Charles Yeager. Ez a név a repülésben annyit jelent, mint a futballban Pelé, vagy Puskás Öcsi. Mindannyian zsenik voltak a maguk terén, egy lényeges különbséggel.  A foci legnagyobb veszélye az ellenféltől kapott rúgás, Yeager viszont számtalan alkalommal volt közvetlen életveszélyben, és mindannyiszor fityiszt mutatott a Halálnak. Egészen eddig. De most nem rajta múlt, az élet velejárója, hogy előbb-utóbb véget ér. A legendás pilóta 97 évet élt.

1947 október 14-én furcsa jelenséget észleltek a kaliforniai Muroc közelében . A néptelen sivatagban és prérin a felhőtlen kék ég ellenére mennydörgés szerű robaj futott végig, amit azonban lakosság hiányában csak néhány adatrögzítő berendezésekkel felszerelt katona hallhatott. Az első hangrobbanás a repülés szuperszonikus korszakának beköszöntét jelentette.

A mai Edwards kísérleti légi bázis egykori helyén még  szerény körülmények között végezték az új típusok berepülését és a különféle teszteket, ezek része volt a csúcsteljesítmények elérése. A fél éven át titokban tartott esemény főszereplője  Charles E Yeager százados volt, aki a Bell cég által kifejlesztett rakétahajtású X-1-essel törte át a hangfalat. A fiatal kora ellenére komoly repülési és harci tapasztalattal rendelkező pilóta később nemzeti hős és példakép lett, akinek fontos szerepe volt a későbbi űrprogramban is, bár „csak” kiképzőként.

Yeager 1923. február 13-án született a nyugat-virginiai Myra kisvárosban, finoman szólva nem éppen tehetős családba. A nélkülözést fokozta a hamarosan kitörő gazdasági világválság, így két testvérével együtt már kicsiként megtanulta összegyűjteni a közeli erdőben vadon termő gyümölcsöket, később a  horgászatot és vadászatot. Utóbbival kapcsolatosan következett be a családi tragédia, 1933-ban  12 éves bátyja apjuk puskájával véletlenül agyonlőtte a kishúgukat.

A két fiú tavasztól őszig mezítláb járt, hiszen a cipőket  csak télen és a vasárnapi iskolába vehették fel, de később a gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan már lassan egyre többre tellett a családnak. Apjuk egy energiahordozó kitermeléssel foglalkozó cégnél dolgozott, és jól értett egy sor szerelési munka mellett még a robbantáshoz is, amit a kisebb Yeager fiú elsajátított. Hamar megmutatkozott Chuck (a Charles becézett formája) tehetsége a műszaki dolgokhoz, ez a középiskolában még inkább megnyilvánult. Amíg az angollal és történelemmel gondjai voltak, addig a reál tárgyakból jól teljesített. Ennek ellenére nem tanulhatott tovább, hanem 1941 szeptemberében 18 évesen önkéntesként jelentkezett a légierőhöz, pontosabban a hadsereg repülő csapataihoz (az USAF önálló haderőnemként csak 1947-ben alakult meg) ahol repülőgép szerelő lett.

A világpolitika rányomta bélyegét minden területre, az Európában már javában folyó háborúból az USA nem sokáig maradhatott ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy rengeteg pilótára lesz szükség, akiknek kiképzése azonban hosszú időt vesz igénybe. Addig főként felsőfokú végzettségűek előtt állt nyitva a repülőtiszti pálya, de 1941-ben létrehozták a Flying Sergeant programot, azaz tiszthelyettesek számára szóló repülő kiképzés lehetőségét. Yeager természetesen jelentkezett, és 1942 júliusában felvették. Addig minimális repülési tapasztalata volt, amikor felvitték egy oktató géppel összehányta a fülkét. A repülő kiképzése a többiekéhez képest sokkal könnyebben és gyorsabban ment, hiszen repülőgép szerelőként pontosan ismerte a kormányok, motorok és minden egyéb rendszer, berendezés működését.

