Három évvel ezelőtt, 2015 őszén kezdődött meg a nagyarányú orosz katonai beavatkozás Szíriában. A Szovjetunió hajdani  szövetségese komoly bajba került, miután az egyre szélesedő polgárháborúban a számtalan sokszor egymással is harcoló fegyveres szervezet az ország nagy része felett átvette az ellenőrzést. Aszad rezsimje csak a külföldi segítségben bízhatott, és a régi barát felvállalta az intervenciót.

Hajdan a Szovjetunió, majd később Oroszország katonai terveiben komoly szerepe volt Szíriának, mivel az itteni bázisokról megoldhatóvá vált a tartós vörös csillagos jelenlét a Földközi-tenger térségében. Erre a hosszú távú elemzések alapján fokozottan szükség van, mivel érdekes módon a Nyugat mellett Kína és Irán egyre nagyobb mértékű befolyást szerez a  Közel-Keleten és Afrikában.

A költséges kalandot az oroszok számára lehetővé tette, hogy az olajár körüli anomáliák ellenére a gazdaságuk teherbírása javult, és ennek megfelelően kiemelt fontossággal kezelik a katonai fejlesztéseket és a külföldi befolyás növelését. Az orosz haderő fejlődésének egyik jó fokmérője, hogy az elmúlt tíz évben mintegy 400 új harci repülőgépet és ezer helikoptert állítottak rendszerbe, emellett több száz régit korszerűsítettek. Járulékos haszon, hogy tényleges harci tapasztalat alapján sor kerülhet a békeidőben nem, vagy csak véletlenül kiderülő műszaki problémák felderítésére, ezen felül lényeges, hogy a hajózó állomány is gyakorlatot szerez az éles fegyver alkalmazás terén.

Az orosz  politikai szándék és a katonai képesség tehát együtt állt ahhoz, hogy  a szorult helyzetben lévő szíriai kormányerők oldalán beavatkozzanak a harcokba. 2015. augusztus 26-án Damaszkuszban írták alá azt az egyezményt, amelynek alapján szeptember 7-én már meg is érkezett a Latakia tartományban lévő Hmeimim légi bázisra az első orosz műszaki alakulat, amely megkezdte  repülőtér előkészítését a beérkező erők és felszerelésük fogadására.

A választás kényszerűségből esett az említett helyre, amelytől alig 25 km távolságban húzódott a frontvonal. A közelben van ugyanis Tartusz kikötőváros, amelyet már régóta használt az orosz haditengerészet a hajók készleteinek feltöltésére, kisebb javításokra és a személyzetek pihentetésére.  Az előkészítés megkezdését követően alig tíz nappal megérkeztek az orosz légierő első gépei Hemimimbe, mégpedig négy Szu-30SzM vadászbombázó, amelyek elsődleges feladata a bázis légvédelmének biztosítása volt.  Az új gyártású gépeket a szibériai Domna repülőteréről telepítették át, mégpedig Irán és Irak légterén keresztül. A szíriai jelenét egyik kulcskérdése volt, hogy a két említett iszlám országgal sikerüljön megegyezni arról, hogy a légterüket használhassák a nem egy esetben felfegyverzett orosz gépek.

A Szu-30-asok után másnap, azaz 2015. szeptember 19-én 12 darab korszerűsített Szu-25SzM csapásmérő gép érkezett, ezeket követte hasonló mennyiségű Szu-24M és négy Szu-34.

Később a bevetések többségét az öreg, de korszerűsített variaszárnyú bombázó teljesítette. Ezek megkapták a Gefest cég által kifejlesztett SzVP-24 avionika csomagot, amely a reklámok szerint a hagyományos szabadon eső bombákkal olyan pontosságot biztosít, mint amilyenre a precíziós vezérlésű fegyverek képesek. Ez természetesen nem igaz, de jól hangzott. A korszerűsített célzó rendszerek kétségtelenül javítottak a hagyományos bombák pontosságán, de mivel azokat közepes magasságból voltak kénytelenek bevetni, a különböző magasságban más-más irányból fújó szél miatt ritkán érhettek el tényleges telitalálatot. Ennek ellenére a későbbiekben orosz részről a felhasznált fegyverek számával azonos megsemmisített célról számoltak be, ami messze áll a valóságtól.

A harci repülőgépek telepítésével párhuzamosan áramlott a felszerelés Hmeimimbe. Erre nem csak a tényleges harci cselekmények támogatása miatt volt szükség, ugyanis nagyon lényeges dolog, hogy orosz részről a személyi állomány ellátására komoly gondot fordítottak. Nem túlzás kijelenteni, hogy a szíriai bázison jobb munka- és életkörülményeket teremtettek, mint amilyen otthon számos helyen rendelkezésre állt.

