A magyar katonai képességek sohasem látott mértékű korszerűsítése, fejlesztése a szakértők többsége szerint  többnyire a lehető legjobb irányba folyik. Az új eszközök elemzése, kiválasztása nyilvánvalóan az egyes területek specialistáinak bevonásával történik, a nyilvánosság legteljesebb kizárásával. A sok millió „mindenhez is értő” országában ez természetes, és máshol is többnyire hasonlóképpen történik, alig van néhány hely, ahol szélesebb körű társadalmi vita előzhet meg egy-egy költségesebb katonai célú beszerzést. De a svájci példa az a kivétel a közelünkben, ami erősíti a szabályt.

Az információk bizalmas kezelése érthető, és indokolt, már csak azért, is, mivel a megrendelésekért egymással versengő cégeket is nagyon érdeklik a fejlemények, és ha a döntés előtt fontos adatok szivárognak ki, az befolyásolhatja a leendő szerződés körülményeit és talán még az árakat is.

A honvédelem ügye iránt elkötelezett és érdeklődő civilek dolga így nehéz, de azért a tematikus fórumokon sokan foglalkoznak a témával és sok okos ötlet, valamint még több realitást nélkülöző érv merül fel.

A következőkben blog profiljához igazodva a légierő és légvédelem terén folyó korszerűsítést tekintem át, illetve annak alternatív lehetőségeit vesszük sorra, de természetesen csak a rendelkezésemre álló nyílt források alapján. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok birtokában minden, az egyes eszközök megítélését befolyásoló adatnak, információnak.  

A legfontosabb előre tisztázni, hogy mi a célja a magyar haderő korszerűsítésének amikor „ a NATO majd megvéd minket”. Nem lehet eleget ismételni, hogy a NATO mi is vagyunk, azaz az ország méretéhez és teherbíró képességéhez mérten nekünk kell gondoskodni a védelmünkről, vállalt kötelezettsége minden tagállamnak, hogy a költségvetés 2%-át biztosítja a  saját és közös védelmi feladatokra.

A sokat hallott naiv laikus vélemény, vagyis hogy „senki sem fenyeget minket, minek költeni a haderőre” nem állja meg a helyét. Régi igazság, hogy reméld a legjobbat, de készülj a legrosszabbra. Senki ellen nem irányul a magyar „fegyverkezés”, de ha a jövőben esetleg konfliktus helyzet adódik, akkor a kellően felszerelt és kiképzett haderőnk meggondolásra késztetheti az esetleges rossz szándékú ellenfelet. Márpedig felelős személyektől elhangzott, hogy a következő évtizedben sajnos nem zárható ki fegyveres konfliktus Magyarország közelében. Erre a következtetésre nyilvánvalóan megalapozott elemzések alapján jutottak és komolyan kell venni. Emlékezzünk arra, hogy akár csak egy évvel sem sikerült előre jelezni Jugoszlávia szétesését és az annak nyomán kialakult véres háborút.

Lehetséges, hogy egy remélhetőleg soha be nem következő súlyos helyzet esetén magunkra lennénk utalva, hiszen a NATO és főként annak vezető ereje az USA esetleg más érdekek mentén ítéli meg a helyzetet. Csak egy példa. A jelenlegi amerikai vezetés kiemelt figyelmet fordít Ukrajnára, amely országban komoly problémák vannak a nemzetiségi jogok biztosításával. Ennek ellenére fejlődnek a katonai kapcsolataik, bár eddig csak főként logisztikai területen nyújtottak az amerikaiak  komoly segítséget, valamint korszerű páncélos elhárító fegyvereket szállítottak az ukrán haderő részére. Az USA természetesen nem csak az első számú vezető rokonságának és egyes pénzügyi spekulánsok személyes gazdasági érdeke miatt növeli a befolyását Ukrajnában, hanem az oroszokkal történő szembenállás miatt is, Putyin rendszerének viszont ellenkező előjellel alapvető érdeke a velük ellenséges sőt, háborús  viszonyban lévő Ukrajna destabilizálása.

