Repülés, repülőgépek

jetplanes

jetplanes

Éjszakai repülés

2020. október 22. - stonefort2

A kecskeméti Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis élete nem a nyilvánosság előtt zajlik, ami teljesen természetes, hiszen egy fokozottan védett katonai objektumról van szó, ahol a Honvédség legnagyobb értékű technikai eszközei üzemelnek. Azonban már hagyomány, hogy évente egy vagy több alkalommal az érdeklődők betekintést nyerhetnek a bázis életébe, így történt az 2020. október 20-án is. Az esemény egybe esett a hajmáskéri lőtéren végrehajtott rendszeres éleslövészettel, amikor a JAS-39C Gripen vadászbombázók a beépített fedélzeti gépágyúval nappal és sötétben (!) is a földi JTAC (Joint Terminal Air Controller) előretolt irányítókkal együttműködve az "ellenséges" földi célpontokat semmisítik meg. 

dsc_9305.jpg

Egy katonai repülőtér élete mindig új érdekességekkel szolgál, ezúttal is így volt, ugyanis a bázis rekonstrukciós munkálatai miatt a déli pályavég közelében lévő (Mike) zónában történt a gépek előkészítése, indítása és fogadása. Más esetben ez a nyilvánosság előtt elzárt zóna, mivel ennek közelében találhatók a fegyveres készenléti szolgálat gépeit rejtő könnyűszerkezetes hangárok, ahol a légiharc rakétákkal felszerelt Gripen-ek várják a nap 24 órájában a felszállási parancsot. A "keszi" melletti zónát egy mesterséges domb is elválasztja a repülőtér többi részétől, ugyanis itt történik a fedélzeti fegyverek lőszerének betöltése, vagy éppen ürítése is, ami fokozott biztonsági előírások mellett megy végbe. Az idősebb hozzáértők még emlékeznek a régmúlt kecskeméti eseményeire, amikor több alkalommal is nem szándékos lövésre vagy éppen rakétaindításra került sor a technológiai utasítások be nem tartása miatt. Ez a szó szoros értelmében halálos veszély, mint ahogy az sajnos be is bizonyosodott az egyik esetnél, amikor egy MiG-21-es szárny alatti UB- blokkjában maradt rakéta indult el a földön.

dsc_9293.jpg

Szerencsére a korszerű technika már biztonságosabb, bár ez nem zárja ki a kisebb rendellenes eseményeket, éppen a közelmúltban történt éleslövészet közben egy gépsérülés, amikor a Gripen német gyártású Mauser Bk27-es gépágyújában csőrobbanás következett be. Szerencsére a sérülések javítható mértékűek voltak.

De térjünk vissza a legutóbbi látványossághoz. A bázis élte a megszokott életét, ami többségében kiképzési repüléseket jelent, mégpedig az összes típus, azaz nem csak a Gripenek számára. A 604-es oldalszámú Airbus 319-es mellett repült a 606-os Dassault Falcon 7X is,  "színesítve" a látnivalókat ami természetesen képletesen értendő, hiszen ezek is szürke festést kaptak.

dsc_9310.jpg

Szokatlan perspektívából, az említett dombról is lehetett fotózni és a teljes besötétedést követően a gépek éjszakai előkészítését, indítását és fogadását is láthattuk. És most jöjjön a többi fotó.

A felkészülést és eligazítást követően a gépekhez érkeznek a pilóták. 

dsc_9292.jpg

A repülés előtti munkálatok része a gépátvétel, a pilóták körbejárják és ellenőrzik, ami amúgy fehér holló ritkaságú kivételtől eltekintve mindig rendben van, hiszen a  műszaki állomány csak akkor jelenti üzemképesnek a gépet, ha  valóban az. 

