A német főváros nyugati részén Gatow negyedben található a Luftwaffe múzeuma. Pontosabban a német légierőé, amelynek történetébe ma már szervesen bele tartozik a volt NDK katonai repülése is.

A legtöbb repülési témájú múzeum hosszú, sok évtizedes múltra tekint vissza, ezzel szemben a Gatow-ban létesített csak alig húsz éves. A repülőtér maga természetesen sokkal régebben létesült, építését 1934-ben kezdték meg, és elkészültét követően itt folyt a Luftwaffe leendő repülő és műszaki tisztjeinek a kiképzése. A második világháború befejezését követően a négyhatalmi egyezmény alapján Berlint négy megszállási övezetre osztották, a szovjet zónában lévő terület lett később az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) fővárosa, míg Nyugat-Berlin  az amerikai, francia és angol megszállási zónából alakult ki.

Gatow az angol övezetbe került, és Tempelhof mellett kulcs szerepet játszott a szovjet blokád alá került város ellátásában. Teherszállító repülőgépek százai ingáztak több nyugatnémet bázis és Nyugat-Berlin között, hogy biztosítsák a lakosság ellátását, beleértve olyan alapvető dolgokat, mint télen a tüzelő. Gyakorlatilag az ivóvíz kivételével mindent légi úton biztosítottak, mivel az összes közút szovjet ellenőrzés alatt állt. A berlini légihíd mind a mai napig élő emlék sok német számára, akiknek léte függött a hihetetlen akciótól. Csak emlékeztetőül: az 1949. szeptember 30-án zárult légihíd során összesen 17,8 millió tonna árut szállítottak légi úton Nyugat-Berlinbe, amit  a mai szervezéssel és technikával lehetetlen lenne kivitelezni. Ma töredéknyi mennyiségű teherszállítógép áll rendelkezésre,  bár nagyobb a kapacitásuk.

Az NDK-ba, Nyugat-Berlinbe vezető légifolyosók térképe

A blokádot követően Gatow megmaradt angol reptérnek, mégpedig egészen a két országrész újraegyesítéséig. A keleti fenyegetés megszűnése okafogyottá tette a megszállási övezetek és az ott lévő katonai jelenlét fenntartását, így az angol Union Jack-et 1994. június 18-án végleg levonták. A repülőteret szeptember 7-én vette át a német haderő, de sok szükségük nem volt rá.

Mivel a kormányzat, egy sor állami intézmény az egyesült fővárosba költözött, kézenfekvő lehetőségként adódott, hogy Gatow-ban legyen az új Németország légierejének múzeuma. Azt megelőzően természetesen volt már ilyen jellegű gyűjtemény a nyugati országrészben, ahonnan nem volt egyszerű a repülőgépek áttelepítése. Amit lehetett azt szétszerelt állapotban a Luftwaffe C-160 Transall teherszállító gépeivel vitték Gatow-ba, 58 fordulóval. Több mint 3000 tonnányi felszerelés 558 teherautó rakományt tett ki, a több mint egy éven át tartó áttelepítést és a gyűjtemény berendezését követően a múzeum 1995. szeptember 23-án nyitotta meg kapuit. Azóta folyamatosan bővül a látnivaló, de az újabb repülőgépeket légi úton már nem lehetséges ide telepíteni, ugyanis a város részben „felfalta” a hatalmas kihasználatlan területet, a nyugati részén lakóparkot létesítettek, emiatt feltörték a két párhuzamos futópálya betonját. Ami ezekből megmaradt, az már a repülőtér funkció megtartását nem teszi lehetővé.

A múzeum a XIX század végétől mutatja be a németországi katonai repülés emlékeit, a volt parancsnoki épület helyiségeiben rengeteg eredeti tárgyi emlék látható az első világháború híres repülőitől, mint például Oswald Boelcke, vagy Manfred von Richthofen a „Vörös báró” egyenruhái, tárgyai. A második világégés során a Luftwaffe főszerepet játszott, de történelmi okok miatt a gyűjtemény viszonylag szűkszavúan foglalkozik az időszakkal, azért Hermann Göring birodalmi marsall egyenruhája elfért az egyik tárlóban.