Az ukrán légierő korszerűsítése hamarosan esedékes, és ehhez az USA hajlandó lenne korszerű 4+ generációs harci repülőgépek eladására. A szaksajtó szerint a francia és svéd ajánlat mellett  már ott van az F-16 Block 70 és az F-15EX is.

Felmerül a kérdés, hogy ha valamely szerencsétlen események révén elmérgesedne viszonyunk Ukrajnával, akkor a NATO kinek az oldalára áll. Mi vagyunk fontosabbak, vagy az, hogy Oroszország számára legyen minél komolyabb ellensúly a keleti szomszédunk? Megalapozott vélemény, hogy minél nagyobb mértékben kell saját erőre támaszkodnunk, mert esetleg nem számíthatunk külső segítségre egy remélhetőleg soha be nem következő helyzet során.

Noha az országaink és ezen belül a haderőink mérete között sokszoros a különbség, akkora erő fenntartása indokolt, hogy elvegye a szemben álló kedvét egy esetleges konfliktustól. Nagyban is ugyanígy működik mint kicsiben, ha  egyedül bemegyek egy kocsmába, akkor a bent lévő  agresszív többség kedvét elveszi, és nyugtatóan hat, ha kiteszek az asztalra egy stukkert.

És akkor most nézzük konkrétan  a légierő és légvédelem terén folyó, vagy kívánatosnak tartott dolgokat.

Legnagyobb potenciált a Kecskeméten  üzemelő Puma repülőszázad jelenti, azonban jelenlegi állapotukban már nem elégségesek a képességek. Nem szabad elfelejteni, hogy gépeink már 15 évesek, és eszköztáruk még mindig hiányos.

Hiába áll rendelkezésre az MS20-as szoftvercsomag, ennek lehetőségeit nem használtuk ki, konkrétan hiányoznak azon fegyver típusok, amelyek bármely időjárási viszonyok között és nagy távolságból lehetővé teszik a csapásmérést. A GBU-12-es lézervezérlésű bombák időjárás függők, felhőzeten keresztül, ködben, harctéri füstben nem alkalmazhatók, ezen felül csak közvetlen közelről vethetők be.

Az egyetlen századnyi gépmennyiség is kevésnek tűnik, és nem látjuk még előre, hogy 2026 után hogyan alakul majd az üzemeltetési hátterük biztosítása, mivel akkor lejár a svédekkel kötött lízing szerződés. Valószínűsíthető, hogy attól fogva az alkatrész utánpótlás, és az időszakos javítások költsége nagyobb lesz, mint a jelenlegi lízing éves értéke.

Ennek ellenére megfontolandó, hogy egy további századnyi gépet rendszeresítsünk, de nem a jelenlegi, hanem az NG verziót, amely hosszú távon olyan technológiai színvonalat biztosít, ami kellő elrettentést biztosít. Mivel az USA jelenlegi vezetésével előre láthatólag nem lesz felhőtlen hazánk kapcsolata, a fedélzeti fegyverek terén legalább részben európai utat kéne választani. A békeidős fegyveres készenléti szolgálat ellátásához még megfelelnek a kőkorszaki Sidewinder-ek, ezek cseréje azonban már most is késő lenne az IRIS-T típusra, amely integrálva van a Gripen fegyverzetében.

Ami további járulékos költséget is jelent, mivel csak akkor van értelme, ha beszerezzük a rakétával szoros együttműködésre képes Cobra sisakdisplay rendszert is. Ugyanez vonatkozik a BVR azaz látóhatáron túlról bevethető fegyver esetében, a Meteor jól kiegészíthetné az AIM-120C-5 képességeit.

Az egyre jobban elterjedő műholdas vezérlésű, kinyíló szárnyaikkal több tíz kilométerre elrepülő irányított bombákra is szükség lenne, azonban ezek a jelenleginél komplexebb bevetés tervezési rendszert igényelnének, hiszen ismerni kell a célpontok GPS pozícióját.

Az NG AESA radarja ugyan képes a földi célok koordinátáit is meghatározni, de pontosabb felderítési adatok szükségesek. Ugyancsak korszerűsítésre szorul a Gripen-ekhez rendelkezésre álló öt Litening III célmegjelölő konténer. A legújabb verzió már nagyobb felbontású és színes képet generál, ami jelentősen javítja a célok felismerésének, megkülönböztetésének lehetőségét.

