30 éve történt 

30 évvel ezelőtt 1991. január 17-én tört ki az „Öböl-háború”, amelynek célja a nem sokkal előbb elfoglalt Kuwait felszabadítása volt az iraki megszállás alól. Az ENSZ felhatalmazása alapján 38 ország koalíciója teljes egyetértett abban, hogy mivel a felszólítások hatástalanok maradtak, fegyveres erővel kell megfékezni az iraki diktátor, Szaddam Huszein további expanziós törekvéseit.

A „Sivatagi Vihar” névre keresztelt hadműveletről már számos értekezés született, az évforduló kapcsán most egy kissé más megvilágításból igyekszem áttekinteni az eseményeket. A katonai akciók sikere ugyanis nem „csak” a harcokban közvetlenül  résztvevők elszántságán, bátorságán és profizmusán múlik, hanem az előkészítésen, és logisztikai támogatáson is. Mégpedig egyre nagyobb mértékben. A korszerű hadviselés mind komplexebb háttér biztosítást igényel, amely ha nem működik megfelelően, akkor csak nehezen, vagy egyáltalán nem sikerül elérni a kitűzött célokat.

1991-ben még sok minden másként működött mint manapság, ennek ellenére a világ ötödik legerősebb, ráadásul az Iránnal viselt háború nyomán kellően harcedzett és tapasztalt  hadseregével szemben 43 nap alatt döntő győzelmet sikerült elérni, mégpedig az előzetes várakozásokhoz képest töredéknyi veszteséggel. 1990. augusztus 8-án Szaddam Irak 19. tartományává nyilvánította Kuwaitot. A kis olajmonarchia fegyveres ereje csak jelentéktelen mértékben volt képes feltartóztatni a sokszoros túlerőben lévő iraki hadigépezetet, amely napok alatt legyűrte az ellenállást. A bejelentéssel azonos napon szállt le Szaud Arábiában az USAF egyik C-141B Starlifter teherszállító gépe, amely a hamarosan áttelepülő USAF kontingens földi felszerelését hozta, az azt követő sok tucat továbbival együtt.

Két nappal később hivatalosan bejelentették a „Desert Shield” (sivatagi pajzs) hadművelet megkezdését, amelynek elsődleges célja az irakiak további terjeszkedésének megakadályozása volt. Különösen Szaud  Arábia tartott attól, hogy északi területeit elfoglalják, amit önerőből képtelenek lettek volna megakadályozni. Éppen ezért lett a királyság az amerikai és szövetséges felvonulás elsődleges helyszíne.

További két nap múlva már az USAF 120 vadászgépe volt a térségben, amelyek folyamatos fegyveres őrjáratot láttak el a határ mentén. 35 nap elteltével már nagyobb mennyiségű  harci repülőgép települt át az USA-ból, mint amennyivel a teljes iraki légierő rendelkezett. Mindez elképesztő logisztikai feladatot jelentett, hiszen a gépek 24 órás folyamatos szolgálatához hatalmas mennyiségű felszerelésre, és nagy létszámú, többszöri váltásra elegendő műszaki állományra valamint azok elhelyezésére volt szükség.

Az USAF állományában üzemelő nehéz teherszállító flotta nem is győzte önmagában a gigantikus feladatot, hiszen nem csak a légierő, hanem a szárazföldi egységek technikáját és személyzetét is a helyszínre kellett szállítani. A már akkor is meglévő tartalékos rendszer azonban kiválóan vizsgázott. Számos amerikai légitársaság volt szerződéses viszonyban a Pentagonnal, hogy szükség esetén gépeiket és személyzetüket rendelkezésre bocsátják. Főként az árufuvarozó cégek teherszállítóinak vették jó hasznát, és további előnyt jelentett, hogy a civil pilótáik jelentős része régen katonai szolgálatban állt, és tartalékosként, vagy a Nemzeti Gárda állományában vállalta, hogy szükség esetén aktiválható.

Mindezeknek köszönhetően az év végére 482 ezer katonát és 513 ezer tonna hadianyagot juttattak a térségbe légi úton, további sokszoros mennyiséget teherhajókon.

