Az augusztus 20-i budapesti ünnepségek egyik leginkább látványos része volt a légi parádé, amelyen először láthattunk egy rendkívüli eseményt. A légierő Gripen vadászgépei kötelékben húztak el a Duna felett, miközben a Lánchíd és a Margit-híd közötti szakaszon folyamatosan szórták az infracsapdákat. A nappali „tűzijáték” video és fénykép felvételei azóta nemzetközi hírűek lettek, hiszen hasonló látványosság a párját ritkítja Európában, mivel a megszokott légi bemutatókon jobbára csak szólóban műrepülő vadászgépek végeznek hasonló tevékenységet, és azt sem ilyen impresszíven.

A vadászgépek azonban nem a tömegek szórakoztatása miatt rendelkeznek  a beépített „tűzijáték” lehetőségével, annak nagyon is racionális oka van, mégpedig az önvédelem az ellenség által indított infravörös önirányítású rakétákkal szemben.

Hogy erre elengedhetetlenül szükség van, arra jó példa volt az 1991-ben lezajlott Sivatagi Vihar hadművelet, amelynek során a szövetséges erők repülőgép veszteségének kétharmadát az irakiak által használt hordozható, vállról indítható kis hatótávú infravörös önirányítású légvédelmi rakéták okozták.

Az „égi csillagszórók” viszonylag rövid ideje számítanak alapfelszerelésnek a katonai repülőgépeken és helikoptereken. Szükségességük csak 1970 után, a vietnami háború befejező szakaszának tapasztalatai alapján került előtérbe, miután a dél-vietnami területen harcoló Vietkong megkapta a szovjet Sztrela-2 hordozható, egy ember által kezelhető rakétákat. Számos helikopter vált az új fegyver áldozatává, és annak ellenére is komolyan kellett venni az új fenyegetést, hogy az elindított rakétáknak alig pár százaléka eredményezte a célba vett repülő eszköz megsemmisülését. A legtöbb nem talált, vagy csak kisebb, nem végzetes és javítható sérülést okozott.

A belga légierő Agusta A-109 helikoptere

A Sztrela-2-eshez hasonló elven működő szovjet  rakéták már régebben is léteztek, mint például az R-3Sz típusú, amely a vadászgépek fő fegyvere volt. Az Amerikai AIM-9B lemásolásával született rakéta hatékonysága ugyancsak sok kívánni valót hagyott maga után, éppúgy, mint az eredeti, amelyből csak kb. minden tízedik találta el a célt. A legtöbbször elég volt intenzív kitérő manővert végezni, amit a fegyver nem volt képes követni.

Azonban erre nem mindig volt mód, ha egy vadászbombázó vagy bombázó éppen a földi célpontra repült rá, közben nem manőverezhetett, és arra amúgy is korlátozottan volt csak képes, hiszen néha több tonna bombát cipelt.

Szlovák MiG-29

Ezen felül ha sikerült a vietnami vadászgépnek az ellenfelet észrevétlenül hátulról megközelíteni, akkor nagyobb esélye volt a találatnak.

Szükség volt tehát egy olyan megoldásra, amely megvédhette a repülőgépet vagy helikoptert a közeledő rakétától.  A megoldás tálcán hevert, „csak” némi átalakítás után alkalmazásba kellett venni. Az ötvenes évek elején, amikor az USA-ban az AIM-4 Falcon és az AIM-9 Sidewinder fejlesztése folyt, a pilóta nélküli célgépeket erős hőforrással látták el. Az infravörös önirányító rendszer ugyanis a célpont hősugárzását érzékeli, és azt követi. A hosszú égésidejű ejtőernyős magnézium tölteteket, amelyeket éjjel a harctér bevilágítására is használtak, később önmagukban,  célpontként mind a mai napig alkalmazzák.  Kézenfekvő ötlet volt, hogy a repülőgépek hajtóművénél intenzívebb hősugárzást kibocsátó eszközöket a rakéták megtévesztésére is kipróbálják. Ehhez azonban sokkal kisebb méretben, és jóval többet kellett elhelyezni a repülőgépeken és helikoptereken.

Görög F-16-os

A védekezés sikere azon is múlt, hogy a célba vett gép pilótája észleli-e a közeledő veszélyforrást. Ha igen, akkor azonnal elkezdheti a megtévesztő töltetek kiszórását, és a rakéta azokat kezdi el követni.

Az 1973 októberében lezajlott arab-izraeli háború során az F-4E Phantom-ok már alkalmazták az infracsapdákat, így légi harcban, valamint a hordozható rakéták által csak kevés veszett oda, a legtöbbet a hagyományos gyorstüzelő gépágyúk és a radarvezérlésű rakéták semmisítették meg.

A hetvenes évektől tehát tömegesen kezdtek elterjedni az infracsapdák, amelyeket több tucatot befogadó kazettákban szereltek fel a gépekre. A szovjetek elkéstek a fejlesztéssel, és később a saját kárukon, több száz helikopter elvesztése révén tanulták meg Afganisztánban, hogy szükség van a repülő eszközök ilyesfajta  önvédelmi képességére.