A légierő szállítási kapacitásának növelése régóta fennálló igény, a beszerzett kettő A319-es biztosítja a személyi állomány, és kisebb méretű terhek eljuttatását akár több ezer kilométerre. A rendszeresítés kezdetén még szó volt arról, hogy a két géphez megrendeljük az önvédelmi rendszereket, amelyek lehetővé tennék azt, hogy konfliktus zónákban is végezhessenek szállítási feladatokat. A szóban forgó eszközök a hordozható infravörös önirányítású rakéták elhárítására szolgálnak, ami legjobban elterjedt veszélyforrás. A program el is kezdődött, állítólag egy izraeli eredetű, de nem a legkorszerűbb, még hagyományos infracsapda szóró kazettákkal működő rendszer megvásárlásáról volt szó, de érdemi haladás az ügyben nem történt. Egyelőre nincs szükség a rendszerre, főleg azt követően, hogy megszűnt az afganisztáni szerepvállalásunk.

A két A319-es számos feladatra megfelel, azonban változatlanul hiányzik a sokat emlegetett „rámpás” képesség, amit a kettő brazil Embraer KC-390 megrendelése megoldani látszik. Ez azonban kockázatokat rejt, hiszen egy vadonatúj és korszerű képességeket nyújtó típusról van szó, amelyre azonban csak nagyon kevés megrendelés érkezett eddig. Mindössze hét példánya készült el, noha már több mint hat éve repül a típus. Elégtelen az a pár ezer repült órás tapasztalat, ami a típus mögött áll.

A kockázat abban rejlik, hogy a gyártó egy új területre lépett, hiszen ezt megelőzően csak regionális utasszállítókat és könnyű gyakorlógépeket fejlesztett. Mivel egyelőre nem szaporodik a várt mértékben a megrendelés állomány, indokolt az óvatosság. Azonban a szerződés megszületett, ezért már esélytelenül boncolgatjuk az alternatív lehetőségeket. Újabb viharfelhőt jelent a KC-390 számára, hogy a legnagyobb megrendelő, vagyis a brazil légierő drasztikusan csökkentette az igényét, az eredetileg tervezetthez képest alig több, mint a fele (!) gépet állítanak szolgálatba. Még nehezebben jön majd össze a kellő tapasztalat, és a fajlagos költségek növekedni fognak.

A KC-390 melletti érvek között szerepelt, hogy képes a Gripen üzemeltetéséhez szükséges szabvány konténerek szállítására, azok beférnek a teherterébe. Azonban nem a konténer, hanem a tartalma a lényeg, amit lehet másképpen is áttelepíteni. A Litvániában vállalt NATO feladathoz közúton egyszerűen eljuttathatók a konténerek, így ez az érv nem releváns. A másik, hogy a brazil gép alkalmas légi üzemanyag átadásra. Ez egy fontos képesség, amire komoly igény van a NATO-n belül, ezért is létesül éppen mostanában közös tanker flotta.  A KC-390 házon belüli megoldás lenne, ha  a Gripen-eknek valamely okból folyamatos légi őrjáratot kellene biztosítani. Erre azonban kicsi az esély. A katonai szövetségen belül a hazánkéhoz hasonló méretű országok között egy sincs, amely rendelkezik önálló légi utántöltő kapacitással.

Egy volt, de a hollandok már kivonták a KDC-10-est és beszálltak a közös programba, bár az új A330MRTT gépek holland felségjellel repülnek, de  többi, a programban résztvevő tagállamának is a rendelkezésre állnak hasonlóan, mint a pápai közös szállító alakulat C-17-esei.

