Az orosz elnökválasztás kampányfinisében az egyetlen esélyes Vlagyimir Putyin az arrafelé hatásos ütőkártyát is bevetette, a nemzeti büszkeséget. Az oroszok tömegei bármilyen hosszan tartó hétköznapi nehézséget elviselnek, ha azt mondják nekik, hogy a problémákat mások okozzák, és egyébként pedig ők a legjobbak számos területen.

Oroszország megsínylette a Krím bekebelezése után elrendelt nemzetközi szankciókat, az ezzel párhuzamos energiahordozó áresés együttesen komoly gazdasági problémákkal járt, ami az életszínvonal csökkenését eredményezte. Putyin sikerrel hitette el a néppel, hogy csak a külföld tehet minden rosszról.

A Szovjetunió széthullását követően lélekszámban kevesebb, mint 150 milliósra csökkent és területében is alaposan zsugorodott Oroszország jóval kisebb GDP előállítására képes, aminek volumene egy második vonalbeli nyugat-európai ország szintjén áll. A haderőre mégis jut elég pénz, ezt demonstrálta Putyin a válogatott közönség előtt március 1-én tartott beszámolón.

Oroszország ha gazdaságilag sokadrendűnek is számít a világban, katonai téren nagyon komolyan kell venni és nem csak a nukleáris csapásmérő ereje miatt. A hagyományos fegyverek terén  is az élvonalban vannak, ami nem kis erőfeszítést igényel, hiszen az ipar számos területén komoly az elmaradásuk.  Nehéz említeni nemzetközileg elterjedt orosz fejlesztésű és gyártású elektronikai eszközöket, iparcikkeket, stb., a háttéripar ennek megfelelően korszerűsítésre szorul. Ennek ellenére sok új  fegyverfajta fejlesztése folyik, de némileg más alapkoncepciók mentén, mint ahogy az nyugaton elfogadott.

A hátrányukat az elrettentés minél magasabb szintjével kompenzálják. Amíg máshol egyre jobban terjed a korlátozott, térben szűk helyre  koncentrált csapásmérés lehetőségének megteremtése, addig orosz részről éppen ellenkezőleg, a nagy területre kiterjedő tömeges, válogatás nélküli, sőt néha kifejezetten civil célpontok, nagyvárosok  pusztításának képessége kapott prioritást, ahogy az Putyin legutóbbi beszédében is világosan szerepelt.

Az új „csodafegyverek” között is különösen „durva” a Státusz-6 Kanyon torpedó. A hatalmas méretű, 24 méter hosszú és 1,6 méter átmérőjű fegyvert a Habarovszk osztályú tengeralattjáró hordozza majd, de lehetséges lesz, hogy külső felfüggesztéssel más hajóra is felszereljék. A tízezer kilométeres hatótávolság csak nukleáris meghajtással oldható meg, de ekkora méretben megfelelő árnyékolás nem áll rendelkezésre, azaz a fegyver menet közben  jelentős radioaktív szennyezést bocsát ki, és akkor még nem beszéltük az orrában lévő hatalmas, egyes források szerint akár 100 Megatonnás erejű atomtöltet hatásáról. Az ezer méteres mélységben 180 km/h sebességre képes torpedó az USA keleti vagy (és) nyugati partvonalainak közelében a sekélyebb vízben robbanva is gigantikus szökőárat hoz létre, amely teljes pusztítást eredményez  több tíz kilométeres mélységben, vagyis az USA legnagyobb népsűrűségű, és legjobban beépített területein. A Státusz-6 az útvonala nagy részét mélyebben teszi meg, mint ahol képesek detektálni a jelenlegi aktív és passzív szonar rendszerek, azaz léte  miatt jelentős és költséges fejlesztésre kényszerítik az amerikai tengerészetet.

