A hidegháború befejezését követően fokozatosan csökkent az USA fegyveres erőinek létszáma Európában, ezzel párhuzamosan számos bázist, repülőteret ürítettek ki. Néhány azonban maradt, amelyek folyamatos fejlesztés, korszerűsítés után változatlanul „ugródeszkát” jelentenek a Közel-Kelet, vagy mint legutóbb, Líbia felé. Ezeken az olasz, német és angol bázisokon olyan amerikai alakulatok szolgálnak, amelyek kivétel nélkül komoly harci tapasztalatra tettek szert az utóbbi évtizedekben.

Az Egyesült Államok légierejének nagy jelentőségű európai légi támaszpontja a kelet-angliai Suffolk megyében, Lakenheath kisváros mellett található. Ez a bázis ad otthont földrészünk legnagyobb tűzerejű repülő alakulatának, amely  összesen 76 darab különböző változatú és feladatkörű F-15 Eagle (Sas) vadász és vadászbombázót alkalmaz .

Az EGUL ICAO kódú repülőtér hivatalosan az angol RAF állományába tartozik, de ez csak jogi formalitás még annak ellenére is, hogy az ott szolgáló 5700 amerikai katona mellett dolgozó 2000 civil alkalmazott többsége angol állampolgár.

Lakenheath-ban már az első világháború alatt is repülőtér volt. Ahogy az számos más helyen is tapasztalható, az ideális területeket már akkoriban megtalálták, de az akkori viszonyok természetesen össze sem hasonlíthatók a jelenlegi állapotokkal.

A reptér érdekes módon másodlagos szerepet játszott a második világháború első szakaszában, a közeli Mildenhall bázis volt a fontosabb, ezét Lakenheath-nek megtévesztő szerepet szántak, fals futópályával és világítással. Az éjszaka támadó Luftwaffe bombázók megtévesztése volt a cél, bár tényleges reptérként is üzemelhetett, hiszen erre alkalmassá tette a közel két kilométeres szilárd burkolatú futópályája. Az „Angliai-csata” után Wellington és Stirling bombázók üzemeltek innen, majd a háború vége felé született terv szerint egyike lett volna azon három bázisnak, ahová amerikai B-29-es Superfortress nehézbombázókat telepítenek. Ehhez igazodva megkezdték a bázis nagyarányú bővítését, amelynek részeként három egymást keresztező irányú, 30 cm vastag, 2-3 km hosszú és 90 méter széles betonpályát építettek.

A háború azonban véget ért, mielőtt elkészültek volna a munkával, ami azonban  nem volt felesleges. Néhány év múlva a szovjetek blokád alá vonták Nyugat-Berlint, amire válaszul megerősítették az amerikai katonai jelenlétet. Az egyik kiszemelt bázis Lakenheath lett, amelyet tovább bővítettek, hogy képes legyen az amerikai B-29-esek kiszolgálására.

Hosszabb-rövidebb időre az USAF Stratégiai Légi Parancsnokságának (SAC) számos alakulata állomásozott itt, a már említett B-29-esek mellett B-50-es bombázókkal és  KC-97-es légi utántöltőkkel egészen 1954-ig, amikor az állományt  a korszerű B-47-es Stratojet sugárhajtású bombázók váltották fel.

Néhány különleges típus is megfordult Lakenheath-ban akkoriban, pl. a SAC RB-36D Peacemaker távolfelderítője vagy 1956-től a CIA U-2-esei, utóbbiak azonban csak néhány bevetést teljesítettek innen, mivel a németországi Wiesbaden lett a fő európai bázisuk.

Abban az évben egy a „szokásosnál” súlyosabb katasztrófa történt a repülőtéren, a nukleáris bombák tárolására szolgáló bunkerre zuhant egy B-47-es. Szerencsére  a bombákat szétszerelt állapotban raktározták, és nukleáris szennyeződés nem keletkezett.

A Lakenheath bázis és a ma ott állomásozó 48. ezred közös története 1960. január 15-én kezdődött. A szóban forgó alakulat addig Franciaországban üzemelt a Chaumont repülőtéren F-100 Super Sabre vadászbombázókkal, amelyek feladata taktikai nukleáris csapásmérés volt. . A 48. Liberty ezred jelvényében nem véletlenül szerepelt a Szabadság-szobor, azt ugyanis a franciáktól kapta a z USA.