Ha mégis ragaszkodnánk a saját autonóm légi tankolási képességhez, akkor a brazil gép helyett lett volna rá alternatív megoldás. Nemrégiben állt üzembe az állami szállítási feladatok ellátására egy A330F típusú teherszállító repülőgép. Ez tökéletes alapját képezi egy légi utántöltőnek, hiszen pontosan ugyanennek a típusnak szériában folyik az átalakítása erre a célra. A két hajtóművel felszerelt A330 esetében viszonylag könnyen megoldható a dolog, mivel a szárnya azonos a négy hajtóműves A340-ével. Ez azt jelenti, hogy a külső hajtóművek helyén lévő megerősített csomóponton hordozhatja a tankoló konténert, ahol rendelkezésre állnak a szükséges csőhálózatok is. Ugyan a mi gépünk üzemanyag kapacitása alacsonyabb, hiszen nem rendelkezik center tartállyal, így 140 ezer helyett „csak” 97 ezer liter lehet a maximális töltés, ez azonban bőven elegendő lenne, hiszen a Gripen-be póttartályok nélkül még háromezer liter sem fér.

Már hallom is az ellenérvet, miszerint a HA-LHU polgári lajstromban lévő repülőgép. Pontosan. Ugyanúgy, mint az Omega magáncég gépei, amelyekkel „bérmunkában” végeznek igény szerinti légi utántöltést bárki számára. És hasonlóan, mint a például britek kormányzati szállításra szolgáló A330-asa, amely nemzeti színekben pompázva, az AirTanker magáncég égisze alatt tankolja a harci gépeket. Tehát politikai szándék esetén megoldható a dolog, ha a hatósági szabályok módosításához megvan az elhatározás.

A fenti okoskodás okafogyott, hiszen már megtörtént a döntés, de érdekes lehetőség lett volna. Már csak azért is, mert a világjárvány lecsengését követően az A330F  gépünknek előre láthatóan lesz „szabadideje”, hogy egyéb feladatokat lásson el.

Hogy melyik „rámpás” típus lett volna jobb? Az olasz C-27J Spartan. Ugyan ebből is csak száznál kevesebb készült eddig, de kiforrott típusnak tekinthető. A sárkány és annak alap rendszerei már beváltak az előd típusnál, a Fiat G-222-nél, amelytől a hajtóművek és a fedélzeti elektronika terén különbözik. Azok pedig nagymértékben azonosak az amerikai Lockheed Martin C-130J Super Hercules-nél is, azt meg nem kell bizonygatni, hogy az mennyire kitűnő és bevált.

A  repülőgépek terén maradva meg kell említeni a hajózóképzést. Ennek alapját már megteremtettük, Szolnokon üzembe álltak az alapfokú kiképzésre szolgáló cseh Zlin Z-143LS  Genius és Z-242L Guru gépek. Azonban egy további lépcsőfokra még szükség van, mielőtt a merevszárnyú típusokra pályázó növendékek például a Gripenre kerülhetnének.

Ez „szűk keresztmetszet” az egész NATO-ban, ezért is alakult meg több hajtózó képzésre szolgáló nemzetközi iskola, amelyek  biztosítják a sugárhajtású típuson történő gyakorlatszerzést. A szóban forgó szervezetek létjogosultságát jelzi, hogy a kisebb országoknak felesleges luxus minden egyes részfeladat biztosításához saját kapacitást fenntartani. Irreális költségekkel jár, ha évi néhány jet-pilóta kiképzéséhez saját sugárhajtású gyakorlógépeket tartanánk rendszerben.

Márpedig ez körvonalazódik, a magyar résztulajdonú Aero Vodochody által fejlesztett és gyártott új generációs L-39NG-t már láthattuk Kecskeméten,  bár az a tény, hogy  néhány  pilótánk repülhetett vele, még nem jelent tesztelést. A nagynevű cég produktuma azonban bizonyosan megfelel az igényeknek, a kérdés az utóbbi azaz van-e tényleges igény rá. A kiképzési repüléseken felül használható még egyéb célokra is, például „célt repülhetnek” a Gripenek elfogási feladatainak gyakorlásakor, ami kétségtelenül olcsóbb, mint erre a célra egy másik Gripen repült óráját pazarolni.

