Az Egyesült Államok légi erejének 4. különleges műveleti százada 2020. június 26-án kivonta állományából az utolsó Lockheed AC-130U Spooky „légi ágyúnaszádot”. A messziről jámbor teherszállítónak kinéző típus a C-130 Hercules alapján készült, és brutális tűzerejéről, pusztító képességéről vált híressé. Számos változata készült ez elsőt már a vietnami konfliktus idején alkalmazták.
Viszonylag nem sok volt belőle, de a 47 elkészült példánya egyre korszerűbb felszereléssel akár éjszaka is képes volt a földi célok önálló felderítésére és megsemmisítésére. Sok ezer bevetést hajtottak végre Afganisztánban és Irakban is, ahol ideális fegyvernek bizonyultak. Akár órákon keresztül várhatták a célpontok felbukkanását, amelyeket aztán nagy pontossággal lőttek szét, a vadászbombázókhoz képest sokkal kisebb költséggel, hiszen „csak” csöves tűzfegyvereket használtak.
Az AC-130 az aszimmetrikus hadviselésre készült, természetesen egy olyan reguláris haderő ellen, amely komoly légvédelemmel és légierővel rendelkezik, nem alkalmazható kellő mértékű túlélő képességgel.
A képesség azonban nem szűnik meg az utolsó AC-130U selejtezését követően, a korszerűsített C-130J-n alapuló újabb és potensebb AC-130J Ghostrider verzió változatlanul üzemel, de ez már javarészt nem a csöves fegyverzetre alapoz, hanem a precíziós vezérlésű rakétákra és bombákra.
Az USAF különleges műveleti egységeinél szolgáló gépeket a vietnami háború hívta életre, létjogosultságuk azóta sem megkérdőjelezhető. Az első változatok azonban lényegesen különböztek a jelenlegiektől.
A legnagyobb kapacitású „légi ágyúnaszád” első fegyverei között szerepelt négy db 7,62 mm-es „Minigun” hatcsövű, Gatling rendszerű, elektromos meghajtású géppuska, amelyekhez 1500 db-os rakaszokban összesen tizenötezer db lőszer állt rendelkezésre. A fixen beépített géppuskák lőtávolsága és pusztító ereje nem volt elegendő, további problémát okozott, hogy ha együtt alkalmazták a nagyobb „Vulcan” gépágyúkkal, akkor az eltérő ballisztikai jellemzők miatt csak egy bizonyos távolságból lehetett tüzet nyitni, ellenkező esetben a kétféle fegyver lövedékeinek becsapódási helye között jelentős távolság volt.
A „Minigun” géppuskákat hamarosan kiszerelték, azok ideális fegyvernek bizonyultak pl. a harci helikopterek fedélzetén, ahol kisebb magasságból illetve távolságból lehetett tüzet nyitni.
Az AC-130-asok fő fegyvere hosszú időn át a vadászgépekben is alkalmazott M61 „Vulcan” hatcsövű 20 mm-es gépágyú volt, amelyből ugyancsak négy volt fixen beszerelve a törzs bal oldalán. Ezekhez összesen nyolcezer lőszer tartozott, mindegyik ágyúhoz egy-egy rakaszban 2000 db-onként behevederezve. A tárolás ugyanis így volt a leginkább helytakarékos, a vadászgépeknél alkalmazott hengeres, heveder nélküli tároló/adogató szerkezet nem fért el. A lőszer továbbítás is egyszerűsödött, mivel csak az ágyú igényelte a külső meghajtó rendszert, a lőszertartály nem. A „Vulcan” gépágyúkat maximálisan 2,7 km ferde távolságból alkalmazták, de ekkor már a lövedékeknek csak egy része robbant fel a becsapódáskor. Kisebb távolság esetén hatékonyabb volt a rombolás, mivel a lövedékek orrában lévő csapódó gyújtó bizonyosan működésbe lépett. Az eredeti tűzgyorsaságot a felére csökkentették, így a sorozatok hosszát 15 másodpercre lehetett növelni, azaz mindegyik fegyver 750 lőszert lőhetett ki egyetlen összefüggő sorozatban, csak ezt követően volt szükség egy 30 másodperces hűtési szakaszra. A sorozatok szabályos árkokat ástak a célterületen, ahol utólag nem kis nehézségbe került megtalálni az ott tartózkodók maradványait.