A francia elnök Charles de Gaulle azonban a lassan létrejövő saját atom ütőerő a Force de Frappe kizárólagosságát akarta hazájában, így az amerikai nukleáris fegyvereket ki kellett vonni. Az új állomáshely Lakenheath lett, ahol az F-100-asokat 1974-ben váltották le a Phantom-ok.  Azok azonban csak három teljes évet szolgáltak, ugyanis a lényegesen nagyobb hatósugarú F-111-esek áttelepítéséről döntöttek, amelyek képesek voltak elérni az angol bázisról a szovjet területeket. A nukleáris csapásmérők négy századot alkottak, de képesek voltak a hagyományos precíziós támadásra is, mint például 1986-ban Líbia ellen az El Dorado Canyon hadművelet alatt, amikor Spanyolországot megkerülve szinte végig tenger felett repülve tették meg oda-vissza a távolságot.

Lakenheath akkoriban száznál több gép egyidejű elhelyezésére és kiszolgálására volt alkalmas, erre a hatalmas kapacitásra azonban már nem volt szükség a kelet-európai rendszerváltást követően.

Az F-111F gépek közül kettő Magyarországra is eljutott 1991-ben a taszári repülőnapra, az ezredparancsnoki gép magán viselte a „Sivatagi Vihar” bevetési jelzéseit.

Az USAF 1992-ben rendelte vissza a variaszárnyú gépeket, amelyek helyett a vadonatúj F-15E Strike Eagle két századát telepítették Lakenheath-be. Ezek a típus késői szériájához tartoztak, amelyek már a 20%-al nagyobb tolóerővel rendelkező Pratt&Whitney F100-229-es hajtóműveket kapták meg.

1994-ben bővült a 48. ezred állománya egy újabb századdal, a németországi Bitburgból kivont vadász verziójú F-15-ösöket telepítették át. Ekkor jött létre a ma is meglévő szervezeti felépítés.

A 492. „Madhatters” és a 494. „Panthers” az F-15E típust repülte, a vadász F-15C/D-t alkalmazó alakulat az újra megalapított 493. „Grim Reapers” lett. Egy negyedik repülő alakulat is megtalálható a bázison, a kutató-mentő feladatú HH-60G Pave Hawk helikopterekkel repülő 56. század.

A 48. „Liberty” ezred 1992 óta az összes háborús konfliktusnak részese volt. Több alkalommal települtek át az olaszországi Avianóba, vagy éppen Irakban és Afganisztánban hajtottak végre bevetéseket. A 493. század gépei 1999-ben az Allied Force hadművelet ideje alatt többek között Magyarország légvédelmét is ellátták, egy géppár szinte folyamatosan őrjáratozott felettünk, távol tartandó a szerb légierő gépeit. Ekkor Avianó túlságosan zsúfolt volt, ezért a délebbről, az Adria partján lévő Cerviából hajtották végre feladataikat.

Az ezred legutolsó gépeit 2003-ban vette át, ezek az USAF legkevésbé koros negyedik generációs vadászbombázói.

Lakenheath manapság csak egyetlen futópályát alkalmaz, a 06-24-es irányú beton 2743 méter hosszú, 45 méter széles, a tengerszint feletti magassága pedig mindössze 10 méter. Mindkét végétől nyolcszáz méterre megtalálható a fix telepítésű BAK12-es fékező rendszer, amely a műszaki problémával visszatérő gépeket a fékhorogjuk segítségével állítja meg.

Mivel az angliai bázis „első lépcsősnek” számít, ezért az új fejlesztések, fegyver és elektronikai integrációk többségét az itt lévő gépek kapják meg elsőként. A függőleges vezérsíkjukon LN betűkkel repülő F-15C-k fegyverzetében már megszokott az AIM-9X nagy manőverező képességű rakéta és az alkalmazási lehetőségeket kibővítő JHMCS sisakdisplay.

Ezek már a csapásmérő E verziókhoz is rendelkezésre állnak csakúgy, mint az SDB kisméretű siklóbombák, amelyeket azonban érdekes módon Líbia ellen még nem vetettek be. A 48.ezred gépein hamarosan megkezdődhet az AESA rendszerű fedélzeti radarok beépítése, ami a legnagyobb előrelépést jelenti majd az eddigi korszerűsítések sorában.

Amiről nem nagyon lehet konkrét információkat találni, az az atomfegyverek kérdése. Lakenheath-ben nagy valószínűséggel rendelkezésre állnak a B61-es bombák, amelyek célba juttatására képesek az F-15E gépek. Ezek jelentősége azonban csökken, ezért lehetséges, hogy már kivonták őket.