dsc_9524.jpg

Alkonyati fényben gurul a felszálláshoz a 41-es, törzse alatt a Litening célfelderítő és megjelölő konténerrel

dsc_9530.jpg

dsc_9538.jpg

dsc_9558.jpg

dsc_9566.jpg

dsc_9582.jpg

A bázis sajtótisztje nagyon rugalmasan, az igényekhez a lehetőségek keretein belül igazodva szervezte a reptéri mozgásunkat, így a fel- és leszállásokat a lehető legjobb helyekről fotózhattuk.

dsc_9348.jpg

dsc_9404.jpg

Az éppen alkalmazott pályairány a szél függvénye, így igazodva a természet erőihez, a nap folyamán változott a dolog. Ez fotós szempontból éppenséggel előnyös, hiszen mindkét irányból (30-12) láthattunk felszállásokat.

dsc_9619.jpg

A repülések szünetében a nemrég kivont Ancsákat is láthattuk

dsc_9317.jpg

dsc_9473.jpg

A feladat végeztével visszatérő géppár

dsc_9424.jpg

Leszállás gyakorlás Airbussal

dsc_9328.jpg

Átstartolás után, futómű behúzás közben

dscn6148.jpg

Amit akkor nem láthattunk, Gripen alkonyati tüzelés közben a hajmáskéri lőtér felett. A fotót egy másik alkalommal készítettem. A gép előtt látszik a nyomjelző lövedék

dsc_0820.jpg

A torkolattűz ritka a fotókon, mivel rövid ideig tart, így csak véletlenül lehet lencsevégre kapni. A potyogó lőszerhüvelyek is jól láthatók.

dsc_0873.jpg

Ha már a gépágyú volt a nap egyik háttérben meghúzódó főszereplője, akkor "róla" is illik néhány képet közölni, ezeket ugyancsak nem a lövészet napján készítettem. Lent a Mauser Bk27-es.

p1130058.jpg

A 27 mm-es lőszerek. A gépben csak a fekete acél hevedertagok maradnak

p1160762.jpg

A feladat végrehajtása után visszatérő gépek

dsc_9510.jpg

dsc_9517_1.jpg

Dassault Falcon 7X

dsc_9591.jpg

A "szürke eminenciás", a nagyon fontos Litening konténer. Az orrában lévő forgatható "gömbben" találhatók a kamera és lézer rendszerek. A fel- és leszállás idejére az optikákat befordítják, hogy ne kerüljön rá szennyeződés, az orrfutó által felvert por vagy repülő rovarok, amelyek minden repülőgépen százával kenődnek szét.

dsc_9528.jpg

Alkonyodik a zónában. A gépek külső felülete már kezd "patinásodni", ami nem csoda, hiszen már 14 évesek

dsc_9646.jpg

dsc_9649.jpg

dsc_9630.jpg

dsc_9673.jpg

 A "kék órában". Érdekes, hogy a 33-as gép színe mintha eltérne. Vagy csak a világítás csal?

dsc_9706.jpg

Kakukktojás a képek között, csak mert szeretem.

dscn6212.jpg

dsc_9742.jpg

A katona nem egy kerekes "koporsót" tol, hanem a lőszeres ládát, amibe a hevedertagokat ürítik némi csörömpölés közepette.

dsc_9728.jpg

dsc_9758.jpg

dsc_9723.jpg

Éjszakai feladatra indul. A fényes zöld kis csíkok az amerikai gépeken megszokott elektro-lumineszcens kötelékfények. Az elhelyezkedésük miden típuson más, így a levegőben felismerhetők. Európai típusok közül csak a Gripen-eken alkalmazzák.

dsc_9826.jpg

Az október 20-i reptér látogatás a várakozáson felül sikeresnek bizonyult, az időjárással szerencsénk volt, emellett  köszönettel tartozunk a kiváló lehetőségért a Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis vezetésének, és külön megemlítendő, Szausev Xénia főhadnagy sajtótisztnek. 

Az összes fotó saját készítésű

A legnagyobb......