Öt másodpercnél hosszabb ideig ritkán lőttek egyhuzamban, mivel a pilóta ennél tovább nehezen tudta pontosan tartani a cél körüli fordulót, nagy kiterjedésű területcél pedig ritkán akadt. A pilóta bal válla mellett beépített HUD-on megjelenő szálkereszt helyzetét számítógép módosította a repülési magasságtól, sebességtől, távolságtól, az alkalmazott fegyvertől stb. függően, a célzási pontot nem előre, hanem hátrafelé kellett eltolni. A gép repülési sebessége miatt ugyanis a lövedékek nem merőlegesen, hanem ferdén előre távolodnak. A „Vulcan” gépágyúk tökéletesen megfeleltek élőerő, teherautók, de még könnyű páncélozott célok ellen is, pl. számos PT-76 kétéltű harckocsit illetve BTR lövészpáncélost is megsemmisítettek segítségükkel.
Az AC-130U változatnál a „Vulcan” ágyúk helyére egyetlen GAU-12 típusú ötcsövű 25 mm-es löveg került, „mindössze” 1800 lövés percenkénti tűzgyorsasággal. Alapvető változás következett be ugyanis a koncepcióban, napjainkra olyan pontos lett a tüzelés, hogy feleslegessé vált a régebben alkalmazott „lövedékzuhatag”. A GAU-12 gépágyút eddig a tengerészgyalogság alkalmazta légvédelmi fegyverként, illetve áramvonalas konténerben ez található az AV-8B Harrier II gépek törzse alatt. A fegyver átütő erejét növeli, hogy rendszeresítették hozzá a lemerített urán magvas lőszereket is.
Az AC-130 már közvetlen légi támogatásra is alkalmas, amire volt is nem egy példa, a saját csapatoktól mindössze néhány tucat méterre lévő ellenséges erőket is támadhatták. A jobb megkülönböztethetőség miatt a katonák ruházatán és járműveiken olyan speciális, szemmel nem látható fényvisszaverő csíkokat alkalmaznak, amelyek az éjjellátó rendszerek képernyőin jól azonosíthatóak. A GAU-12 hatásos lőtávolsága azonban még mindig kisebb, mint a vállról indítható légvédelmi rakétáké, így ha az ellenfél birtokában ilyen fegyvert sejtenek, akkor az AC-130 „tisztesebb” távolságból támad.
A régebbi AC-130H Spectre gépekből az ezredfordulót követően kiszerelték a Gatling rendszerű gépágyút, mivel azok lőtávolsága viszonylag alacsony, a megmaradt fegyverek bőségesen megfelelőek az előforduló feladatokra.
A páncélosok megsemmisítésére is alkalmas a Bofors L60 (M2A1) 40 mm-es gépágyú, amelyet a gép bal oldali futómű gondolája mögött hidraulikával mozgathatóan szereltek be. A második világháború idején légvédelmi fegyverként alkalmazott svéd fejlesztésű ágyú Kanadában licenc alapján gyártott rövidebb csövű változatát alkalmazzák a „légi ágyúnaszádok” fedélzetén. Az eredeti csőtorkolat helyén egy „tölcséres” gázkompenzátort helyeztek el, amely azonban csak kismértékben csökkenti a reakcióerőt. Erre nincs is nagy szükség, ugyanis az ágyú hátrasiklásos. Eredeti tűzgyorsasága percenként száz lövés volt, de ez az ütem pontosan megegyezett a repülőgép egyes szerkezeti elemeinek önrezgésével, így rendkívül erős vibráció jöhetett létre. Emiatt percenként 60 lövésben maximálták a tűzgyorsaságot, ami egyébként a tüzérek manuális tevékenységétől függ, ugyanis a négyesével vagy ötösével könnyűfém lécekkel egymáshoz rögzített lőszereket kézi erővel kell felülről az ágyú adogató berendezésébe helyezni.