Az Il-76-os és An-124-es nehéz teherszállítók 2016 elejéig 280 szállítási feladat során közel 14 ezer tonnányi rakományt juttattak el a szíriai orosz bázisra, ezen belül húsz helikoptert is oda juttattak. A Mi-24P elsődleges feladata a bázis környéke körüli őrjáratozás és a közel merészkedő ellenséges erők támadása volt, emellett kutató-mentő feladatkört is elláttak, Mi-8-as szállító helikopterekkel együtt.

Az ismerkedő repüléseket követően röviddel már éles bevetésekre került sor főként a Latakia tartomány közelében lévő erők ellen, vagyis az orosz gépeknek alig pár perces repülésre volt szükségük, hogy elérjék a célterületeket. A bevetések többsége előzetesen felderített célok megsemmisítésére irányult, ritkán fordult elő, hogy őrjáratozás közben hirtelen felbukkanó erőket támadjanak. Ennek fő oka, hogy az alkalmazott harci gépek fedélzeti elektronikája erre csak korlátozottan volt alkalmas, hiszen mind a mai napig nincs olyan nagy szögtartományban használható, nagy felbontású televíziós és infravörös kamerával ellátott célfelderítő/megjelölő konténerük, amire ehhez szükség lenne.  Első alkalommal vetették be nagy számban viszont a pilóta nélküli felderítő drónokat, amelyek hosszú őrjáratozási idejük miatt sokáig tartózkodhattak a célkörzetben, és a segítségükkel hatékonyabbá vált a célok felderítése, megjelölése, és a találatok ellenőrzése.

Az orosz légierő támadásainak 80%-a irányult a nyugati támogatást élvező szervezetek ellen, és alig történtek az ország távolabbi területeit uralmuk alatt tartó IS egységeivel szemben, mivel az a „mérsékelt” ellenállókkal is harcban állt. Ahogy az a háborús konfliktusok során mindig történik, az orosz haderő számára is kiváló éles gyakorlóterepnek bizonyult Szíria, ahol kipróbálhatták a fegyverfajták többségét. Harcászati indokoltsága nem volt a csapásmérő szárnyas rakéták bevetésének, ezekből mégis több százat indítottak hadihajók és bombázók fedélzetéről. Ezen bevetések érdekessége, hogy még a Kaszpi-tengerről is előfordult indítás, amit követően a kis magasságban repülő szárnyas rakéták Irán és Irak területét keresztezve jutottak el a szíriai célpontokig. Egészen addig, amíg néhány út közben le nem zuhant, később már csak ember vezette repülőgépek légtérhasználatát engedélyezték az említett tranzit országok.

Az orosz hadvezetés alaposan alulbecsülte a szíriai ellenállás mértékét, az akkori nyilatkozatok szerint „pár hónap alatt” megszilárdítják Aszad rezsimjének hatalmát, és kivonják a csapataikat.  A repülőgépek egy részének haza telepítése meg is kezdődött, de hamarosan újra bővült a mennyiségük és a bevetések száma is megszaporodott. Az elhúzódó harcok lehetővé tették, hogy elkezdjék módszeresen rotálni mind a repülőgép, mind pedig a személyi állományt. Napjainkra már a vadászbombázó alakulatok 80%-a megfordult Szíriában, ahol értékes harci tapasztalatokra tettek szert.

A harci helikopterek mennyiségét is növelni kellett, de ezek már nem csak a Hmeimim bázison települtek, hanem az ország területén mélyebben, Palmira közelében lévő T4 repülőtéren is.

Az orosz légierő bevetéseinek döntő többségét a régi 250 és 500 kg-os bombákkal végezte. Elenyésző mértékben használták a KAB-500 televíziós vagy lézeres irányítású, vagy a műholdas vezérlésű bombákat, utóbbiakat főként azért, mivel magas költségei miatt keveset rendelt belőle az orosz hadügy, így nagyon kevés állt rendelkezésre, másrészt a GLONASS orosz műholdas navigációs rendszer sem volt teljes mértékben használható. A H-25 és H-29 földi célok elleni rakétákból viszont elegendő volt raktáron, mégis ritkaságszámba ment a felhasználásuk. Ezt azért lehet felelősséggel állítani, mivel orosz részről rendkívül nyíltnak tűnő rendszeres riportok, video beszámolók jelentek meg, amelyeken nyomon követhető volt a gépek előkészítése, felfegyverzése, bevetésre indulása.