De mindehhez, vagyis a kiképzéshez és „műcélhoz”  elegendő lenne négy-hat L-39NG, azonban a hírek szerint ennél több beszerzéséről lenne szó. Az téves vélekedés, hogy a szóban forgó típus másodlagosan könnyű harci gépként is alkalmazható. Ezt a gyártó szakemberei is megerősítették, ahhoz széles körű átalakításra lenne szükség, hogy a cseheknél üzemelő L-159 ALCA típushoz hasonló képességekkel ruházzák fel, ami egyébként a repülési jellemzők terén lehetetlen, hiszen a „harciasítás” jelentős többlet tömeggel járna. A hajtómű tolóereje meg adott, nem növelhető.

Másik fontos tényező, hogy az üzemanyag mennyisége is kevés lenne egy harci verzió számára. Az ne tévesszen meg senki, hogy kiállításokon, bemutatókon az L-39NG fegyverzettel is látható volt, a géppuska konténer és a nem irányított rakéták a harckiképzés eszközei, tényleges harcértékük nem számottevő.

Ha már a kiképzési háttérnél tartunk, akkor érdemes említést tenni egy sehol meg nem erősített, de a külföldi szaksajtóban elterjedt vélekedésről, mely szerint a hazai hajózó képzésbe még egy további lépcsőfok beiktatására is van esély. Konkrétan a brazil Super Tucano légcsavaros gyakorlógépről van szó, amely a KC-390 „oldalvizén” keresztül juthatna be a légierőnk  állományába.

Na álljunk már meg a fantáziálásban, az alapfokú kiképző gépek rendszerben állnak, valószínű lesz L-39NG is, még egy további lépcsőfok beiktatása már több, mint túlzás lenne.

A forgószárnyas képesség nagyarányú fejlesztése „sinen van”. Az Airbus Helicopters H145M flotta felállt, teljes gőzzel folyik a hajózó képzés, és úgy tűnik, hogy rendben megy minden. A húsz gép közül öt lenne alkalmassá téve könnyű tűztámogató feladatokra a HForce fegyverrendszer segítségével.

Ez a program azonban  nem halad megfelelően. Utólag derült ki, hogy az eredetileg polgári feladatkörre tervezett könnyű helikopter felfegyverzése strukturális problémákat okoz, hiszen a sárkányszerkezet tervezésekor ezzel a jelentős plusz igénybevétellel nem számoltak. De a legnagyobb baj az, hogy egyelőre a tervezett képességek nem állnak rendelkezésre. Tesztelési fázisban van az irányított páncéltörő rakéta integrációja, és ugyancsak nem halad kellő mértékben az FZ275 fegyver rendszeresítése. Utóbbi a 70 mm-es nem irányított fegyver „felokosított” verziója, félaktív lézeres önirányító rendszerrel, így a rakéta páncélozatlan célpontok hajszálpontos megsemmisítésére alkalmas 6 km-es belül.

A problémát az jelenti, hogy noha tíz éve tesztelik, egyetlen megrendelésről szóló sajtóközlemény sincs a gyártó honlapján. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy még mindig nem alkalmas a sorozatgyártásra. Kategóriájában viszont sikeres és egyre tömegesebb elterjedés fázisában van a BAe Systems APKWS fegyvere, amely zseniális megoldással a meglévő rakéták átalakítása nélkül, a hajtómű szekció és a mellső robbanó töltet közé egyszerűen becsavarozható félaktív lézeres irányító rendszert tartalmaz. A  rakéta integrációja már csak azért is lenne egyszerű, mivel a mi H145M gépeinken is alkalmazott lézeres szenzortoronnyal kompatibilis. Ne felejtsük el, hogy például a szerbek ugyanilyen helikoptereket rendeltek és saját maguk végeznek néhány fegyver integrációt.

Úgy tűnik, hogy a „,magyaros” hozzáállás” ebben az esetben is működik, és nem tudatosul néhány  döntéshozóban az, hogy mi vagyunk a megrendelők, és a pénzünkért cserébe a szállító félnek kell hozzánk igazodni, és nem fordítva.