A német pilótákról alig találunk említésre méltó információkat, pedig a többségük nem náci, hanem katona volt, aki legjobb tudása szerint hajtotta végre a parancsba kapott feladatokat. Kevesen tudják, hogy a német katonák nem lehettek párttagok, és nem folytathattak politikai tevékenységet.

Terjedelmes viszont az 1945 utáni időszak látnivalója. Párhuzamosan mutatják be a Bundeswehr és a National Volksarmee fejlődését, és eszközeit. Különösen érdekes a hatvanas évektől számított időszak, amikor a keletnémet légierőben a MiG-21-es, a nyugatnémetben pedig az F-104 Starfighter állt tömeges szolgálatban. Ha külsőre nem is, de egyéb szempontból nagyon hasonló volt a két típus, teljesítményük, harcászati kapacitásuk közel állt egymáshoz.

A MiG-21 és az F-104 katapult ülései és pilóta öltözetei

Annak idején az F-104-esnek nagyon „rossz volt a sajtója”, mivel a Luftwaffe állományában 292 darab (!) szenvedett balesetet, amelyek során 116 pilóta veszítette életét. A hatalmas veszteség értékelésénél azonban figyelembe kell venni, hogy több mint 900 darabot állítottak szolgálatba fekete lovagkeresztes felségjellel. Az egyharmados veszteség a korszak típusainál nem számított kirívóan rossznak, a MiG-21-es is hasonló számokat produkált, a francia Mirage III-as pedig néhány légierőben még 40%-nál is nagyobb arányú békeidős veszteséget szenvedett.

A kiállított tárlókban nyomon követhető a két szemben álló légierő telepítési helyei, szervezeti felépítése, jelentős eseményei.

A repülőgépek hatalmas területen tekinthetők meg. Ez jó a fotózás szempontjából, viszont igencsak időigényes végigjárni a hatalmas területet és az egymástól távol eső hangárokat. Az első zárt csarnokban vegyes kép fogadja a látogatót, ugyanis az első világháborús Fokker Dreidecker-től a hatvanas évek technikájáig  láthatók a legjelentősebb típusok.

Egy külön helyiségben állították ki az egyik szépen restaurált „Kraftei”-t, azaz „erőtojást”, vagyis a formája miatt elnevezett Messerschmitt Me-163 Komet-et és annak rakéta hajtóművét.

Az elmaradhatatlan „Messzer” 109-es egy G-2-es változatú sivatagi színekben pompázott, a háborús emlékek között volt még egy vitorlázó szállítógép, V-2-es robbanótöltet és hajtómű, a híres „88-as Flak” (Flak=Flugabwehrkanone azaz légvédelmi ágyú) stb.

A háború utáni időszakot egy F-86-os képviselte, ezzel a típussal az ötvenes évek második felében még repült Erich Hartmann, a második világháború legeredményesebb vadászpilótája, aki 352 légi győzelmet aratott, aztán a nyugati szövetséges erők átadták a szovjeteknek, ahol tíz évig volt kénytelen „élvezni az oroszos vendégszeretetet”. Pedig nem volt háborús bűnös, hanem egy őstehetséggel megáldott pilóta.

Természetesen itt is volt egymás mellett egy F-104-es és egy MiG-21-es. Az utóbbi azonban a típus ismerői számára nem kis, hanem nagy csalódást okozott. A német precizitás ezúttal alaposan rejtve maradt, ugyanis az oktató metszetként is használt „76-os” vagy MiG-21PF számos változat keveréke lett, ami egy szakirányú múzeumban hiba. A gép jobb szárnya egy MF-től származott, a gép elé kirakott katapult ülés az ezen a típuson alkalmazott SzK helyett KM-1-es volt, a gép mellé a MiG-23-as gépágyúja és a 21bisz PR-22-es radarja került.