1943 márciusában avatták fel, ezt követően az arizonai Luke légi bázisra került, vadászpilóta kiképzést kapott, amire csak a legkiválóbbakat jelölték ki. Már akkor feltűnt oktatóinak, hogy milyen kiváló adottságai vannak a megfigyelés, mozgás koordináció terén. Pár hónappal később Nevadában a Tonopah (ma ez az egyik legtitkosabb bázis) repülőtéren már P-39 Airacobra géppel teljesített szolgálatot, de rövid idő elteltével a szülőföldjéhez közeli ohiói Wright Patterson-re került, ahol  a jóval erősebb P-47-est repülte. Ahogy az igazi vadászpilótákhoz „illik” jókora adag csibészség is volt benne és társaiban, így többször jelentették fel a csendes kis porfészek lakói, miután mélyrepülésben dübörögve száguldott végig a fő utca felett. Később már a wyomingi Casper reptér közelében még tovább tetézte a fegyelmezetlenséget, csúcsszintre vitte a „vadászatot”. Igencsak sportszerűtlen dolog volt az, hogy  vadászgépének géppuskáival lőtt le bázis közelében lévő mezőkön szarvasokat, aminek azonban nagyon örültek a társai, hiszen így kiegészíthették a „kincstári” élelmezés hiányosságait. Yeager így nem csak repülő tudásával, hanem konyhai tevékenységével is kivívta társai tiszteletét.

1943 október 23-án azonban hiába volt minden repülő tudása és tehetsége, megcsapta a halál szele. A feladat a csúcssebesség elérése volt, ami közben a motor lángba borult. A kontrollálhatatlan gépből ki kellett ugrania és eszméletlen állapotban ért földet. Gerince megsérült, ami előre vetítette annak veszélyét, hogy alkalmatlanná válik a repülésre. Szerencsére hetek alatt helyrejött, és nem kellett lemaradnia alakulatától, amelyet Angliába vezényeltek. Ekkor már a P-51 Mustang-ot, az akkori idők csúcs vadász típusát repülték. Yeager számos helyen szolgált, és a költözés sohasem okozott problémát, ezúttal kissé másként alakult, mivel már ismerte élete szerelmét és későbbi feleségét, Glennist. Nem véletlen, hogy a háború alatt minden gépére felfestette a „Glamorous Glen” feliratot.

A P-51 Mustang még az ellenfél pilótái között is tiszteletet vívott ki. Manőverező képessége, hatósugara a legjobbak között volt, nem véletlenül alkalmazták  a bombázók kísérésére. Charles Yeager 1944 elejétől vett részt bevetéseken, a hetediken érte el első légi győzelmét egy Messerschmitt Bf-109-es ellen. Nem sokkal a 21. születésnapját követően a nyolcadik bevetésén azonban egy tapasztalt német „rókával” hozta össze a sors, és az FW-190-es sorozata  a Mustang végzetes sérülést okozta. Yeager több repesztől vérzett, de sikerült kiugrania a zuhanó gépből. Bordeaux-tól 50 mérföldre egy kisváros mellett ért földet. A németek azonnal hajtóvadászatot indítottak a felkutatására, de szerencsére azok a franciák, akikkel először hozta össze a sors, segítségére voltak. Elbújtatták egy pajtában lévő szerszámos szekrényben, amely elkerülte a gazdaság épületeinek átkutatását végző németek figyelmét. Vendéglátói sokat kockáztattak, de összehozták az ellenállókkal, akik azonban le akarták beszélni az azonnali menekülésről. Egyrészt a sebesülései, másrészt a Pireneusokban uralkodó téli időjárás miatt. Ugyanis csak Spanyolország felé volt esély. Gyógyulása és felkészülése alatt jó hasznát vették neki a „Maquisardok” (a francia fegyveres ellenállókat nevezték így), mivel megtanított nekik több robbantási módszert. Azonban néhány hét után nem akart tovább várni, és több más lelőtt gép személyzetével, negyedmagával nekiindult a kockázatos útnak. Elérték a hegyeket, de csak ketten vágtak neki a komoly fizikai erőpróbát jelentő túrának, a többiek nem vállalták. Yeager egy lelőtt B-24-es navigátorával térdig érő hóban gázolva mászott felfelé, és teljesen kifáradva. átfázva és átázva jókor találtak egy kunyhót. Ez azonban csak ideiglenes menedéket jelentett, mivel egy német járőr a nyomukra akadt, és követte őket. Az alvó amerikaiakat lövések zaja riasztotta fel, fél percük volt a menekülésre az ajtóval ellentétes oldalon lévő ablakon keresztül. Közben a navigátor  lábát térd alatt eltalálta egy lövedék, így csak Yeager segítségével tudott mozogni. Szerencsére a hegy tetejét már hamar elérték, és a lejtőn lecsúszva gyorsabban haladtak. A németek nem követték őket, hiszen mint  kiderült,ez már a határ közelében volt. Azonban előttük volt még egy hegy, és a navigátor már képtelen volt a sérült lábára támaszkodni, így néha a másik pilótának kellett őt cipelnie. Utolsó erejükkel jutottak át Spanyolországba, amely elvileg szövetségese volt a németeknek, de inkább semleges maradt.