A közepes szállító kapacitás újraélesztéséhez megrendelt H225M helikopterek gyártása már el is kezdődött. A Mi-8/17 leváltását célzó típushoz is rendszeresítjük a HForce fegyverrendszert, ami azonban kérdőjeles, hiszen oldalanként mindösszesen egyetlen felfüggesztési pont állhat rendelkezésre, ami kapacitás szempontjából még a Mi-17-eshez képest is visszalépés. Az eredeti platform ugyancsak egy polgári célú helikopter, ami bizonyos mértékig korlátozza a katonai felhasználást, de békeidőben tökéletesen elláthatja a feladatát.

Nem lehet elmenni szó nélkül a Mi-24-esek mellett. A holtából „feltámasztott” 8  gép kiterjesztette az alkalmazási lehetőségeket az éjszakai órákra, azonban van egy széleskörűen nem kommunikált, de annál nagyobb probléma. A helikopterek egyetlen rendelkezésre álló és használható fegyvere a gépágyú.

"Fele sem igaz". Csak az első sor, azaz a 30 mm-es gépágyú lőszer a realitás

Még a 80 mm-es  nem irányított rakéta sem áll rendelkezésre, nem beszélve az irányított páncéltörő fegyverzetről. Az éjjellátóval végzett gépágyúzás lehetőségért a 20 milliárdos kiadás kissé borsosnak tűnik, és ez is csak hat gépre érvényes, hiszen a kettő „V” a hírek szerint még gyakorló lövészetre sem alkalmas. Viszont az állomány és néhány befolyásos főtiszt biztosan örül a repülési lehetőségnek.

A helikopterek fegyverzetével kapcsolatban felmerül egy igencsak „unortodox” lehetőség. A függetlenség fontosságáról már volt szó, főleg egy olyan politikai helyzet esetén, amikor nehézkessé, vagy lehetetlenné válik külföldről az utánpótlás szállítás.

Nem közismert, hogy van Magyarországon egy cég, amely sok évtizedes tapasztalattal rendelkezik a rakétafegyverek javítása, időszakos ellenőrzése terén. A nyírtelki Arzenál raktáraiban állítólag több mint háromezer (!) régi, szolgálatból kivont szovjet eredetű légiharc rakéta vár hasznosításra. Annak idején ugyanis a megszűnt Varsói Szerződés tagállamai is ide szállították a kivont eszközöket. Az infravörös önirányítású R-3Sz és a többi hasonló rakéta orrába lehetne beépíteni egy korszerű félkatív lézeres önirányító rendszert, így a nem páncélozott földi  célpontok megsemmisítésére kiválóan alkalmas lehet.

Hordozó eszközként meg megoldható a helikopterek alkalmazása. „Sci-fi”-be illő ötlet? Nem, ugyanis megvalósítható. Már egy gyerekek számára tervezett kereskedelmi forgalomban kapható drónoknak is olyan komoly rendszerei vannak, amelyek felhasználásával megoldható lenne a probléma, természetesen ehhez kellő szándékra és pénzre lenne szükség. A nyírtelkiek fel vannak készülve a régi rakéták szervizelésre, az átalakításra is képesek lennének, és máris volna egy olyan komoly csapásmérő erő, amivel számolni kell egy potenciális ellenfélnek. Hordozó platformként több forgószárnyas típus is szóba jöhet, még olyan is, amely nem rendelkezik a célra vezetéshez szükséges lézeres célmegjelölővel. Azt biztosíthatnák az előretolt JTAC katonák a saját hordozható eszközeikkel.

Ha már szóba kerültek a drónok, ezek speciális kategóriája, a felfegyverzett, hosszú repülési idejű típusok széleskörű elterjedése elkezdődött, mégpedig már megtalálhatóak több szomszédos országban. Ezek a jövőben több feladatkört átvehetnek a hagyományos harci repülőgépektől és helikopterektől, nagyságrenddel alacsonyabb költségszint mellett. Puhatolózás szintjén van a dolog, azaz még évekig nem láthatunk hasonlókat magyar felségjellel. A szóban forgó drónoknak csak az egyik feladata a fegyver alkalmazás, hasonló fontosságú az, hogy a határ menti őrjáratok során nagy mélységben „belátnak” a szomszédos ország területére, azaz időben felderíthetik a katonai jármű mozgásokat. Mivel jelenleg nincs komolyan vehető légi felderítő képességünk, ennek is napirenden kell lennie.

