A repülés története sajnos bővelkedik azon eseményekben, amelyek során civil utasszállító repülőgépek lettek fegyveres vagy egyéb rossz szándékú akciók áldozatai. A csúcstechnológia korában, amikor már szinte bármilyen információ könnyedén hozzáférhető, az emberi nemtörődömség, hozzá nem értés, elvakultság újra és újra megismétlődik és ártatlan százak halálát okozza.

A legutóbbi szomorú és egyben felháborító eset január 8-án történt, amikor az iráni légvédelem tévedésből lelőtte az ukrán légitársaság Boeing 737-800 típusú gépet és ezzel 176 ember halálát okozták. A katasztrófa részleteinek áttekintése előtt érdemes a teljesség igénye nélkül (sajnos túlságosan hosszú a lista) néhány hasonló esetet röviden feleleveníteni.

A második világháború befejezését követően már három tucat (!!!) alkalommal történt olyan esemény, amikor fegyvertelen közforgalmi repülőgépek estek katonai akciók áldozatául. A leginkább kirívó esetekben tudatosan, a „célpont” jellegének teljes ismeretében történt a megbocsáthatatlan bűncselekménnyé egyetlen esetben sem minősített lelövés, és ugyancsak jellemző, hogy elenyésző számban történt meg a felelősök megbüntetése.

Szerencsére ritkább, amikor a szándékosan okozott katasztrófát a gépek személyzete számlájára lehet írni, de ilyen is előfordult már több alkalommal. Elég ha az Egyptair 990-es járatának esetére gondolunk, 1999. október 31-én a SU-GAP lajstromjelű Boeing 767-es zuhant az Atlanti-óceánba, miután az első tiszt öngyilkossági szándékkal zuhanásába vitte, a háta mögött az utastérben lévő 216 mit sem sejtő emberrel

A közelebbi múltban 2015. március 24-én egy mentális problémákkal küszködő első tiszt zárkózott be egymaga a pilótafülkébe, és vezette hegyoldalba a Germanwings légitársaság A320-asát, 150 ember halálát okozva.

Az esetek többségében azonban békeidős tévedések vetettek katasztrófához, például „szűkre szabott” repülési tilalmi zónák miatt, 2001. október 4-én a Szibéria légitársaság Tu-154-esét találta el a Fekete-tenger felett egy ukrán éleslövészeten elindított Sz-200-as komplexum rakétája. Ugyancsak Ukrajnához (legalábbis földrajzilag) fűződik a maláj légitársaság Boeing 777-esének 2014. július 17-én történt lelövése, amely talán az egyik legarcátlanabb eset abban a tekintetben, hogy micsoda hazugság cunami követte a tettesek „mosdatása” érdekében. Noha név szerint ismertté váltak az elkövetők, az oroszok mindmáig fedezik őket.

A legnagyobb port felvert eset a dél-koreai légitársaság Boeing 747-esének lelövése volt 1983.szeptember 1-én, amely tényleges légtérsértést követően történt, a Szahalin déli csücske felett engedély nélkül átrepült utasszállítót a szovjet légvédelem Szu-15TM vadászgépe semmisítette meg, 269 áldozatot követelve.

Amerikai részről is előfordult durva hiba, amikor 1988. július 3-án a perzsa-öbölben egy tengeri összecsapás közben a légtérben megjelent az Iran Air 655-ös járata, amely Bandar-Abbas-ból Dubaiba tartott. A téves azonosításhoz hozzájárult, hogy a rövid, alig fél órás időtartamú  útvonal miatt  gép nem az utasszállítók szokásos magasságban, hanem jóval alacsonyabban repült, és a közelben iráni harci gépek is voltak. Az USS Vincennes rakétacirkáló fedélzetéről indított SM-2MR rakéták közül az egyik eltalálta Airbus A300-ast, amely 290 emberrel a fedélzetén megsemmisült. Előtte tíz alkalommal próbáltak meg kapcsolatba lépni a géppel, a nemzetközi vészhelyzeti frekvencián, de a személyzet ismeretlen okból nem reagált.

SM-2 indítás (US NAVY)

Az utóbbi és az ukránok által lelőtt orosz Tu-154-es esetének „különlegessége”, hogy a felelősök elismerték a bűnösségüket, és az elhunytak rokonai számára akkora kártérítést fizettek, hogy a közeli hozzátartozó elvesztése miatt érzett fájdalom mellett további anyagi gondjuk egész életükre már nem volt.