Amint barátját kórházba juttatta, Yeager keresett egy csendőr őrsöt és feladta magát a spanyol hatóságoknak. Mivel az USA a „fű alatt” gazdasági téren segítséget nyújtott Spanyolországnak pontosan azért, hogy a francia területről menekülő katonáknak könnyebb legyen a hazajutás, a fiatal pilóta azt hitte, hogy innen egyenes útja van vissza az alakulatához. A csendőrük azonban a fogdába zárták. Yeager nem esett kétségbe, mivel csak azt ellenőrizték, hogy fegyver van-e nála, a kis „túlélő” szerszáma megmaradt. Amint magára hagyták, azonnal elkezdte fűrészelni a zárka ablakán lévő rácsot, és hamarosan megszökött. Nem bujkált,  hanem bement a város egyik szállodájába és kivett egy szobát. A hatóságok lazasága miatt nem keresték, a portással felhívatta az amerikai követséget, ahonnan biztosították, hogy a számla rendezve lesz. Yeager nem tagadta meg önmagát, hanem igyekezett pótolni az elmúlt hetek mulasztásait, kényelmes alvás, fürdés, és nem utolsó sorban kitűnő ételek és italok formájában. Néhány hét múlva már Angliában volt a régi alakulatánál, ahol azonban egy érdekes szabály miatt nem akarták engedélyezni a további bevetéseit. A részletes jelentésében ugyanis beszámolt arról, hogy egy ideig együtt volt a francia ellenállókkal. Ha még egyszer lelövik és fogságba kerül, akkor a vallatói kiszedhették volna belőle a neveket, helyeket, amit nem akartak megkockáztatni. A valóság ugyanis nagyon különbözik a filmektől,  csak elvétve találni olyan elszánt embert, aki képes megtartani a titkait a kínvallatás során.

Yeager azonban harcolni akart a németek ellen, ezért minden követ megmozgatott, és kérvényei eljutottak egészen Eisenhower tábornokig, aki  végül kivételt tett, és engedélyezte, hogy harcolhasson. Jó döntés volt, Yeager a további 56 bevetése során még 11 német gépet semmisített meg. 1944. október 12-én egyetlen repülésen öt vaskeresztes vadászgép zuhant le miatta. Szándékosan nem lelövés volt említve, mivel kettő fegyverhasználat nélkül került veszteséglistára. Az üldözött „Messzer” kitérő manővere közben a géppárjának ütközött, és mindkettő lezuhant. A másik három német vadászgép a Mustang géppuskáinak esett áldozatul.

Charles Yeager egyik ritka „trófeája” a Me-262-es volt. Az első nagy szériában gyártott és bevetett sugárhajtású vadászgépet 1944. november 6-án kapta el. A következőkben a bevetés eredeti jegyzőkönyvéből vett adatok olvashatók. A 363.század raját vezette Osnabruck-tól északra, amikor a szakadozott 7/10-es felhőzeten keresztül észrevett egy 262-es rajt, amely hozzá képest 2 óra irányban kb. 2500 méteres magasságban dél felé repült. Azonnal leborítást végzett, mégpedig a németek tudta nélkül.  A  sugárhajtású gépek sokkal gyorsabbak voltak, ezért oldalról igyekezett feléjük, és jó nagy előretartással nyitott tüzet kb. 400 méterről. A sorozatnak azonban csak néhány lövedéke talált. Yeager azonnal emelkedésbe ment át, és ferde bukfenc leszálló ágában a raj másik gépet célozta meg. Két sorozata is talált, a 262-es komolyan megsérült, de egy párarétegbe emelkedve eltűnt az amerikai pilóta szeme elől. A harmadik azonban már nem úszta meg. A német gépnek már nem volt üzemanyaga, és kénytelen volt leszállni. Már kiengedett futókkal, kis sebességgel repült, amikor a végzetes találatokat bekapta. Egyik szárnya leszakadt, és a pálya közelében fák közé zuhant. A német flak (rövidítve a flugabwehrkanone azaz légvédelmi ágyú) kezelők hiába tüzeltek hevesen a Mustang-ra, nem találták el. Yeager raja a több rétegű felhőzet miatt elszakadt a vezérétől. A bevetésről készült jelentésben Yeager egy megsemmisített és kettő megrongált Me-262-esről tesz említést, amihez összesen 1083 darab 0,5 collos lövedéket használt fel.