A Szu-24-esek néhány alkalommal magukkal vitték a hatalmas másfél tonnás KAB-1500L lézervezérlésű bombákat, de csak kevés olyan erődítmény jellegű célpont akadt, amelyek ellen ezek voltak szükségesek. A legtöbbször lakónegyedek bombázására került sor, így nem véletlen, hogy sok ezer civil is volt az áldozatok között. A térség hadviselésére egyébként jellemző, hogy a civil lakosságot nem ritkán pajzsként használják a felek.

Az orosz beavatkozás nyomán a szélsőséges erők terrorakciót szerveztek, ennek „eredménye” volt az orosz Metrojet légitársaság 9268 számú járatának felrobbantása október 31-én. Az egyiptomi Sharm el Sheik-ből Szentpétervárra induló gépet a Sínai-félsziget felett felrobbantották, az orosz polgári repülés legsúlyosabb veszteségét okozva, 224 ember veszítette életét.

A retorzió nem maradt el, az orosz légierő a terrorcselekmény bebizonyosodását követően napi két-háromszorosára növelte a bevetéseinek számát, és több alkalommal támadta az IS rakkai központját KAB-1500L bombákkal. Ugyancsak bevetették az észak-oszétiai Mozdok bázisról a Tu-22M3 bombázókat, november 17-én egy tucat gép egyenként 12 db 500 kg-os bombával szórta meg e Rakka körüli IS célpontokat. A Tu-160 és Tu-95 bombázók ugyancsak bekapcsolódtak, H-101 és H-555 szárnyas rakétákkal, de hiába érte el az addigi csúcsot a harctevékenység napi 143 bevetéssel, nem sikerült megtörni az ellenállást.

A konfliktus kiszélesedésének veszélyét jelezte, hogy a török légierő komolyan vette még a jelentéktelennek tűnő légtérsértéseket is. Ezek sorozatos ismétlődését követően 2015. november 24-én az egyik F-16-os gépük AIM-9X rakétával lelőtte a rövid időre török légteret keresztező Szu-24-est. A heves diplomáciai reakciót szerencsére nem követte katonai, viszont a Hmeimim légi bázis légvédelmét megerősítették, rövid időn belül ide telepítették a vadonatúj Sz-400-as rakéta komplexumot, és további Pancir Sz-2 mobil közeli hatótávú eszközöket.

Sorra érkeztek Szíriába a legkorszerűbb orosz fegyverek, fegyverrendszerek. Szu-35Sz vadászbombázók, R-77-1 aktív lokátoros önirányítású légiharc rakéták, Mi-35M, Mi-28N, Ka-52 harci helikopterek. Ugyanakkor a látszólagos eredmények és a háttérben folyó tűzszüneti tárgyalások nyomán Putyin döntését követően 2016 márciusában megkezdték az orosz légierő egységeinek kivonását. Egy-egy századnyi Szu-24, Szu-25 és szu-34 települt haza, és csak 16 csapásmérő, valamint nyolc  vadász feladatú gép és a  helikopterek maradtak.

2016 nyarától az orosz légierő tevékenységének súlypontja áttevődött Aleppo környékére, ahol napi átlagban 70 bevetést hajtottak végre főként lakott területek ellen. Erre az időszakra tehető, amikor Irántól engedélyt kaptak arra, hogy használhassák a Hamadan légi bázist, így a Tu-22M3 és Szu-34 bombázók ezer kilométerrel rövidebb repülést követően juthattak el a célok közelébe. Az iráni bázisok igénybevétele azonban alig pár napig tartott, mivel diplomáciai viták kereszttüzébe került a dolog, és az iszlám vezetésű ország szuverenitásának csorbulásaként értékelte, ezért visszavonta az engedélyt. 

A Hmeimim bázis állománya  hiába bővült ki újra, nem volt elegendő az adódó feladatok ellátásához. Aleppo ostroma őszig tartott, az akkor életbe lépett átmeneti tűzszünet lehetővé tette, hogy a lakosság egy része elhagyhassa a rommá bombázott várost.

2016 novemberétől elvileg jelentős eseménynek számított, hogy a szíriai partok közelében megjelent az Admiral Kuznyecov repülőgép hordozó és kísérő flottaköteléke. A fedélzeten lévő 15 vadászbombázó azonban érdemben nem volt képes beleszólni a harcok menetébe sőt, saját problémáival volt elfoglalva. A hajó részleges üzemképessége (több kazánja nem működött) miatt a Szu-33-asok és MiG-29KR gépek csak minimális fegyverzettel tudtak felszállni, de ez sem sokáig tartott, mivel rövid idő alatt kettő gépet is elveszítettek balesetben. November 15. és 2017. január 5. között a Kuznyecov fedélzetéről mindössze 154 bevetésre került sor, majd a Szu-33-as és MiG-29KR elvesztését követően a többi gépet áttelepítették Hmeimimbe, ahonnan további 266 bevetésen vettek részt. A tengerészeti légierő harci alkalmazása így összességében jelentéktelen mértékűnek számított, noha költség és erőforrás lekötés szempontjából aránytalanul sokat emésztett fel.