A 0,9 kg-os PGU-9B/C típusú lőszer mellett rendszeresítették az M81 páncéltörő változatot is, amely 12 másodperces égésidejű nyomjelzővel is rendelkezik. Az ágyú folyamatosan hatvanszor lőhet hűtési szakasz közbeiktatása nélkül, de a gyakorlatban 3-4 lövést adnak csak le egy sorozatban. Az újrahasznosítható lőszerhüvelyeket egy levágott tetejű kétszáz literes olajoshordóban gyűjtik össze. Az AC-130 fedélzetén összesen 256 db 40 mm-es lőszer tárolására alakítottak ki helyet.
A „legbrutálisabb” csöves tűzfegyver, amit valaha repülőgép fedélzetén elhelyeztek, az a 105 mm-es M102 tarack. Egy 25 mm vastag acéllemezre csavarozták, ugyancsak hidraulikus munkahengerekkel mozgathatóan. A fegyver csőfara mögött sárgára festett acélkeretet szereltek fel, amely a lövést követő hátrasikláskor megakadályozza hogy a kezelőket baleset érje. Összesen száz lőszer áll rendelkezésre az ágyúval átellenes oldalon kialakított tárolóban, ahonnan egyenként adogatják kézi erővel. Három jól összeszokott tüzér olyan gyorsan képes a töltés-ürítés folyamatának végzésére, hogy egyidejűleg három lövedék lehet „úton”, pedig az ágyú tűzgyorsasága eredetileg csak tíz lövés percenként.
Kétféle lőszert alkalmaznak, a 14,7 kg-os repeszhatásút illetve a 15,5 kg-os fehérfoszfor töltetű gyújtót. A vietnami tapasztalatok alapján többféle speciális gyújtóberendezést dolgoztak ki. Mivel a dzsungel fáit elérve működésbe lépett a csapódó gyújtó, ezért a lövedék nem ott fejtette ki a hatását, ahol kellett. Emiatt a késleltetőt 0,05-0,007 másodperc közé lehet beállítani, így biztosan a talajszinten következik be a robbanás. Ha nagyobb kiterjedésű a cél, pl, egy szabadtéri raktár, vagy gépkocsi parkoló, stb, akkor közelségi gyújtót csavarnak be a lövedék orrába, amely kb. hét méteres magasságban robbantja fel, azaz a repeszhatás többszörös területen pusztít.
Az M102 tarack maximális lőtávolsága 11,5 km, de az AC-130 fedélzetéről közelebbről vetik be, hiszen a gép folyamatosan mozog, így a találat pontossága a távolság növekedésével hatványozottan romlik.
Mindegyik fegyverre egyaránt vonatkozik, hogy harcba lépés előtt a komplex tűzvezető rendszert beszabályozzák, ehhez néhány lövést adnak le, amelyek röppályáját méri a két ágyú között oldalra néző antennával beépített fedélzeti radar, és a becsapódások helyéhez „nullázzák” a célzóberendezéseket. Harc közben erre ismételten többször sor kerül, hiszen a helyzetérzékelő girók „elmászhatnak” az eredeti pozíciójukhoz képest. A pilóta a bal vállánál felszerelt HUD berendezés segítségével végzi a durva célzást, oldalra nézve úgy vezeti gépet, hogy folyamatos bal forduló közben nagyjából a célterületet lássa. A precíziós célzást a tűzvezető tisztek végzik, az orr alatt lévő FLIR kamera infravörös képe alapján. Az ágyúkat hidraulikus munkahengerekkel mozgatva tartják a célon.