Ugyancsak nukleáris meghajtású egy új, korlátlan hatótávolságú szárnyas rakéta. A földi indítású fegyvert hagyományos szilárd tüzelőanyagú rakétahajtómű gyorsítja fel, majd ennek kiégését és leválasztását követően már a nukleáris torlósugárhajtómű  biztosítja a repülést. A működési elv nem teljesen tisztázott, a miniatűr atomreaktor ugyanis „csak” hőt képes előállítani, a tolóerőhöz valamilyen közeg is kell. Ez állítólag maga a torlósugárhajtóműbe kerülő levegő, amely felforrósodik, térfogata megnő és hátrafelé kiáramolva tolóerőt fejt ki. Ehhez azonban nagy sebesség szükséges kis magasságban, ahol még sűrű a légkör. Ez a fegyver megint súlyos etikai kérdéseket vet fel, ugyanis az útvonal mentén nukleáris szennyező anyagokat szór magából. Hasonló elképzelést tartalmazott  az évtizedekkel ezelőtti amerikai Project Pluto, amely 16 atombombával felszerelt szárnyas rakéta volt atomhajtással, de törölték a megvalósítást az említett probléma miatt. Az orosz fegyver fejlesztése viszont folyik, az első éles próba állítólag sikertelenül végződött és egyes források kapcsolatba hozták a pár hónappal ezelőtt Európa több pontján mért megnövekedett sugárzással. A bemutatott animáció szerint a fegyver földrészek megkerülésével közelíti meg a célját, kis magasságban, így az észlelése, követése, vagyis a védekezés nagyon nehéz. Hosszú időn keresztül körözhet egy távol eső hely felett, és műholdon keresztül jelölik ki számára a megsemmisítendő célpontot. Azonban a világűrben lévő SBIRS előrejelző műholdak észlelhetik, hiszen a hajtómű által kibocsátott hőt nem lehet álcázni.

Ugyancsak nukleáris töltetet hordozó stratégiai fegyver az Objekt 4202 Avangard, ami tulajdonképpen egy interkontinentális rakéta önálló repülésre alkalmas töltete. A hiperszonikus siklógép képes nagyobb mértékű fordulózásra, így elkerülheti az elhárítására indított SM-3-as rakétákat, amelyek utolsó fokozata csak kisebb precíziós manővereket képes végrehajtani, nagyobbakat nem. Az Avangard 20 Mach sebességgel repül, ennek megfelelően a sűrű légkörben izzásig hevül, ami nagyon megnehezíti a saját navigációját, hiszen sem optikai, sem rádióhullámokkal működő rendszer nem használható ilyen körülmények között. Hogyan oldják meg, nem ismeretes. Minden valószínűség szerint inerciális berendezéssel, de ennek pontossága a manőverezés függvényében romlik. Az Avangard hiperszonikus siklógépet  interkontinentális ballisztikus rakéta juttatja a cél közelébe, akár egyszerre tucatnyit is, ez típustól függ.

2017 szeptemberében a pleszecki kozmodrómból elindítottak egy RSz-24 Jarsz rakétát, amelyet „kísérleti harci résszel” szereltek fel, és állítólag ez nem  más, mint az Avangard teszt példánya. A célterület Kamcsatkában, a Kura lőtéren volt . Hordozó típustól függően egyszerre akár tíz töltet is indítható egyetlen rakétával, a lényeges különbség az eddig is ismert MIRV (Multiple Independently targetable Reentry Vehicle) töltetekkel szemben az Avangardok egymástól nagy távolságra lévő célok megsemmisítésére is képesek.

Egy újabb hordozó eszköz az RSz-28 Szarmat (SS-X-30 Satan-2) interkontinentális ballisztikus rakéta, amely az R-36M2 Vojvoda (SS-18 Satan) leváltására készül. A 2011-től a Makajev tervezőiroda által fejlesztett 200 tonnás induló tömegű rakéta globális hatótávolságú, azaz gyakorlatilag Föld körüli pályára juttatja a harci részeket tartalmazó platformot, amelyről a kívánt helyen választhatók le az egyes töltetek, például az Avangard siklógépek. Már megtörténtek az első kísérleti lövészetek, a fegyver várhatóan két éven belül szolgálatba áll. Megjegyzendő, hogy az orosz stratégiai rakéta csapatok az utóbbi évtizedekben már legalább három teljes típusváltást lebonyolítottak, míg a fő ellenfél még mindig a hetvenes években tervezett, de természetesen azóta korszerűsített régi LGM-30 Minuteman ICBM-ekkel rendelkezik.