Az ENSZ által meghatározott dátum 1991. január 17. volt, eddig adtak határidőt az iraki diktátornak Kuwait elhagyására. Tehát volt egy előre bejelentett időpont, így a hadviselés egyik legfontosabb tényezőjét, a meglepetést és váratlanságot nem lehetett kihasználni.

Háromszáz légi utántöltő gép lett felkészítve a feladatra, ezek harmada az első időszakban az Atlanti-óceán térségében üzemelve a teherszállítók légi üzemanyag ellátását biztosította, a többi a Közép-Kelet számos repülőterére települt. Az Irak ellen  tervezett bevetések jelentős része ugyanis csak a csapásmérő gépek repülés közbeni utántöltésével volt lehetséges. Mindez elképesztő szervezési munkát igényelt, minden egyes csapásmérő gépnek a kijelölt helyen és időben kellett lehetőleg rádiócsendben üzemanyagot vételezni, és a terv természetesen számos alkalommal felborult, amire szintén fel kellett készülni.

A háború előkészítése a legmagasabb szinten is folyt, a stratégiák kidolgozásával. Nem közismert, hogy ebben a munkában jelentős szerepet játszott egy magyar, az US ARMY dandártábornoka, Wass Huba. Akinek ismerős a név, az nem téved, a híres erdélyi származású magyar író, Wass Albert fiáról van szó, aki 1964-ben évfolyam elsőként végezte el az amerikai West Point-ban lévő híres katonai akadémiát. Bevetették Vietnamban, ahol több kitüntetést kapott a légimozgékonyságú helikopteres alakulatok soraiban végzett tevékenységéért. Később ő is oktatott West Point-ban, majd a nyolcvanas években dolgozta ki az „Air-Land Battle” alapelveit.

A haderőnemek közötti rivalizálás mindenhol jellemző, de ennek vannak negatív aspektusai is. A szárazföldiek nem szeretik a légierősöket, a tengerészet egyiket sem, és viszont. Márpedig egy komplex háborús helyzetben szorosan együtt kell működni, aminek az alapját képezi egy közös eljárásrend, szaknyelv, hogy egy fogalom ugyanazt jelentse mindenki számára. Az együttműködés részleteit dolgozta ki a nyolcvanas években Wass Huba, amely alapján aztán részt vett a „Sivatagi Vihar” tervezésében is. Ez nagy szerepet szánt a mélységi támadásoknak, és az ellenséges utánpótlási útvonalak elvágásának.

Mivel Irak területének jelentős része sivatag, ezért a déli határon beásott egységek ellátása nehézkesnek bizonyult, még az ivóvizet is nagy távolságról kellett biztosítani. Ezt jól tudták a másik oldalon is, erre való tekintettel tervezték meg a bevetéseket.

A háború elkerülhetetlen veszteségekkel jár, amire fel kell készülni. Közel tízezer hullazsákot rendeltek a szövetséges erők, mivel az előzetes elemzések szerint a Nemzetközi Stratégiai Védelmi Kutatóintézet 15 ezer halottal számolt, a hadművelet parancsnoka Norman Schwarzkopf tábornok legalább ötezerrel. Szerencsére, pontosabban az alapos felkészülésnek és jó szervezésnek köszönhetően a tényleges veszteségek nagyságrendekkel alacsonyabbak lettek. 1990. január közepére minden készen állt, a szövetségesek 2614 repülőgéppel voltak jelen a térségben. Ebből 1990 volt amerikai, de „csak” 1194 harci, a többi ugyanis légi utántöltő, szállító, légtérellenőrző, stb. feladatkört látott el. Ebben a számban benne volt a haditengerészet jelenlévő repülőgép hordozóinak gépállománya is.

A 34 koalíciós ország közül azonban csak 13 vett részt harci repülőgépekkel. A legnagyobb mértékben a kényszerű fő „vendéglátó”, Szaud Arábia különített el 216 repülőgépet a háborús bevetésre, a britek 90, a franciák mindössze 45 gépet biztosítottak, de az utóbbiak közül csak a fele volt harci, és az is a régi, már elavult Jaguar. A franciák némi fanyalgással viseltettek, hiszen nekik Irak azelőtt az egyik fő kereskedelmi partnerük volt és ezer szállal kötődtek hozzájuk. Az iraki hadsereg második legnagyobb fegyverszállítója volt Franciaország, a szovjetek után.