2017 nyarától újra bővíteni kellett az orosz légierő gépállományát, és napi száz bevetést teljesített a 32 gép, amelyek változatlanul a legtöbb feladatot a saját bázisuk közelében kapták. Az év végére megint úgy tűnt, hogy stabilizálódik  a helyzet, ezért Putyin megint a teljes erőkivonásra adott utasítást 2017. decemberében, mégpedig a helyszínen, a Hmeimim bázison tett látogatása során. 20 gép haza is repült, a Dél-Oszétiában lévő Mozdok-ot is elhagyták a Tu-22 bombázók, és mindössze tucatnyi harci gép, valamint helikopterek, légtérellenőrzők maradtak.

A helyzet azonban messze volt stabiltól sőt, az ellenzéki erők soha nem látott közelségbe jutottak az orosz bázishoz, amelyet aknavetőkkel támadtak, de komoly kárt nem tudtak okozni.  Próbálkoztak eszkábált „harci drónok” tömeges bevetésével is, de ezek többségét lelőtték a bázison telepített Pancir Sz-2-esek és csak javítható sérülések keletkeztek néhány Szu-24-esen.

Mindezek eredményeképpen 2018. februárjától újra növelni kellett a jelenlétet, és az újonnan Szíriába telepített harci gépek között alig pár napra, de megjelent kettő Szu-57-es prototípus is. Ezekkel állítólag néhány szárnyas rakéta indítást végeztek, majd ismeretlen okból visszarendelték őket Aktyubinszkba, ahol a csapatpróbájuk folyt.

Az orosz repülő egységek 2015 őszétől 2018 közepéig összesítve  40 ezer bevetést hajtottak végre, amelyek során elveszítették 19 repülő eszközüket, és 60 katonájukat. Az egyik legsúlyosabb veszteség egy An-32-es teherszállító leszállás közbeni lezuhanása volt Hmeimimben, ennek során  39 fő halt meg. Nem számítottuk bele annak a Tu-154-nek a lezuhanását, amely Szocsiból szállította volna Szíriába 2016. december 25-én az Alexandrov művész együttest,  ebben a katasztrófában 92 katona vesztette életét.

A veszteségek döntő többsége baleset volt, de négy harci helikopter aknavető tűzben semmisült meg, és több gépet lelőttek hordozható légvédelmi rakétával, vagy csöves fegyverekkel.  A megsemmisült gépek között ott voltak a legkorszerűbb típusok is, mint például Szu-30SzM, Ka-52 vagy éppen a Mi-28N. Az orosz veszteségkehez képest kb. ötször akkora volt a szíriai légierőé, a konfliktus kezdetétől számítva 2012 óta eddig több mint 110 repülő eszközük zuhant le bevetés közben, nem számítva azokat, amelyeket pl. a NATO szárnyasrakéta támadásai semmisítettek meg.

A legfurcsább veszteség 2018 szeptember 17-én késő este következett be. Noha a harci helyzet a kormányerők javára billent, az orosz légierő jelenléte folyamatosan fennmaradt. A harci gépek mellett komoly szerepet játszottak a légtérellenőrző, megfigyelő, felderítő típusok is, köztük az Il-20M, amely főként elektronikai megfigyelésre szolgált.

A szíriai harcokba folyamatosan bekapcsolódtak a NATO tagállamok légierői és Izrael is, mindenki a saját preferenciái alapján. Ezt a hadviselő felek kénytelenek voltak eltűrni, és megakadályozni nem tudták. Komoly figyelmet fordítottak arra, hogy elkerüljék az incidenseket, amelyek során pl. orosz és amerikai vagy egyéb gépek kerülhettek volna szembe egymással. Ennek alapját az képezte, hogy a  NATO országok légierői a tervezett bevetéseik időpontját és helyszínét előre közölték. Ez viszont alkalmat adott arra, hogy az oroszok átadják az adatokat a szíriai félnek, így azok fel tudtak készülni, és időben kiüríthették a támadás előtt a megsemmisítésre kijelölt objektumot.