Az 1970 utáni időszak típusai  a távol eső „7-es” hangárban voltak elhelyezve. Itt nem csak repülőgépeket, hanem a légvédelmi rakéta rendszereket is kiállítottak. Az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) mélységben lépcsőzött több rétegű rakétás légvédelmi rendszert épített ki, amelynek telepítési helyeit úgy választották meg, hogy a rakéták hatótávolsága a határon belül essen. Ezért a legnagyobb hatótávú Nike Hercules ütegek közelebb voltak az ország nyugati határához, mint a keletihez.

A németek rendszeresítették az első csapatszolgálatba került légvédelmi rakétarendszert a Nike Ajax-ot is, ennek oktató metszet rakétája megtekinthető. Ugyancsak szerepel a gyűjteményben a sok helyen ma is szolgálatban álló HAWK (betűszó, ami csak rokon a „sólyommal”) és a Roland rendszer is. A keleti hasonló feladatú eszközöknek csak a szabadban jutott hely, a Dvina, Nyeva és Vega nálunk is ismertek voltak.

A hangárban nem csak német felségjelű gépeket állítottak ki, ugyanis láthattunk egy az USAF jelzését viselő Cessna T-37-est is.

Ennek oka, hogy a fiatal német hajózó növedékek szinte teljes kiképzése az USA-ban történt, és sokan kezdték meg tanulmányaikat ezen a típuson. A Starfighter, Phantom és Tornado típust kétféle módon is tanulmányozhatják a látogatók. A gépek teljes példányain kívül ugyanis mindegyiknek rendelkezésre áll egy komplett kabin szekciója is, amelyek azonban sajnos látogatásunk idején zárva voltak.

A  Luftwaffe a nyolcvanas években igencsak elmaradt a fejlődésben.  A németek azon kevés NATO tagállam közé tartoztak, amelyek a rendszerváltásig nem rendszeresítettek negyedik generációs korszerű vadászbombázó típust. Bár a Tornado elvileg annak számított, de azzal vadászgépként nem lehetett számolni. Az egyesülést követően ezért tartották meg a volt NDK légierejéből a 24 darab MiG-29-est, amelyek a Typhoon rendszeresítéséig üzemben maradtak.

A szovjet típus egy példánya  ki lett állítva, mellette az elmaradhatatlan Trabanttal. Minden géphez tartozott egy ugyanolyan azonosító számmal ellátott kétütemű, amely a pilóták szállítására szolgált.

A legtöbb repülőgép természetesen a szabadban várta a látogatókat. Ezek elhelyezése rendszeresen változik, a kollekciót időnként más módon helyezik el. Sajnos a látogatók elől elzárt területen volt a Tornado piros-fehér színű első prototípusa, amely minden bizonnyal némi felújításra vár a kiállítása előtt.

A gépek kategóriák szerint lettek csoportosítva, a szállító típusok között már ott áll az Airbus A400M rendszerbe állítását követően kivonásra kerülő C-160 Transall.

Régen alkalmazták az amerikai Fairchild C-119-es alapján gyártott francia Noratlas-t, és ugyanitt állt a jó öreg An-26-os is az ugyancsak szovjet eredetű forgószárnyas Mi-4-es és 8-as mellett.

Különállóan helyezték el a kollekció talán legérdekesebb darabját, a „helyből felszálló” F-104G Starfigher-t. A gyorsító rakétával nekifutás nélkül startoló ZELL (Zero Lenght Launch) különleges feladatot kapott volna totális háború esetén.

A gép szárnyain négy póttartályt hordozott, a törzs alá függesztve egy atombomba volt. Ezen ne lepődjön meg senki, az atomfegyverek természetesen amerikai tulajdonban voltak, „csak” a bevetésükön osztoztak volna. Ez a Varsói Szerződés tagállamaiban is ugyanígy volt, annak idején a magyar légierő MiG-21bisz gépeihez az isaszegi raktárban tárolták a „spec” atombomba felfüggesztőket.