Putyin egy új lézerfegyverről is beszámolt, amely főként az egyre jobban terjedő drónok megsemmisítésre szolgál. A közölt képek alapján egy kis energiájú eszközről lehet szó, amely néhány kilométeres távolságon belül alkalmazható. Bizonyosra vehető azonban, hogy ennél komolyabb lézerek fejlesztésén is dolgoznak, de ahogy a világ más részein, úgy nálunk sincs még áttörés ezen a területen.

A legtöbb információ egy új repülőgép fedélzeti fegyverről került nyilvánosságra. A H-47M2 Kinzsal (Tőr) a MiG-31-es törzse alá szerelhető, pontosabban nem mindegyikre, csak azokra, amelyeket ehhez speciálisan átalakítottak. A rakéta ugyanis közel négy tonnás tömegű, így a rögzítése nem egyszerű. A tesztekhez azt az 592-es oldalszámú DZ változatú gépet alakították át, amelyet már régebben is különböző új fedélzeti rendszerek és eszközök repülés közbeni próbáira használtak. A törzs alatti illeszkedő R-33-as rakétaindítókat kiszerelték, illetve belemezelték, a többi átalakítás kívülről nem látható. A 7,3 méter hosszú rakétának azonban csak az indítási módja új, maga a fegyver már eddig is rendelkezésre állt, de lényegesen különböző felhasználási területen.

A 9M723 Iszkander-M típusú ballisztikus rakétáról van szó, amelyet maximálisan 500 km-re lévő földi célpontok megsemmisítésére szántak akár hagyományos, akár nukleáris robbanó töltettel. Az SS-26 Stone kódnevű fegyver 2004 óta állt szolgálatban és ez képezte alapját a H-47M2-esnek.

A repülőgép fedélzeti ballisztikus rakéta ötlete nem új, de nem is elterjedt. Az AGM-48 Skybolt a B-52-es szárnyai alól indított hasonló képességű fegyver volt, de sohasem állították szolgálatba. A kisebb méretű és hatótávolságú  AGM-69 SRAM már sorozatgyártásra került, de csak nukleáris töltettel és stratégiai fontosságú földi célpontok ellen. Az új H-47-es viszont hajók, pontosabban repülőgép hordozók megsemmisítésére szolgál. Ebben a kategóriában már létezett egy részben hasonló fegyver, a kínai DF-21-es, de az szárazföldi indítású. Mivel nem fix, hanem ha lassan is, de mozgó célpontokról van szó, ezért a végfázisban szükséges némi manőverező képesség és olyan beépített rendszer, amely képes detektálni a célpont helyzetét. Ilyen rakéta is volt már, például a Pershing II, amely a fegyverzet korlátozási tárgyalások „áldozata” lett. Kifejlesztették, aztán hamarosan törölték a programot. A rakéta orrába aktív radart szereltek, amely detektálta a célpontot, pontosabban a terep jellegzetességeit és ennek alapján 20 méteres pontossággal lett volna képes becsapódni. Elsősorban a szovjet stratégiai vezetési pontok megsemmisítésére tervezték, amelyek föld alatti elvileg bombabiztos  bunkerekben voltak, de az atomtöltetek közvetlen találatát nem bírták volna ki.

Az Iszkander-M  hasonló  pontosságú, de csak 500 km hatótávolságú fegyver. Két féle végfázis irányítási módszert dolgoztak ki hozzá, a 9E436 típusú optikai korrelátort és a 9V318 aktív radart. Mivel a rakéta hiperszonikus sebességgel repül, ezért a felülete rendkívüli mértékben felhevül, ami megnehezíti az említett berendezések működését, de ezt valamely módon megoldották. Az Iszkander egy fokozatú, a hajtómű szekció a kiégését és a 7 Mach sebesség elérését követően nem válik le, mivel annak végén találhatók kereszt alakban a mozgatható kormányfelületek. Pályája nem teljesen ballisztikus, annál laposabb, így a sűrűbb légkörben az aerodinamikai kormányzás működhet, ahogy a Pershing II annak idején akár 50 kilométeres kitérésekre is képes volt, ez hasonló lehet az orosz fegyver esetében is.

