már borostásak lettek, ahogy a filmben is. Erre figyelt a rendező, de fura, hogy a többi „apróságra” miért nem. Szutykos az űrhajó kezelőpultja, de mindennél mocskosabb az LM (Lunar Module) azaz Holdkomp belseje. Érthetetlen, miért. Ha már visszafelé jönnének, és az úrruhára tapadt holdporral szennyezték volna be, az érthető lenne, de a holdkomp már  odafelé mocskos. És nem csak a műszerfal, kezelőpult, hanem Armstrong botkormányának markolata is.

A drámai, látványos  képsorokkal illusztrált leszállás  kétségtelenül hatásosra sikeredett, hogy valami pozitívumot is említsek. A film szerint Armstrong és Aldrin szinte céltalanul téblábol a Holdon, noha a valóságban rengeteg tervezett dolgot hajtottak végre, és az hogy szabadon, kedvük szerint tegyenek bármit, arra alig néhány percük lehetett.

Hatásos képsor, amikor Armstrong egy kráterbe dobja elhunyt kislánya karkötőjét, de erre állítólag nem került sor a valóságban.

(A Lunar Module belseje)

A visszatérésről semmit sem látunk, a következő képsor már a Földön, a karanténban játszódik.

Az első ember vegyes érzéseket keltett bennem. A hangmérnök gyalázatos munkát végzett, a  zeneszerző viszont csillagos ötöst érdemel. A rendezőnek egy dolgot maradéktalanul sikerült átadnia, azt, hogy Neil Armstrong egy introvertált személyiség volt, aki ritkán mutatta ki az érzelmeit sem a magánéletében, sem a munkájában.  

Az én „szakbarbár, technokrata” véleményemmel biztosan sokan nem értenek egyet, de nekem a filmet látva ezek voltak a benyomásaim.