A ZELL Starfighter az indító állványról a frontvonal közvetlen közeléből startolhatott, és feladatának végrehajtását követően már normál módon hagyományos repülőtéren szállt (volna) le. Szerencsére nem került sor az alkalmazására, és a módszer sem terjedt el, csak kísérleti jelleggel próbálták ki néhány alkalommal. A gépen ehhez komoly átalakításokat kellett elvégezni, hiszen az állvány és a hatalmas startrakéta rögzítését valamint leválasztását meg kellett oldani.

A gépet kb. 20 fokos szögbe állították a pilóta beszállása után, és a hajtómű beindítását és maximális teljesítményre állítását követően gyújtották be a szilárd tüzelőanyagú gyorsító rakétát, amely 8 másodperces égésideje alatt 28 tonnás tolóerejével 500 km/h sebességre gyorsította a gépet. A kísérleteket a Lechfeld repülőtéren végezték, a Lockheed berepülő pilótája Ed Brown öt, a német Horst Philipp kettő alkalommal startolt a ZELL Starfighterrel. Mivel a gép gyakorlatilag kormányozhatatlan volt a startrakéta működésekor és annak leválasztása előtt, a dolog nagyon kockázatosnak és időjárás függőnek (szélerősség) bizonyult, megrekedt egy érdekes kísérlet stádiumában.

A szabadban felsorakoztatott gépek között láthattuk a világ legcsúnyább típusát, amelyet a német haditengerészet alkalmazott. Az angol Fairey Gannet koaxiális légcsavarral és gázturbinás hajtóművel repült, három főnyi személyzettel.

Hajó fedélzetére tervezték, de ilyen flottaegysége a németeknek természetesen nem volt. Mellette áll a francia gyártású Breguet Atlantic tengeri járőr gép, amelyet néhány éve vontak ki, helyüket a hollandoktól használtan beszerzett P-3 Orion vette át.

A német Luftwaffe könnyű csapásmérőként az olasz Fiat G-91-eseket használta. A nem túl sikeres típus nevéből adódóan a „Gina” becenevet kapta, ami egyértelműen az akkori idők szexszimbólumára, az olasz színésznőre Lollobrigidára utalt.

Egy és kétüléses verzióját is kiállították olyan furcsa típussal együtt, mint például a North American OV-10 Bronco.

A gatowi múzeum dedikáltan a német légierő emlékeinek és gépeinek bemutatására szolgál, mégis láthattunk néhány angol és francia felségjelű típust is, mégpedig nem véletlenül. Az NSZK területén ugyanis a hidegháború idején nem csak amerikai, hanem angol és francia gépek is állomásoztak, ezek között ott voltak a Super Mystere, Mirage III, English Electric Lightning, Hawker Siddeley Harrier, és Hawker Hunter típusok is. Velük szemben sorakoztatták fel az NDK azonos időszakban szolgált gépeit, amelyek között ugyancsak volt mifelénk ismeretlen érdekesség, a LIM-6-os.

Ez nem volt más, mint a lengyel PZL Mielec által gyártott MiG-17-es könnyű csapásmérő változata, némileg kibővített fegyverzettel. A póttartályok helyére bombákat szerelhettek, a két plusz felfüggesztési ponton pedig nem irányított rakétákat tartalmazó UB blokkokat hordozhatott. A Fiat G-91-eshez hasonló képességű gép volt, amelyből az NDK légierejében 160 darabot rendszeresítettek.

Gatow MiG kollekciója jelenleg hiányos, pontosabban a raktárként is szolgáló, a közönség elől elzárt hangárokban minden bizonnyal ott várakoznak azok a változatok is, amelyeket nem láttunk. A MiG-23ML és a „kacsacsőrű” BN mellől hiányzott a nálunk is ismert MF, és a 21-esek sora sem teljes, ezeket a jövőben minden bizonnyal pótolják, hiszen hely bőven van erre.

A látnivalók felsorolása természetesen messze nem volt teljes. A repülés iránt érdeklődők közül ha valaki  a jövőben  Berlinbe látogat, feltétlenül ajánlott a gatowi múzeum megtekintése, ami rendkívüli abból a szempontból hogy noha egy ország légierejéről van szó, mégis egyszerre látható a korabeli keleti és nyugati technika.