Kiszerelt infracsapda kazetták

A haditechnikai fejlesztések velejárója, hogy egy lépést ellenlépés követ. Létrejöttek olyan infravörös szenzorok, amelyeket már nem lehetett megtéveszteni az egyesével kiszórt izzó töltetekkel, ezek ráadásul erőteljesen lassulnak a repülő eszköz mögött. Olyan algoritmusok kerültek be a rakéták vezérlő elektronikájába, amelyek a mozgásparaméterek változása alapján képesek voltak megkülönböztetni a fals célt a valóditól. Ezeket a rakétákat már csak az infracsapdák tömeges kiszórásával azonos időben végzett intenzív kitérő manőverrel lehetett elkerülni. Aztán kifejlesztették azokat a szenzorokat, amelyek már nem csak a leggyakoribb 3-5 mikronos hullámhosszúságú infravörös, hanem az ultraibolya tartományban is érzékenyek.  A válasz olyan infracsapdák alkalmazása, amelyek anyagában a magnézium mellett már teflon és viton is található.

Svájci Hornet

Aztán az AIM-9X és az ASRAAM rakéta olyan képalkotó infra detektort kapott, amely alakja szerint megkülönbözteti a repülő eszközt és nem reagál a tömegesen kiszórt megtévesztő töltetekre. Hacsak azok, és a füstjük nem takarja el teljesen a célt, mert akkor a legmodernebb rakéta is tehetetlen.

A kis sebességű helikopterek esetében szükségessé vált, hogy ne csak oldalra, hanem ferdén előre lőjék ki a tölteteket, amelyek így egy másodperccel később lassulnak le, és maradnak el, így a közeledő rakéta nehezebben képes diszkriminálni a valós és fals célt. Ez volt az egyik oka például annak, hogy a nagyjavított Mi-24-eseinken eredetileg a faroktartó végén lévő, oldalra irányuló  ASzO berendezéseket előbbre helyezték, amelyek már ferdén előre tüzelnek.

Magyar Mi-24-es még a régi ASzO-2 kazettákkal

És a felsorolást még lehetne folytatni, mivel a lépések és ellenlépések folyamatosan követik egymást. Az infracsapdák előnye, hogy viszonylag egyszerűek és olcsók és a hatalmas számban elterjedt infravörös önirányítású rakéták többsége ellen hatásosak. Becslések szerint a világban legalább félmillió hordozható légvédelmi rakéta áll szolgálatban és ebben a számban nincsenek benne a nagyobb hatótávolságú komplexumokhoz rendszeresített típusok, valamint a repülőgép fedélzeti infravörös légiharc rakéták sem. Egy kis kitérőt téve érdemes megjegyezni, hogy az USA komoly figyelmet fordított a hordozható légvédelmi rakéták elterjedésének gátlására. Nem utolsó sorban azért, mivel ezeket a fegyvereket már többször alkalmazták utasszállító repülőgépek ellen is. Azonban a legtöbb ország hadserege megtartotta ezt a kategóriát, a kevés kivétel között van hazánk. (a Mistral már nem tartozik a könnyen hordozható kategóriába, a „talpas” mobil verzióhoz három ember szükséges) Pedig a hajdan rendszerben álló orosz Igla még manapság is megfelelne a legtöbb potenciális légi cél ellen. Hogy „jó szövetségesek” vagyunk, azt egyéb módon kellett volna demonstrálni.

A Gripen-en lefelé és felfelé irányuló töltetek is vannak

Az infracsapdák  hátrányai között szerepel, hogy tűz- és robbanás veszélyes eszközökről van szó, amelyek tárolása, szállítása, kezelése szigorú biztonsági előírások betartása mellett végezhető. Az első időben több súlyos baleset következett be, a sztatikus feltöltődés, erős elektromágneses tér vagy a tároló helyiség kigyulladása miatt.

További hátrány, hogy a legtöbb merevszárnyú repülő eszköz még nem rendelkezik olyan optikai rendszerrel, amely érzékeli a közeledő rakétát, és ennek alapján a kellő pillanatban lehetne megkezdeni a szórást. Jelenleg a pilóták figyelmén múlik a dolog, vagy a veszélyes zónákban folyamatosan dobálni kell az infracsapdákat. Ezt azonban az intenzív fényjelenség miatt az ellenfél is látja, ezért már létezik olyan töltet is, amely ugyan hatalmas hőmennyiséget bocsát ki, de nem a látható fény tartományában, azaz vizuálisan nem észlelhető.

Lengyel Szu-22-es

Mindezen hátrányok miatt már létrejött az alternatív védelem, az irányított sugárzású infravörös zavaró berendezés (DIRCM), amely helikoptereken és teherszállító gépeken található, de még nem terjedt el tömegesen. Ez csak akkor működik, amikor szükséges, nem jelent veszélyt az alkalmazójára, viszont nagyon drága és nagy a légellenállása, ami miatt a vadászgépekre nem szerelték fel.