Egy sor típus számára a „Sivatagi Vihar” jelentette a hattyúdalt. Ekkor került utolsó alkalommal bevetésre az amerikai haditengerészet részéről a Grumman A-6 Intruder, az LTV A-7 Corsair, a légierőnél az F-111, az F-4G és RF-4C Phantom. A szövetségesek részéről  utoljára alkalmazták élesben a britek a Buccaneer-t és a Jaguar-t. Nem sok típus maradt ki a hadműveletekből, ezek közül talán a leginkább jelentős a B-1B Lancer, amely akkor még főként  nukleáris fegyverek bevetésre volt szánva, és további üzemeltetési problémák is akadályozták a bevetését.

A határidő leteltét megelőzően 12 órával szállt fel az USA-ban a Barksdale légi bázisról hét B-52G nehézbombázó, amelyek azonban nem bombákkal, hanem AGM-86C szárnyas rakétákkal voltak felszerelve. A hatalmas távolság miatt indultak még a hadművelet megkezdése előtt, hiszen iraki helyi idő szerint hajnali háromkor kellett útjára bocsátaniuk a fegyvereket. A 14 ezer mérföldes és 35 órán át tartó bevetés során négyszer tankoltak a levegőben. Az ALCM-ek (Air Launched Cruise Missile) szinkronban értek célba a tengerészet hajóiról indított Tomahawk-okkal és a százas nagyságrendű  csapásmérő repülőgéppel. A háború későbbi szakaszában  a B-52-esek közelebbi bázisokat is igénybe vehettek a spanyolországi Moron-ban, a brit Fairfordban, és az Indiai-óceánon lévő Diego Garcia szigetről. Ezen repülések zömén azonban hagyományos szabadon eső bombákat használtak.

Mint minden fegyveres konfliktus, a „Sivatagi Vihar” is számos tanulsággal és értékes tapasztalattal járt. Az első héten történtek a legkomolyabb veszteségek, ami különösen a briteket érintette érzékenyen. A Tornado-k közül rövid idő alatt fél tucat semmisült meg, a kis magasságú bevetések bizonyultak nagyon veszélyesnek. A hetvenes évektől tért át a NATO az alacsonytámadásokra, mivel a Varsói szerződés tagállamainak légvédelme a közepes és nagy magasságban repülő gépekre volt a leginkább veszélyes. Azonban a nyolcvanas években komoly előrelépés történt a kis magasságban hatásos légvédelmi eszközök terén is, amelyek közül iraki kézben nem csak szovjet, hanem francia rendszerek is voltak. És ezek hatékonynak mutatkoztak, legalábbis a háború  első időszakában.

Amíg az USAF egységei Törökországban de főként Szaud Arábia néptelen vidékein létesített légi bázisokon, sátrakban voltak elszállásolva, addig a britek megadták a módját, a Tornado-k egy része nagyvárosok reptereiről üzemelt, és ötcsillagos luxus szállodákban béreltek szobákat a személyzeteknek. Így aztán nem volt ritka olyan eset, amikor a brit pilóták a medencék szélén koktélokat kortyolgatva ismerkedtek az ugyanott idejüket töltő bikinis légi utaskísérőkkel. Cserébe viszont ott volt a komoly kockázat, több gépszemélyzet is életét veszítette, vagy iraki fogságba esett, ahol „kevésbé jó” ellátással, és társasággal szembesültek.

A közepes magasságból végzett csapásmérésé lett a főszerep, mivel a hagyományos légvédelmi rakéta rendszerek elleni védekezés nagyobb hatékonysággal működött. Az elektronikai zavarás, és intenzív manőverezés az esetek túlnyomó többségében az elindított rakéták céltévesztését eredményezte, mégpedig ezres nagyságrendben. De volt fordított eset is, amikor a csekély pusztító képességgel rendelkező Igla hordozható rakéta egy egyébként korszerű önvédelemmel rendelkező AC-130  és teljes személyzetének pusztulását okozta.