Az AC-130U esetében megoldották, hogy egyidejűleg több különböző célt támadhassanak, amelyek akár egy kilométerre is lehetnek egymástól. Ehhez természetesen két tűzvezető tiszt számára kellett munkahelyet kialakítani, amely a tehertér ágyúkkal ellentétes oldalán található.
Az ágyúkon kívül az AC-130-asok felszereléséhez tartozik még számos ejtőernyőn ledobható világító bomba és egy nagy erejű fényszóró is. Utóbbinak már számos alkalommal vették hasznát békés célokra, pl. Vietnamban előfordult, hogy egy a dzsungelban létesített tábori kórház aggregátor nélkül maradt, és a folyamatban lévő életmentő műtéthez a zseblámpák fénye mellett a levegőben köröző AC-130-as 40 KW-os fényszórója biztosította a szinte nappali világosságot. Floridában légi és vasúti katasztrófák helyszínén biztosították az éjszakai mentés feltételeit hasonló módon, és a példákat még lehetne sorolni.
A manapság alkalmazott AC-130-asok tüzelési pontossága össze sem hasonlítható a vietnami háború idején megszokottal. A korszerű számítógépes tűzvezetési rendszer feleslegessé tette a régi lövedék zuhatagot, a két régi ágyú a 40 mm-es Bofors és a 105 mm-es M102-es napjainkban is kitűnően megfelel, ahogy azt az afganisztáni tapasztalatok is bizonyítják.
A régi gépeknek nem csak a támadó kapacitása növekedett a kevesebb fegyver ellenére, hanem az önvédelmi képessége is. Az egyik első passzív megoldásként árnyékoló lemezeket szereltek a hajtóművek fúvócsövére, így a kiáramló forró gázokat a beáramló hideg levegő némileg lehűtötte, a rakéták infrafeje elől pedig eltakarta a forró fémet. Ha mégis bekövetkezett a találat, akkor az acéllemezből készített árnyékoló felfogta a repesztek többségét.
Megkapták a közeledő rakétákra figyelmeztető ultraibolya és infravörös optikai érzékelő rendszert, ezen felül a gép számos pontján láthatók infracsapda és dipólszóró kazetták. Ezekben többféle töltetet alkalmaznak, köztük a legújabb MJU-64/B-t, amelynek érdekessége, hogy nem pirotechnikai módon szórják ki. Az 1X1X8 collos méretű fémhüvelyben miniatűr gázgenerátor található, amely elektromos impulzusra lép működésbe, a kidobott töltet pedig a külső levegő oxigénjével reakcióba lépve ég el. Ezzel nagyobb égésidő érhető el, mivel a töltet anyagában nem szükséges égést biztosító oxidáló szer.
Az AC-130-asok önvédelmét a legkorszerűbb szintre emelték a vadonatúj DIRCM rendszerek, a törzs két oldalán a szárnyak mögött találhatók az AN/AAQ-24-es berendezések. A két kis forgatható „gömbben” lézer sugárzó található, amelyet a közeledő infravörös önirányítású rakéta irányába fordítanak. A lézer kiégeti a rakéta érzékeny szenzorát, így a fegyver rávezetés megszakad, nem találja el a repülőgépet.
Az AC-130-asok főként éjszaka harcolnak, és képesek mélyen behatolni az ellenséges légtérbe, ahol az elektronikai védelmük létfontosságú. A fedélzeti aktív zavaró rendszerekről természetesen kevés információ található, de hogy léteznek, arra egyértelműen utalnak a gépek külső részén több helyen látható speciális antennák. Széles frekvencia sávú passzív vevő antennákat is beépítettek, amelyek állítólag alkalmasak a mobiltelefon hálózatok figyelésére, és a célszemélyek tartózkodási helyének bemérésére.
A háború nem a sportszerűségről szól. A gerilla hadviselést folytató afganisztáni tálibok és az ISIS elleni harc egyik nagy hatékonyságú eszköze volt az AC-130-as.
(a szerző saját fotói)