Csak néhány olyan eset fordult elő, amikor minden kétséget kizáróan tudták a tettesek, hogy civil utasszállítót semmisítenek meg. Ilyen volt 1973. február 21-én a líbiai légitársaság Boeing 727-esének lelövése a Sínai-félsziget felett, és a MALÉV Tu-154-esének megsemmisítése két évvel később 1975. szeptember 30-án. Az előbbiért 100%-ban az izraeli légierő volt a felelős, a másikért „csak” 99%-ban, ugyanis mind  a mai napig nem bizonyított, homály fedi, bár a bizonytalanság fenntartása az elszenvedő fél érdeke (?) is, hiszen egy alapos vizsgálat esetleg olyan bizonyítékokat tárt volna fel, amelyek a légitársaságot részben  felelőssé teszik, például a „szabálytalan” rakomány miatt. Nevezzük nevén a  dolgot, közforgalmi repülőgépen tilos a fegyverszállítás.

A MALÉV Tu-154-ese, amelyet lelőttek

Hihetetlen, hogy manapság, amikor egy telefon segítségével „real time” azaz a történés pillanatában nyomon lehet követni az utasszállító repülőgépeket és útvonalukat a Flightradar 24 alkalmazás segítségével, hogy a csodába nem képes erre egy komoly katonai szervezet. Márpedig ez a helyzet.

Iránban a Forradalmi Gárda rendelkezik saját repülő alakulatokkal, tüzérséggel, légvédelemmel stb. Az állomány egy része természetesen tapasztalt katona, de nagyon úgy tűnik, hogy vannak köztük ideológiai, vallási alapon szerveződött lelkes önkéntesek, akiknek a szakértelme erősen megkérdőjelezhető. Talán nem nagyon sánta a párhuzam az egykori hazai Munkásőrséggel, az is politikai alapokon szervezett, pontosabban szedett-vedett és erősen kétes harcértékű párthadsereg volt.

A január 8-i eseményt megelőző időszakban több kisebb-nagyobb katonai incidensre került sor a térségben. 2019. június 20-án a Hormuzi-szoros felett rakéta találat ért egy amerikai MQ-4 Global Hawk pilóta nélküli felderítőgépet, amely iráni állítás szerint megsértette a parti vizek határát és 15 km-re volt a szárazföldtől. Amerikai állítás szerint a gép nemzetközi légtérben repült 22 km-re, hogy ki nem mond igazat, azt mi innen nem tudjuk eldönteni.

Global Hawk felderítő drón (USAF)

A feszültség fokozódásához hozzájárult, hogy Irán komoly katonai erővel avatkozik be Szíriában, Libanonban és a legutóbbi időben a volt ellenség, Irak területén is. A vallási irányzatok alapján módosultak a viszonyok, az iszlám síta vonulata a közös kapocs a volt ellenségek között. Az iráni haderő és a titkos műveletekre szakosodott része igencsak aktív a térség több országában, ahol számos akciót hajtottak végre. Megint csak általunk ellenőrizhetetlen állítás, hogy amerikaiak is áldozatul estek némely iráni akciónak. Ezzel párhuzamosan tovább fokozta  feszültséget, hogy a perzsa állam felmondta vállalt kötelezettségét, mely szerint nem törekszik atomfegyver kifejlesztésére. Márpedig ezen szándékuk egyetlen percre sem volt felfüggesztve, bár a látszatot igyekeztek betartani. Ballisztikus rakétáik kidolgozása sohasem szünetelt, közelít az az időpont, amikor már akár teljes Európa területét elérhetik, vagy legalábbis ezzel  fenyegethetik, ami politikai ütőkártya. Nemrég már Szaud Arábiába is „beleálltak”, amikor tömeges drón és szárnyasrakéta támadást hajtottak végre olajipari létesítményeik ellen.

Amerikai felderítési adatok szerint a külföldi akciók szervezéséért, irányításáért többek között Kaszim Szulejmani tábornok volt a felelős, aki az év első napjaiban Libanonban és Szíriában járt, ezen felül megszakította útját Bagdadban. Mint ismeretes, Irakban a hatalmon lévő kormány kérésére vannak külföldi erők, (még magyarok is) ezért is furcsa, hogy ugyanakkor egy az USA-val nyíltan ellenséges állam katonai vezetője is szabadon mozoghat.

Mivel Szulejmani amerikai állítás szerint alaposan rászolgált a sorsára, azt egy MQ-9 Reaper AGM-114 Hellifre rakétája beteljesítette.

MQ-9 drón (KL)

Utóbbi fegyvernek ezúttal  a hagyományos verzióját alkalmazták, de az utóbbi időben többször vetették be hasonló akciók során az AGM-114R9X típust, amikor fennállt a veszélye nem szándékos károkozásnak is, hiszen a robbanás repeszei több tíz méteres körzetben pusztíthatnak. Az új rakétának nincs harci része, ellenben a testéből négy oldalra kinyílik egy-egy fémpenge. Mivel a módosított félaktív önirányító rendszer pontossága is javult, ezért képes arra, hogy egy mozgásban lévő autó utasterébe csapódjon be és ott mindenkit elpusztítson, de  az autó mellett már senkinek nem esik bántódása.