A H-47M2 változat természetesen több szempontból különbözik, az első mindjárt külsőre  is látszik pl.  az indítás követő másodpercekben leváló hátsó áramvonalazó idom. Az eredeti rakéta navigációja inerciális rendszerrel történt, legalábbis az útvonal nagy részén, ez annyiban volt egyszerűbb, hogy ismert helyről kellett ismert helyre repülnie. A légi indítású verziónál azonban a repülés kezdő és végpontja csak megközelítőleg ismert, ami jelentősen bonyolítja a helyzetet, ezen felül a fegyver repülési ideje alaposan megnövekedett. Ez a fedélzeti energia ellátó rendszer hosszabb működését is igényeli.

Az elnöki beszámoló szerint a Kinzsal hatótávolsága 2000 km-re nőtt, amit egyes források vitatnak, hiszen elődje „csak” 500 km-re volt képes elrepülni. A növekedés azonban teljesen hihető, mivel a rakéta már nagy magasságban szuperszonikus sebességre lett gyorsítva a MiG-31-es által, mielőtt önállóan útjára indulna. Mint ismeretes, a rakéták számára a függőleges start és a sűrű légréteg áttörése a legnehezebb, ebben a szakaszban emésztik fel a legtöbb energiát. Fordítva is igaz a dolog, például több légiharc rakétának létezik földről indítható légvédelmi változata, amelyek hatótávolsága teljesen azonos kialakítás ellenére harmada, negyede annak, mint amikor egy vadászgépről indulnak. A Kinzsal hatótáv növekedésében még az is szerepet játszik, hogy a szilárd tüzelőanyagú hajtómű nem „csak” 7, hanem 10 Mach-ra képes gyorsítani, ami egyben az ellene történő védekezést is tovább nehezíti.

Az új orosz fegyver tesztelése már régen folyik, állítólag kétszáznál több repülést végeztek vele, ami természetesen nem jelent ugyanennyi indítást. Állítólagos szolgálatba állítása azonban kérdéses, mivel az átalakított MiG-31BM gépekből kevés áll rendelkezésre. A légi célok elfogására optimalizált repülőgéptípus felfüggesztőjét már említettük, de egy sor további módosításra is szükség van, például olyan műholdas kommunikációs rendszerre, amelynek segítségével pontos adatokat kapnak a mozgó célpontok helyzetéről, és ezt aztán még be is kell táplálni a rakéta navigációs rendszerébe.

A kétségtelenül potens és veszélyes fegyverrel szemben azonban nem védtelenek az amerikai repülőgép hordozók, hiszen a kísérő flottakötelékekben lévő Arleigh Burke osztályú rombolók közel harmadát már felszerelték azokkal az SM-3-as rakétákkal, amelyek pont az ilyen támadások elhárítására szolgálnak.

A felsorolt új orosz harci eszközök közül az amerikai Aviation Week szakfolyóirat vonatkozó cikke eszerint állítólag csak egy nem volt ismert a nyugati titkosszolgálatok számára, a nukleáris meghajtású szárnyas rakéta, a többiről több-kevesebb információval már rendelkeztek. Ennek ellenére némely szakcikkben részben blöffnek, és „oroszos” nagyotmondásnak tekintenek egyes adatokat, emellett arra is felhívják a figyelmet, hogy néhány fejlesztés a még megoldatlan problémák miatt egyáltalán nem biztos, hogy sorozatgyártásra, rendszeresítésre kerül, mint ahogy arra a múltban már nem egyszer láttunk példát. További kérdés, hogy a stratégiai jellegű fegyverek mennyiben felelnek meg a korlátozásukról régebben kötött egyezményeknek, amikor még egy sor ma már rendelkezésre álló technikai lehetőséggel nem számoltak a kidolgozásért felelős szakértők. Putyin beszámolójából érdekes módon kimaradt az állítólag már tervezési fázisban lévő 4 Mach sebességű elfogó vadász a MiG-41-es, ami két dolgot jelenthet: vagy nincs még olyan stádiumban, hogy a közeljövőben megjelenhessen, vagy törölték a fejlesztést.