A háború utolsó évében már századosi rendfokozatban repült, 1945 júliusától rövid ideig oktatóként tevékenykedett, majd az ohiói Wright Field bázison az új sugárhajtású vadászgépek berepülésében vett részt. Közben barátjával, a hasonló fenegyerek Bob Hoover-el közösen számos légi bemutatót tartottak, hajmeresztő manőverekkel szórakoztatták a közönséget. Yeager  megnősült, majd a berepülő pilóta iskola következett, ugyancsak Ohióban.

1947 augusztusában küldték a Muroc légi bázisra Kaliforniába, ahol a Bell cég projektjében vett részt. Még mindig csak 24 éves volt, amikor elkezdte a repüléseket a később híressé vált X-1-essel. Ellentétben a témáról szóló mozi filmmel, alapos felkészülést követően került sor a hangsebesség átlépésére. Nyolc alkalommal repült Yeager az X-1-essel, egyre nagyobb sebességgel. 0,95 Mach-nál azonban mindig erős vibráció lépett fel, és problémát jelentett a gép kormányzása, főleg a kereszttengely körül.

A kilencedik repülés előtti napon este feleségével lovagolni indult, de már sötétben érkeztek vissza a Pancho rancsra, és a kapu gerendát nem vette észre a pilóta, ezért az lesodorta a lóról. Yeager megsérült, de nem akart a bázis orvosa elé kerülni, nehogy letiltsa a másnapi repülésről. Felesége Glennis autóval elvitte a szomszédos városba, ahol nem ismerték, és az ottani orvos megállapította, két bordája eltört. Fájdalmai ellenére másnap reggel megjelent a Muroc bázison, és megkezdte a  felkészülést a repülésre. A híres seprűnyeles sztori is igaz, az X-1-es ajtajának bezárásához  egy kart komoly erővel kellett elfordítani, amire a sajgó jobb kezével nem volt képes. Ebben segített a levágott seprűnyél, amely így az X-1-es legfontosabb eszközévé vált.

1947 október 14-én felszállt a B-29-es, törzse alatt az X-1-essel. A leoldás 6000 méteren történt, a zuhanó gép átesett, de Yeager gyorsan visszanyerte a vezethetőséget. A négy égőteres XLR-11-es rakétahajtómű indítását követően gyorsan elérte a 12 km-es magasságot és a 0,92 Mach sebességet, ekkor a hajtómű négy fúvókája közül kettőt lekapcsolt, hogy elvégezzen néhány ellenőrzést a végső rekorddöntési próba előtt. A további gyorsítás közben újra jelentkezett a rázkódás, de aztán enyhült, egyetlen dolog miatt, elérte az 1,05 Mach-t azaz túllépte a hangsebességet. A NACA ellenőrei ezt mérőműszereikkel igazolták, és közben hallhatták a már említett hangrobbanást.

A világra szóló siker titokban maradt, a hadsereg nem akarta a nyilvánosságot. Yeager nem ült a babérjain, hanem folytatta a programot, ami október 27-én csaknem rossz véget ért. Az akkumulátor problémája miatt nem indultak be a rakéták, emiatt a géppel kényszerleszállást kellett végrehajtani. Tele  üzemanyaggal azonban ez kivitelezhetetlen volt, de szerencsére a pilóta instrukciói alapján beépítettek egy olyan leeresztő szelepet, amely ekkor is működőképes volt. Nem szabad elfelejteni, hogy Yeager annak idején repülő műszaki képzést kapott, és jóval többet tudott  a fedélzeti rendszerekről, azok működéséről, mint a többi kollégája. A leeresztő szelep működött, és az üzemanyag nélkül már könnyű géppel sikeresen leszállt a sivatagban.

Időközben megalakult az amerikai légierő, és szakítva  a hadsereg titkolózásával, 1948 júniusában világgá kürtölték az eseményt. Yeager addig semmilyen hivatalos elismerésben nem részesült, de most annál többet kapott, még  Truman elnök is személyesen gratulált neki.