Az iraki erők szisztematikus megsemmisítése a levegőből egyre hatékonyabbá vált, így a vezetési rendszerek, radarállomások, légvédelmi bázisok jelentős mértékben fogytak. Ezzel párhuzamosan az „Air-Land Battle” alapján a határ közelében lévő előretolt iraki csapatok utánpótlását is ellehetetlenítették. Ez olyan eredményesen működött, hogy az éhező és szomjhalál szélére került iraki katonák később tömegesen jöttek elő fedezékeikből felemelt kézzel, amikor egy helikopter repült el a közelükben.

A légi csapások eredményessége érdekes módon szinte fordított arányosságot mutatott az egyes típusok mennyiségével. Az alig pár tucat bevetett F-117A Nighthawk ezernél több célpontot semmisített meg, ezzel szemben a legnagyobb mennyiségben alkalmazott 210 darab áttelepített F-16-os 13500 bevetés alatt ennél alig többet. Ennek oka, hogy akkor még a Fighting Falcon főként hagyományos szabadon eső bombákat volt képes csak bevetni, mivel addig az időpontig mindössze kettő századnyi kapta meg a LANTIRN lézeres célfelderítő és megjelölő rendszert. Mivel közepes magasságból bombáztak, a kisméretű célpontok eltalálása véletlenszerű volt. Ellenben az AGM-65 Maverick rakétákat eredményesen alkalmazták, de ezeket többnyire kisebb magasságból lehetett bevetni, ahol már veszélyesebb volt a légvédelem.

A háborús tapasztalatok vagy igazolják, vagy cáfolják a békeidőben tervezett és megvalósított megoldásokat. A légierő számára is volt számos tanulság. Hiába rendelkezett  az USAF a világ egyik legjobban képzett pilóta állományával, rengeteg hibát követtek el. De az vesse rájuk az első követ, aki közvetlen életveszélyben, stresszhelyzetben  mindig tökéletes döntést hoz. Konkrétan a fegyver alkalmazás módozataival akadtak tömeges problémák. Az F-16-osok önvédelemre akkor még csak az infravörös AIM-9 Sidewinder rakétákkal rendelkeztek. A Fighting Falcon-ok sok tucatot indítottak ezekből, de egyetlen egy ellenséges gépet sem lőttek le. De nem is légi harc közben került sor a rakéták alkalmazására.

A földi célpontok megközelítése közben a pilóták számos alkalommal tűzkésszé tették a rakétákat, mert az AWACS gépekről figyelmeztetést kaptak, hogy iraki vadászok lehetnek a közelben. De azokat minden alkalommal „lerendezték” az F-15-ösök. A Falcon-ok pilótái így nem jutottak lövéshez, de a figyelem megosztás miatt sokan elfelejtkeztek az üzemmódok megváltoztatásáról. A botkormányon és a gázkaron lévő kapcsolók, nyomógombok kombinációival lehetséges egy sor funkció ellátása, a radar üzemmódoktól a fegyverzet kiválasztásig. Az „élesítve” maradt légiharc rakéták így a földi célra történő rácsapás közben a jobb oldali „joystick” piros gombjának megnyomását követően elindultak, de a bombák a helyükön maradtak, noha fordítva kellett volna történnie. Később emiatt módosítani kellett a pilótafülkék üzemmód kijelzéseit, hogy megelőzzék a hasonló esetek előfordulását. Az F-15-ösök is számos AIM-7F Sparrow rakétát pazaroltak el véletlenül, volt rá eset, hogy mind a négyet ledobta a pilóta, noha nem ez volt a szándéka. Tehát egy sor olyan tapasztalatot sikerült szerezni, ami csak „éles” helyzetben derült ki.  A hasonló példákat még lehetne folytatni.