Belorusz Szu-27UB. A töltetek hármasával kerülnek a helyükre

A hagyományos  infracsapdák létjogosultságát jelzi, hogy még az új ötödik generációs típusokon is alap felszerelésnek számítanak. A Magyar Légierőben  a Mi-24-eseken jelent meg a nyolcvanas években, amikor utólag lettek felszerelve a gépekre. Párhuzamosan rendszeresítettük a rotoragy mögé felszerelhető aktív zavaró berendezést is, amely modulált sugárzással volt hivatott zavarni a rakéták szenzorát. A Szu-22-eseken és később a MiG-29-esen már alapfelszerelés volt az infracsapda szóró kazetta, utóbbi típuson a függőleges vezérsíkok előtt volt a helye.

"Össztűz", amely jelentős füstöt is gerjeszt, ez is segít álcázni a gép infravörös sugárzását

A Magyar Légierőben 2006-tól rendszeresített Gripenek az első időben még nem rendelkeztek a szóban forgó eszközzel, 2010-től már a törzsvég jobb alsó oldalán láthattunk egy BOY-403 típusú kazettát, később pedig már a felfelé irányuló további három is alap felszereléssé vált. Ezek két változatban használhatók, vagy 20 darab 2X1 collos, vagy 40 darab 1X1 collos töltettel.

Utóbbiról egy kissé részletesebben. A brit Chemring cég által gyártott töltetekből több ezer darabot vásároltunk, az említett kétféle méretben. Az 1X1 collos méret csak a keresztmetszetre vonatkozik, a négyzetes hasáb alakú eszköz kb. 200 mm hosszú, és 0,2 kg tömegű. Ebből a háromnegyede a 25-30 m/sec sebességgel kirepülő  anyag, ami 3-5 másodpercig ég,  és közben sűrű fehér füstöt is generál. A 2X1 collos méretű változat már fél kiló, de érdekes módon nem hosszabb az égésideje, hanem az infra sugárzás intenzitása jelentősebb.

Az "Orosz Vitézek" fináléja

Létezik egy további változat is, de arról nincs információ, hogy nálunk rendszeresítették, avagy nem. A Gripenen a  szárny alatti Cobham MML rakétaindító sin végében található a BOL típusú mechanikus (a fentiek pirotechnikai kidobásúak) szóró berendezés, amelyben 160 darab töltet fér el. Ezek úgynevezett pirofórikus anyagból készültek, amely a levegővel érintkezve öngyulladással lép működésbe. Ebből következik, hogy a hermetikus „csomagolása” semmilyen körülmények között nem sérülhet, a rendeltetésszerű használatot kivéve. A szóban forgó rakétaindító a szóró berendezéssel együtt rendszeresítve van a magyar Gripen-eken, de azokban valószínűbb, hogy a radarok zavarására szolgáló dipólkötegek, és nem infra töltetek találhatók. A többi szóró kazettához egyébként ugyancsak létezik az eltérő célú „csomag”.

Az említett infravörös zavarásra szolgáló eszközök mellett rendszerben áll számos más típusú is. Az amerikai haditengerészet típusain például nem négyzet, hanem 36 mm-es kör keresztmetszetű töltetek állnak rendelkezésre. Az oroszoknál a 26 mm-es átmérő volt jellemző a MiG-29-esre és a Mi-24-esre, és az 50 mm a Szuhojokra. Az Eurofighter Typhoon esetében még nagyobb, 55 mm-es átmérőjű kör keresztmetszetű tölteteket lehet alkalmazni a szárny alatti szóró berendezésben. Utóbbi típussal azonban légi bemutatón még sohasem láttunk infracsapda szórást, aminek minden valószínűség szerint az az oka, hogy fém alkatrészeket is tartalmaz, amelyek a földre zuhanva kárt, vagy sérülést okozhatnak. A kisebb töltet típusoknál is kihullnak kisebb fémdarabok, de azok mérete és tömege jelentéktelen. Azonban mégis van több olyan légi bemutató, ahol korlátozzák, vagy teljesen megtiltják  a látványosság fokozó infracsapdák használatát, például Le Bourget-ban, Farnborough-ban, Fairford-ban, stb. mivel a repterek környéke annyira sűrűn beépített, hogy szinte bizonyosan lakott területre hullnak az el nem égett darabok.

De a Duna felett augusztus 20-án ilyen veszély nem volt. Aki az ünnep költségei miatt aggódik, annak tudnia kell, hogy egyszerűbb és olcsóbb az infracsapdák ilyen látványos módon történő „,megsemmisítése”, mivel azok élettartama a bennük végbemenő lassú kémiai változások miatt típustól és mérettől függően csak 5-10 év.

    (a cikkíró saját fotóival illusztrálva)