A pilóta ott folytatta, ahol abbahagyta, egyre  újabb csúcsteljesítményeket ért el. 1949. január 5-én az X-1-essel a földről felszállva is elérte a hangsebességet. A kis géppel a tesztek során egészen 1,45 Mach-ig jutottak, de hamarosan már múzeumba került, mivel készült a továbbfejlesztett változat. 1953 decemberében az X-1A gépel Yeager már 2,5 Mach-nál tartott, de ez a repülés csaknem rosszul végződött. nagy magasságban a ritka levegőben a gép elveszítette a stabilitását és pörögve zuhanni kezdett. 51 másodperc alatt 15 km-t süllyedt, mire Yeager képes volt kivezetni a zuhanásból.

A következő év elején érdekes munkája akadt. Japánba kellett utaznia a Kadena légi bázisra, ahol egy titkos programban vett részt. Az Észak-Koreából szökött pilóta MiG-15-ösét kellett berepülnie. A szovjet gép üzemeltetési határainak kipuhatolása nagyon fontos volt, ami aztán oktatási anyag lett a légierő vadász századainál. Sokakban felmerült a kérdés, hogy melyik a jobb, a koreai háború két szemben álló fő típusa közül. Az F-86 Sabre, vagy a szovjet gép. Yeager  megválaszolta a kérdést. Egy magas rangú kollégája is repülte a MiG-et, és vitába kerültek a minősítést illetően. A következő kettő  egymás elleni gyakorló légiharcot Yeager nyerte, akkor is sikerült ellenfele mögött tüzelési helyzetbe kerülnie, ha a MiG-ben, és akkor is, ha a Sabre-ben ült, bizonyítva azt, hogy a siker főként a pilótán múlik.

Még Japánban volt, amikor egy meglepő telefonhívást kapott. Két lehetőséget kínáltak, vagy elfogadja, hogy  az Edwards bázison vezetői, de főleg adminisztratív státuszba kerül, vagy Németországba megy és egy vadászbombázó alakulatot vezet. Mivel több repülési lehetőség adódott, az utóbbi mellett döntött. Kilenc év berepülő pilótaként igencsak megterhelő volt, és az európai állás a családi életnek is jót tett.

1957 szeptemberéig vezette az USAFE 417. századát, majd visszatértek az USA-ba, ahol Kaliforniában ugyancsak századparancsnokként dolgozott. 1959-ben különleges feladattal bízták meg. A Szovjetunióba kellett utaznia Jackie Cochran pilótanővel. Utóbbi sebességi világrekorder volt, akit Yeager képzett ki, és ő vezette a kísérő gépet is rekord repüléseknél. Cochran kapott meghívást, és Yeager inkognitóban kísérte el, „civilként”. A két hónapos látogatás alatt nem volt más dolga, mint figyelni, erre a CIA szakemberei készítették fel. Cochran ugyanis több szovjet katonai vezetővel és pilótával is találkozott. Aztán az egyik vacsorán kiderült, hogy a szovjetek sem naivak, alaposan leellenőrizték a vendégeiket. Az egyik diplomata véletlenül valódi nevén szólította Yeager-t, elárulva azt, hogy tisztában vannak a személyével.

Az amerikai pilóta Tupoljevvel is találkozott, de természetesen a tolmácson kívül két további „személy” is jelen, volt, hiszen a KGB árgus szemei előtt folyt minden.

Visszatérve az USA-ba Yeager már ezredesként újra iskolapadba ült, de  alabamai Air War College végzése közben maradt ideje repülésre, és olyan dolgokra is, mint például a FAI (Nemzetközi Repülő Szövetség) szervezési munkái. Ez a szervezet Franciaországban működik és a világon minden repüléssel kapcsolatos rekord számon tartását, hitelesítését végzi. A megalapítás előtti konferencián Yeager és Cochran is részt vett, itt határoztak meg például olyan dolgokat, hogy mi számít a világűr határának,. stb.

Később a NASA pilóta kiképzését vezette Yeager, aki 1963-ban csaknem a karrierjébe kerülő vitába keveredett Robert Kennedy-vel. (nem az elnökkel, hanem annak testvérével) Az akkor főügyészként tevékenykedő politikus erőltette, hogy színesbőrű űrhajós is legyen. Erre belpolitikai szempontból nagyon nagy szükség lett volna, hiszen ekkoriban erősödtek fel a feketék polgárjogi követelései. A 26 fős űrhajós jelölt csapatban azonban eredményei és képességei alapján a 26. lett a fekete pilóta, aki ezt kifogásolta, nem fogadta el, és rasszizmussal vádolta Yeager-t. Az ügy a legfelső szintig jutott, és komoly vitákat eredményezett. Az elégedetlen növendék vádjai nem voltak valósak, Yeager nem állította azt egy percig sem, hogy a feketék között nincs alkalmas, hanem azt, hogy a kiválasztott jelölt alkalmatlan.