Az izraeli légierő ugyancsak a saját szempontjai alapján hajtotta végre a szíriai területen végzett bevetéseit. Nem szabad elfelejteni, hogy a két ország között folyamatosan hadiállapot van, mégpedig évtizedek óta. A szíriai kormányzat szemet huny a területén lévő izrael-ellenes szervezetek tevékenysége felett, így például a Hezbollah szabadon beszerezhet még több tucat kilométer hatótávolságú földi célok elleni rakétákat is. Irán a fő szállítójuk, egy ilyen rakomány érkezett Tartuszba szeptember közepén. A város Hmeimim közelében található, azaz „érzékeny” távolságban van az orosz légi bázishoz.

Az izraeli légierő négy F-16-osa tucatnál több GBU-39 SDB kisméretű szárnyasbombával támadta meg az iráni fegyverraktárt, amelyet sikerült megsemmisíteni. A gépek sértetlenül távoztak, de a szíriai légvédelem ezt követően is aktív maradt, és több tucat rakétát indított. Az oroszok előzetes megegyezés szerint nem avatkozhattak be, de természetesen a rendelkezésükre álló eszközökkel figyelték a légi történéseket.

A katasztrófa  akkor történt, amikor a támadó gépek már hazafelé tartva elérték az izraeli légteret, azaz elhaladtak a libanoni partok előtt. A Homsz közelében lévő légvédelmi rakétabázisról egy Sz-200 komplexum  indított rakétát a parttól 35 kilométerre a tenger felett északi irányban 5000 méteres magasságban haladó célra, amit el is talált. Az azonban nem izraeli harci gép, hanem az orosz légierő RF93610 oldalszámú Il-20M elektronikai felderítője volt. A gép 15 főnyi személyzetével együtt lezuhant és megsemmisült.

Orosz részről cáfolták az izraeli állítást és éppen ellenkezőleg az F-16-okat okolták a katasztrófáért azt állítva, hogy az egyik gép „fedezékül” használta az Il-20-ast miközben a rakéta közeledett felé. Ezt aztán az orosz védelmi minisztérium szóvivője Igor Konosenkov tábornok által közölt részletes beszámoló cáfolta. Mint utóbb kiderült, a szakszerűnek tűnő beszámoló a laikus orosz közvéleménynek szól, és természetesen most is mint annyi más esetben azt sugallta, hogy „megint más volt a hibás”, nem ők.

A közölt grafikák szerint az izraeli harci gép nem használhatta „fedezéknek” az Il-20-ast, hiszen azzal ellentétes irányban dél felé repült, ráadásul 3 km-el nagyobb magasságban. Az sem igaz, hogy az orosz gép „leszálláshoz készült”, hiszen 35 km-re volt a partvidéktől, feladata természetesen az izraeli légitámadás elektronikus megfigyelése volt.  A hibát egyértelműen az orosz és szíriai fél közötti kommunikáció elégtelen volta okozta, de lehetséges, hogy szerepet játszott benne az intenzív elektronikai ellentevékenység is.

Az Sz-200-as légvédelmi rendszer rakétája félaktív lokátoros önirányítású, és egy foknál szűkebb „tű nyalábbal” sugározza be a célt, éppen azért, hogy másik repülő eszközről visszaverődő radarhullám ne zavarhassa meg. Egyértelmű, hogy az Il-20-ast vették célba, amelyet tévesen azonosítottak.

Az esemény másnapján közvetlen kapcsolatfelvételre került sor Netanjahu és Putyin között, ezen felül izraeli részről dokumentumokat is átadtak, amit követően az orosz elnök „szerencsétlen véletlenek összejátszásának” tudta be a katasztrófát, és további lépések nem történtek orosz részről. Ez egyértelműen a szíriai légvédelem felelősségét jelzi, de az ottani intézkedések természetesen nem nyilvánosak.

Egy komoly folyománya lett az ügynek, a szíriai légvédelem azonnal megkaphatta az Sz-300-as komplexumokat, ezek egy generációval korszerűbbek a régi Sz-200-asnál, amely már a múltban is okozott hasonló katasztrófát hibás célazonosítást követően. Akkor az ukrán éleslövészeten egy a valódi célnál jóval nagyobb távolságban repülő orosz Tu-154-est talált el a hatalmas rakéta.

A szíriai konfliktus sajnos még nem ért véget, és erre nincs is esély a közeli jövőben. Az oroszok további tartós jelenlétre rendezkednek be Hmeimimben, aminek jele, hogy a harci gépek állóhelyein megerősített bunkereket építenek  jobb védelem érdekében.

Fotók: Russian Planes.net, AP, Vagyim Szavickíj, Alexander Taraszenkov, Orosz légierő, Kővári László