Hellfire lézervezérlésű rakéta (KL)

2020-január 3-án este Szulejmani tábornok a badgadi repteret éppen elhagyta, kíséretével, amikor a Reaper fedélzetéről elindítottak egy hagyományos töltetű Hellfire-t  a gépkocsija ellen. A tiszt maradványait a több fotón is szereplő gyűrűjéről (is) azonosították, miközben az iráni vezetés ellencsapást helyezett kilátásba.

Teherántól nyugatra  Parand település mellett található a Forradalmi Gárda ballisztikus rakétákat fejlesztő egyik létesítménye, amelynek védelmét SA-15 Gauntlet avagy eredeti orosz nevén Tor M1 mobil légvédelmi rendszerrel biztosították. A szóban forgó fegyver 2007 óta áll szolgálatban Iránban, az egyik példányt az említett objektum délkeleti sarkába telepítették. A Tor érdekes fegyverrendszer, lokátoros parancsközlő távirányítású. A lánctalpas jármű tornyában nyolc függőlegesen elhelyezett 9M330 (vagy 331) rakéta található, amelyeket egy rövid égésidejű töltet  vet ki. Ezt követően a cél irányától függően lépnek működésbe a rakéta orr részén lévő oldalirányú pirotöltetek, amelyek egy „lökéssel” fordítják irányba a rakétát, és ezzel párhuzamosan indul be a szilárd tüzelőanyagú hajtóműve. A fegyver minimálisan 1,5 maximálisan 12 km-re lévő célok ellen indítható, amennyiben azok repülési magassága nem haladja meg a hat kilométert.

A Tor és személyzete éjfélkor vette át a szolgálatot, miután megtörtént a felkészülésük. Hogy az iraki határtól több mint 500 kilométerre miért volt szükség harckészültségbe helyezni  egy (nem egyet, sokat, csak azok a főváros más részei körül voltak diszlokálva) rövid hatótávú légvédelmi egységet? Megvolt rá az okuk, ugyanis a Szulejmani tábornok halálát akarták megtorolni, mégpedig iraki területen lévő amerikai bázisok megtámadásával. Tucatnyi ballisztikus rakétát indítottak, de az első hírek szerint minimális kárt okoztak, egy Black Hawk megsemmisült, pár további megrongálódott, de amerikai emberéletben nem esett kár. Pár nappal később viszont kórházba került tucatnyi katona, mivel a közelükben b egy rakéta és a lökéshullám káros egészségügyi hatása később jelentkezett náluk.

Iráni részről azonnali „válaszra” számítottak, ezért volt harckészültségben a légvédelem.

A teheráni IKA  (Imam Khomeini Ayatollah) nemzetközi repülőtér közelében volt az említett Tor telepítési helye, és az éjszaka folyamán jó néhány utasszállító repült el már felette, vagy a közelében. Helyi idő szerint reggel öt óra körül indult volna az ukrán légitársaság PS752 számú járata, amelyet az UR-PSR lajstromjelű, 2016-ban szolgálatba állított Boeing 737-800 típusú gép teljesített.

A szóban forgó Boeing utoljára december 28-án Ferihegyen is járt. A tervezett indulási időt azonban lekésték, mivel a gép túlsúlyosnak bizonyult. A 178 fő még nem lett volna sok, de a távolság miatt sokat kellett tankolni, emellett a rakterek is tele voltak. Mivel a reptér tengerszint feletti magassága 1100 méter és az időjárási tényezőket is figyelembe kellett venni, ezért a gép kapitánya úgy döntött, hogy a csomagok egy részét ki kell szedni. Ez időbe telt, így helyi idő szerint csak reggel hat után indulhattak.

Ekkor már három óra telt el az Iraki területen végzett iráni rakétatámadás óta, így a légvédelem pattanásig feszült idegekkel várta a „választ”. A reakcióhoz és a ellencsapáshoz szerintük ennyi idő elég volt, hiszen a legvalószínűbb a Tomahawk szárnyas rakéták bevetése volt szerintük, amelyek kb. 700-800 km/h sebességgel repülve közelítik meg a céljukat.

A Tor saját felderítő radarja észlelte a kelet felől közeledő „célt”, ami az irány tekintetében nem lett volna meglepő, hiszen a Tomahawk nem a legrövidebb úton, hanem akár nagy kerülőkkel is képes a betáplált cél megközelítésére, éppen a légvédelem megtévesztése miatt. Ha hagyományos légicsapásra kerül a sor, akkor is hasonló lehet a helyzet, hiszen a bombázást követően a támadók így rövidebb idő alatt hagyhatják el az ellenséges légteret.