A fehérek között sem volt mindenki tökéletes. Az egyik jelölttel Yeager kétüléses T-33-assal repült, és feladatuk az Edwards közelében lévő kiszáradt sóstavak leszálló pályaként történő minősítése is szerepelt. A parancsnok azonban jól ismerte a környéket, és nem tanácsolta a leszállást a kiszemelt helyen. A növendék erősködött, hogy csak egy „touch and go-t” végez. Yeager ráhagyta a dolgot, de tudta, mi lesz a vége. Felülről nem látszott, hogy a megszáradt felszín alatt sártenger van. Amint a kerekek érintették  a talajt, a gép tengelyig süllyedt és hiába adott az elöl ülő ifjonc teljes gázt, a  gép lassulva megállt. A nyakas fiatalt úgy hívták, hogy Neil Armstrong. Estig kellett várniuk a felmentő C-47-esre, ami a sártó szélén jókora távolságban leszállva várta be őket, a műszakiak meg napokig kínlódtak, mire a T-33-ast kihozták.

Az űrhajós iskola kapott három NF-104 Starfighter-t is, amelyek kiegészítő rakétahajtással akár 35 km magasságba is emelkedhettek. Yeager is részese volt a teszteknek, amelyek többek között a légkörön kívüli kormányzás problémájának megoldását is célozták. A neves pilóta kevés hibájának egyikét is ezzel a típussal követte el, aminek következtében katapultálásra kényszerült. Pedig jól ismerte az F-104-est, hiszen már a prototípus berepülésben is részt vett 1954-ben.

Az űrhajós kiképzés amint más utat vett, Yeager is újra váltott, és mivel az USA háborúban állt, nem akart kimaradni belőle. Vietnamban azonban érdekes módon először nem vadászpilótaként, hanem egy B-57-es bombázó alakulat parancsnokaként vett részt. Nagyon szerette a brit Canberra alapján készült B-57-est, amellyel számos bevetést hajtott végre. Később F-4 Phantom-al is repült, de légi harcba nem keveredett, erre egyébként az amerikai pilóták néhány százalékának volt esélye és lehetősége.

1968-ban már tábornokként tért vissza az USA-ba, ahol a volt elnök Eisenhower temetési szertartásán Yeager vezette a tisztelgő harcigép köteléket. A pilóta életében egy dolog volt változatlan, az állandó változás. 1970-ben már Pakisztánban dolgozott a légierő tanácsadójaként, és a kiképzésben is segédkezett. Utolsó szolgálati éveiben a légierő repülésbiztonsági felügyelője volt, majd 1975-ben nyugdíjba vonult. Azonban nem olyan fából faragták, hogy üljön  a babérjain.

Fizetés nélkül továbbra is dolgozott a légierőnek és a NASA-nak tanácsadóként, ezen felül repülőgép ipari cégek is szerződtették időlegesen. Így például a Northrop alkalmazásában 60. évén túl repült az F-20 Tigershark vadászgép prototípusával is. Céget is alapított tanácsadásra, hiszen nem csak a szakmai tudását kamatoztathatta, hanem kiterjedt személyes kapcsolati tőkéjét is. A legidősebb pilótaként 74 éves korában, 1997 októberében vagyis a hangsebesség átlépésének 50. évfordulóján egy kétüléses F-15-ös vadászgép fedélzetén újra szuperszonikus sebességgel száguldhatott, és erre később még ugyancsak sor került.

Charles Yeager 180 típuson több mint tízezer órát töltött  a levegőben, és még a közelmúltban is aktív volt, de már csak a számítógép mellett, rendszeresen posztolt a legnépszerűbb közösségi oldalon valamelyik számára fontos esemény évfordulóján, és rendszeresen közölte a második világháborús bevetéseinek eredeti jegyzőkönyvét. Utolsó évét már kerekes székben töltötte, életének nem mindennapi megpróbáltatásai ellenére 97 évet élt.

Nyugodjék békében.

Végezetül egy személyes emlék. 1998-ban Farnborough-ban kezet szoríthattam vele, és jót mosolygott azon az információn, mely szerint a születésnapom október 14-én van, vagyis azon a napon, amikor Ő átlépte a hangsebességet, csak éppen tíz évvel korábban.

Személyesen nekem dedikált fotó