A légvédelem terén is sok a tennivaló. Nem dőlhetünk hátra a NASAMS komplexumok megrendelésével,  az ezek mellett meglévő közeli hatótávolságú Mistral rendszereken felül is szükség van még egyéb eszközökre is. A felderítés problémáját nagyrészt megoldja a már megrendelt  izraeli Elta radarrendszer, de az „effektorok” terén sok még a tennivaló. Az utóbbi évtizedekben teljesen elhanyagoltuk a hagyományos csöves légvédelmi tüzér eszközöket, amelyek a világban reneszánszukat élik. Sokkal olcsóbb ugyanis ezek segítségével megsemmisíteni a 3-4 km-en belüli ellenséges repülő eszközöket, mint a rakétákkal. A veszélyforrások között megjelentek a különböző méretű drónok és ezek ellen nagyon hatásosak lehetnek, egy kisméretű ellenséges felderítő eszközre felesleges lenne pazarolni a (dollár) milliós költségű AMRAAM rakétákat.

Erre is van európai megoldás, már régóta. Az eredetileg svájci Oerlikon (amely ma már a Rheinmetall része) fejlesztette ki az AHEAD lőszert a 35 mm-es légvédelmi gépágyúk számára, amely rendkívüli hatékonyággal képes nem csak a repülő eszközök, de közeledő rakéták és légibombák, vagy akár tüzérségi lövedékek megsemmisítésére is. Régebben már volt róla szó, most röviden csak annyit, hogy a gépágyú csőtorkolata körül elhelyezett három szenzor megméri a lövedék aktuális sebességét (ami változik a hőmérséklet, a lőszer üzemideje, stb. függvényében), majd a rendszer számítógépe a cél távolságának ismeretében kiszámítja, hogy mikor robbanjon fel a lövedék ahhoz, hogy a wolfram repeszek optimális szórásképe rajta legyen a célon. Az idő adatot a cső végén lévő sugárzó eljuttatja a lövedékbe, amely így a cél közelében a kellő pillanatban fog felrobbanni. A csőelhagyási sebesség mérése, az időadat  kiszámítása és lövedékbe táplálása olyan gyorsan megy végbe, ami alatt az 1 km /sec sebességre gyorsult lövedék kb. 30 cm-t halad.

És ez az ágyú, valamint a hozzá tartozó rendszer régóta szolgálatban áll, mégpedig kiváló hatékonysággal. Nem is kell messzire menni, Ausztriában is alkalmazzák. Az ágyúk egymástól több száz méterre széttelepíthetők a célzást végző operátorhoz képest,   a tűzvezető számítógép ezt figyelembe véve vezérli a fegyvercsövek mozgatását, így mindegyik ugyanarra az egy pontra tüzel. Természetesen az eredeti rendszer napjainkban már kibővített lehetőségekkel rendelkezik, együttműködve a többi légvédelmi eszközzel.

A Rheinmetall dolgozik az új változaton, mely már csak 30 mm-es lőszerrel tüzel, és alkalmas lehet a leendő magyar gyártású Lynx lövészpáncélosokon történő alkalmazásra is. Az ágyú azonban lényegesen különbözne, ugyanis a jelenlegi  csöve  csak max. 45 fok helyszögig emelhető, ami egy légvédelmi fegyver esetében nem elégséges. A tervek szerint a lecserélt ágyú nem lesz más, mint a svéd JA-37 „Jaktviggen” vadászgépeken is alkalmazott Oerlikon KCA korszerűsített változata. Azonban objektum védelemre feltétlenül szükséges lenne nem csak a mobil, hanem a telepíthető verzió is, amely a költségek terén is kedvezőbb.

Dióhéjban, és sok egyéb fontos tényezőt nem említve ennyi civil „okoskodásra” volt lehetőségem, remélve azt, hogy az elképzelések többsége megvalósul, és hozzájárul hazánk  védelmi képességeinek  javításához.

(saját fotókkal illusztrálva)