Noha a hivatalos vizsgálat eredménye még messze, lehetett egy további tényező is. A Közel- és Közép-Kelet több országában is előírás, hogy nem elég „csak” a helyi polgári légiforgalmi irányítással felvenni a kapcsolatot, hanem külön be kell jelentkezni a katonainak is. Hogy ezt esetleg elmulasztotta az ukrán személyzet, vagy (és)   nem volt megfelelő az iráni légvédelem harcvezetési rendszere, egyelőre nem ismeretes.

Az eddigi információk szerint a Tor saját maga derítette fel a célt, noha elvileg egy integrált rendszer részeként kellett volna üzemelnie és a kapott információk alapján végezni a harctevékenységet. További kérdés, hogy üzemképes volt, és használták-e a Tor Karát típusú optikai rendszerét, amely rakéta rávezető radarral párhuzamosítva biztosítja jó látási viszonyok között a cél vizuális azonosítását. Noha sötét volt, annyit azért láthatott volna a kezelő személyzet, hogy a helyzetlámpáit és villogó fényeit használja a felderített repülőgép. Mint tudjuk, a külső világítás nem éppen jellemző a szárnyas rakétákra, és egyéb légi támadó eszközökre.

Állítólag kértek információt a vezetési ponttól, de nem kaptak, ezért eléggé hihetetlen módon a jármú parancsnoka önhatalmúlag döntött a tűzmegnyitásról. Az első rakéta eltalálta a 737-est, az kigyulladt, de tovább repült sőt, jobb fordulót végzett, vissza a reptér irányába. Fél perc elteltével újabb rakétát indítottak, amely bevégezte a repülőgép sorsát, egy szerencsére lakatlan területen csapódott be ahol teljesen megsemmisült.

Az eseményről órákon belül fent volt a világhálón egy telefonos video felvétel, amelynek készítője nyilván a rakéta robaját hallva kapcsolta be a készülékét. Az összeesküvés elméletek kedvelői azonnal kitalálták, hogy a videós előre tudta, mikor és hová kell néznie, de ez nem igaz. A rakéta indítás ugyanis robbanásszerű zajjal és aztán folyamatos dübörgéssel jár, ami közelről sokkal nagyobb erejű, mint az utasszállító repülőgépek hajtóművei. Mivel a helyi médiából az emberek tájékozódtak a háborús helyzetről, nem lehet csodálkozni, hogy többen is azonnal előkapták a telefonjukat.

A becsapódás helyszíne

Az iráni hivatalos szervek három napon át kategorikusan tagadták a felelősségüket, de végül kénytelenek voltak beismerni a gép lelövését. A külső behatást valószínűsítette, hogy hajtómű hibából szinte sohasem következik be olyan esemény, amely a gép lezuhanását okozza, a korszerű utasszállítók még a felszállást is képesek befejezni egy hajtóművel. Nem beszélve arról, hogy a kommunikációra is marad lehetőség, ami ez esetben megszűnt. A külső robbanást valószínűsítették a helyi hírügynökség által nyilvánosságra hozott fotók, köztük az, amely a géptörzs egy eredetileg fehér, de kormosra égett részét ábrázolta, rajta kisméretű lyukakkal, ami a rakéta repeszekre utalt. Aztán előkerült egy fotó, amelyen azonosíthatóan látszott a Tor rakétájának orr része, ettől kezdve már nem lehetett tovább tagadni.

Ahogy az a diktatúrák esetében lenni szokott, rögtön külső felelőst kerestek és meg is találták a kézenfekvőt, mégpedig az USA-t. Szóba került elektronikus zavarás, de az az Iraktól több mint 500 km-re eléggé valószínűtlen pláne, ha figyelembe vesszük a térség domborzati viszonyait, vagyis nincs közvetlen rálátás iraki légtérből a hegyek takarásában lévő Teheránra, vagy annak repterére  és környékére.

A védekezésül felhozott érvek között szerepelt, hogy a katonai légi irányítás kérte a civiltől a közforgalmi repülések felfüggesztését, hiszen katonai akciók várhatók a térségben, de ez eléggé hihetetlen, hiszen a katonai mindenhol a világon nem kér, hanem kötelező érvénnyel utasít, amennyiben az indokolt.

Ez az eset is sokadjára bizonyította, hogy amennyiben valahol harci tevékenység folyik azt nagy ívben el kell kerülnie az utasszállítóknak. Ezt azonban sajnos sok minden befolyásolhatja, például a légitársaságok ellenkezése, amelyek számára a kerülők, járattörlések komoly anyagi veszteséget okoznak.