Az angliai csapásmérő „Sasok” már gyakorló repüléseken használják az új ASQ-236-os konténert, amelyet a törzs alatti középső felfüggesztőre szerelnek. Ez egy szintetikus apertúrájú radart tartalmaz, amely a gép saját radarjánál nagyobb felbontású képet biztosít. Ez rossz látási viszonyok között, ködben vagy felhőzeten keresztül biztosítja a célok felderítését olyan pontossággal, hogy annak alapján lehetséges legyen a GPS vezérlésű fedélzeti fegyverek bevetése. Egy csapásmérő kötelékben elegendő egy ilyen konténer, a többi gép pilótája az adatátviteli rendszeren keresztül kapja meg a célpontok koordinátáit.

A Northrop Grumman által fejlesztett konténer három méter hosszú, 450 kg, és saját kondícionáló rendszere van hasonlóan, mint a többi célmegjelölőnek. Utóbbi a LANTIRN, amely a kilencvenes évektől alapfelszerelése az F-15E típusnak,  de egyes gépek már a korszerűbb Sniper-t hordozzák.

Mivel az F-15-ösök még a gyakorló repüléseken is legalább 6-10 külső függesztményt hordoznak, ezért a felszállás előtti előkészületek és a leszállást követő ellenőrzések az átlagosnál tovább tartanak. A pályavég közelében kialakított zónában egyszerre hat gép felfüggesztőiből távolítják el a véletlen leoldást megakadályozó földi biztosítékokat, és ugyanitt kerülnek azok vissza a helyükre a leszállást követően.

2012 júliusában a lakenheath-i szpottingolás közben több más érdekességgel is szembesülhettünk. Az egyik, hogy a bázis nem ad készültségi szolgálatot. Ez ugyanis a vendéglátó ország, vagyis az angol RAF feladata.

A Strike Eagle gépek rendszeresen végeznek gyakorló bombázást, de ha nem, akkor is sűrűn magukkal viszik a kék színű gyakorló bombákat, hiába rendelkeznek magas szintű szimulációs rendszerekkel. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a fedélzeti fegyverek hordozása a normál gyakorló repüléseken is fontos, megszokja azok jelenlétét és kezelését mind  a hajózó, mind pedig a műszaki kiszolgáló személyzet, így ha éleset függesztenek, akkor nincs felesleges stressz. Mint tudjuk, nálunk mindenkinél okosabbak határozták meg, hogy nincs szükség minderre, mert a Gripen szimulációs rendszere annyira élethű. Nyilván az USAF szakértői tudják rosszul a dolgot, és feleslegesen terhelik a gépeik felfüggesztőit.

Aki eljut a bázis mellé, az a hétvégék és ünnepnapok kivételével bármikor szembesülhet a katonai repülés közelmúltjának élő történelmével. A Strike Eagle gépek szinte mindegyike komoly harci múlttal rendelkezik Irak, Koszovó Afganisztán és Líbia légteréből. A jelenleg Lakenheath-ben üzemelő 55 F-15E mellett azonban a harci repülés igazi „trófeáit” a 19 F-15C közül néhány viseli.

Időről időre változik, hogyan tüntetik fel a légi győzelmeket. Az Irak elleni háborút követően az ország zászlóit festették fel tenyérnyi méretben a kabintető keretek alá, aztán az iszlám színének megfelelő zöld csillag váltotta a győzelmi jelzést. A koszovói háborút követően a szerb trikolort alkalmazták, most ezek helyett is a zöld csillagok jelölték pl. a 85-156-os gépen az 1999. március 26-án Jeff Hwang százados által lelőtt két szerb MiG-29-est. Ez valóban a katonai repüléstörténet egyik mérföldköve volt, ugyanis sem azelőtt , sem azóta nem történt szimultán légigyőzelem.

Ugyancsak elgurult előttünk a 84-019-es gép, amelynek egykori pilótája Robert Hehemann százados 1991. február 6-án AIM-9M rakétákkal két iraki Szu-25-öst semmisített meg. A 84-010-es gépről azonban nem tudni mi okból, de hiányzott a zöld csillag, noha ezzel a géppel is lelőttek annak idején egy Szu-22-est.

A szpottingolás Angliában részben az engedélyezett, részben a tűrt kategóriába tartozik. Lakenheath-ban külön parkolót létesítettek a keleti pályavégnél a bámészkodók számára,  de mivel a másik oldal a „fényhelyes” onnan is lehet fotózni. A reptéri őrség természetesen figyelemmel követi a dolgokat, de az őrjáratok, vagy a belső szervízúton arra haladó járművek vezetői nem a néha idehaza tapasztalható ellenérzéssel, hanem barátságos dudálással és integetéssel üdvözlik azokat, akik szabadidejük hasznos eltöltésének tekintik a reptér életének megfigyelését.