A 48 ezer harci bevetés során összesen felhasznált mintegy 85 ezer tonnányi, százezernél jóval több  fegyver közül mindössze 17 ezer volt precíziós irányítású, ezen belül 9342 darab lézeres vezérlésű, 2039 darab AGM-88 HARM „radargyilkos” (bár ez esetben a „precíziós” kitétel messze van a valóságtól) 333 db szárnyas rakéta, és a többi az Maverick rakéta volt. A reklámokkal ellentétben, azonban a lézervezérlésű bombák hatékonysága messze nem volt száz százalékos, gyakorlati körülmények között „csak” kb. átlagosan a 60%-uk semmisítette meg a célpontot. Mivel akkor még nem léteztek sem tisztán műholdas vezérlésű, sem kombinált lézeres és GPS irányítású bombák, ha a harctéri füst, vagy a gép és a zuhanó bomba közé kerülő felhő megszakította a rávezetést, akkor nem következett be találat.

Az F-15E Strike Eagle gépek csak a háborút megelőző hónapokban váltak alkalmassá a lézerbombák bevetésére, így a személyzetek sem voltak kellően gyakorlottak még. Sikeresen működtek viszont a régi F-111F bombázók, amelyek a törzsük alatt hordozott ormótlan Pave Tack célmegjelölő konténerrel „vérfürdőt” rendeztek több alkalommal az iraki páncélos összevonások ellen.

A két utóbbi típus jelentős hatósugaránál fogva alkalmasnak bizonyult a „Scud-vadászatra”. Az iraki haderő átalakított álcázott kamionokra telepített jelentős mennyiségű ballisztikus rakétát, amelyeket az ország nyugati területéről Izrael ellen is be tudtak vetni. Hiába voltak ezek elavult, szinte primitív fegyverek, a hatalmas sebességük miatt nagyon nehéz volt a megsemmisítésük. A Szaud-Arábiába és Izraelbe telepített, eredetileg repülőgépek megsemmisítésére tervezett  Patriot komplexumok nem is tudtak kellő hatékonysággal működni, csak 10-20%-os valószínűséggel sikerült eltalálni a rakéták egy részét, amelyek többsége azonban lakatlan területen csapódott be. De nem mindegyik, így voltak súlyos áldozatok is, bár szerencsére csak néhány esetben.

A légi csapások egy hónap után kezdték meghozni az eredményt, az iraki haderő egyre kisebb mértékben volt képes ellenállni. A hosszú előkészítést követően 38 nap után került sor a mindössze 100 órás szárazföldi hadműveletre, ami végleg kizavarta Kuwaitból az iraki erőket. A demoralizált, kifáradt, nélkülöző iraki katonák fejvesztve menekültek, így a szövetséges páncélosoknak csak kevés babér termett, ezt jól illusztrálta az az adat, mely szerint az M1A1 harckocsik a helyszínre szállított lőszer mennyiségnek mindösszesen csak a 2%-át használták fel. Többre egyszerűen nem volt szükség.

Az irakiak a kuwaiti kivonulás közben a létező legundorítóbb cselekményt követték el, felgyújtották az olajkutakat, és jó néhány csővezetéken keresztül szándékosan nyersolajat pumpáltak a Perzsa-öböl vizébe. Ezeket a szivattyú állomásokat is F-111F gépek bombázták szét GBU-15-ös televíziós vezérlésű bombákkal, így a szándékosan előidézett természeti katasztrófát szerencsére sikerült korlátok közé szorítani.

Az már a nagypolitikán múlt, hogy Kuwait felszabadítását követően leállították a hadműveletet, azaz hatalmon hagyták Szaddam Huszeint. Ennek oka, hogy nem volt akkor még Irakban olyan ellenzéki politikai erő, amely képes lett volna átvenni az ország irányítását, így hatalmi űr és káosz esetén nagy veszélye lett volna, egy iráni „revansnak”.  A diktátor így haladékot kapott, de csak alig több, mint egy évtizedet, de az már egy másik történet.

A „Sivatagi Vihar” teljes sikerrel zárult, az összes stratégiai célkitűzés teljesült, mégpedig minimális veszteséggel, összesen 148 csillagos-sávos lobogóval letakart koporsót kellett haza szállítani, noha az óvatos becslések is több ezerre számítottak.

 Fotók: USAF, USN, RAF és saját