2020. október 18. - stonefort2

2020. október 18-án délelőtt háromnegyed tízkor a magyar repüléstörténet szempontjából jelentős eseményre került sor Ferihegyen. Ekkor érkezett meg Dohából a legújabb repülőgépünk, egy Airbus A330-200F, amelynél nagyobb méretű még sohasem viselt magyar lajstromjelet. A HA-LHU  (ex- A7-AFF) viszonylag új gép, 2014-ben készült és azóta első tulajdonosánál, a Qatar Airways állományában bonyolított le teheráru forgalmat. A  nagy kapacitású, akár 70 tonna áruval is megpakolható típus beszerzése a COVID 19 járvány kapcsán merült fel, amikor kis befogadó képességű  utasszállítók igénybevétele vált szükségessé kényszerűségből, a védekezéshez szükséges eszközök gyors szállítására Kínából. Fél tucatnál több ilyen járatot helyettesíthetett volna egyetlen A330F, amelynek törzsében három raktér is található. A 45 méter hosszú, 5,2 méter széles   fő fedélzeten kívül a két padló alatti térben is elfér egy sor konténer és raklap, amelyeket akár 5900 km-re is eljuttathat.

dsc_8876.jpg

Az 58,82 méter hosszú, 60,3 méter fesztávolságú 233 tonnás maximális felszálló tömegű gép az eddigi legnagyobb magyar tulajdonban, ennél a Pápán üzemelő C-17-esek ugyan még nagyobbak, de azokon csak a felségjel magyar, a NATO közös üzemeltetésében állnak, és nem mi rendelkezünk velük. 

dsc_8904.jpg

A HA-LHU egyelőre még nagyrészt az eredeti színeit viseli, de hamarosan új "ruhát" kap, és változatlanul polgári (a hírek szerint a Wizzair) üzemeltetésben, de állami tulajdonban marad.

Az érkezés pillanata a 31R pályán

dsc_8856_1.jpg

dsc_8862.jpg

Az ünnepélyes víz-sugaras üdvözlés ezúttal elmaradt, arra talán a hivatalos üzembe álláskor kerül majd sor. 

dsc_8892.jpg

dsc_8895.jpg

dsc_8913.jpg

Szpotter "csemege" Ferihegyen

2020. október 10. - stonefort2

Szeptember utolsó napjaiban egy különleges, és manapság már ritka vendég érkezett Budapest nemzetközi repülőterére. Kirgizisztánból jött magas rangú küldöttség, amelynek szállító eszköze a ma már "oldtimernek" és ritkaságnak számító Tu-154-es volt. A szovjet három hajtóműves mifelénk is jól ismert, hiszen annak idején a MALÉV legfőbb típusaként üzemelt hosszú időn keresztül. A közelmúltban az egyik múzeumi példány, mégpedig az első HA-LCA lajstromjelű visszakapta eredeti "ruháját", így a reptérre látogatók egyik kedvenc fotótémája lett.

A különleges vendég Ferihegyen Kirgizisztánból

dsc_8192.jpg

Azonban aktív gépet már nem nagyon látni, az Aeroflot jó tíz évvel (inkább több) ezelőtt még rendszeresen járt Ferihegyre a típussal, de utasforgalomban már az oroszoknál sem nagyon alkalmazzák, mivel alaposan eljárt felette az idő. Pedig talán hihetetlen, 2013-ig (!) volt gyártásban. No nem azért, mivel a sorozatos korszerűsítések nyomán a mai kor igényeinek megfelelően gazdaságos és biztonságos volt. Egyszerűen azért, mivel az orosz ipar  nem (és azóta sem) volt képes létrehozni egy korszerű, és a nemzetközi piacon is eladható középkategóriás új típust. 

dsc_8193.jpg

A Tu-154-es prototípusa 1968. október 4-én emelkedett először a levegőbe, 1972-től állt forgalomba, és összesen 1026 darab készült belőle. Akkor korszerűnek számított, a kisebb módosításokat követően a B2 verzió a CAT II körülmények mellett, azaz alig pár száz méteres látástávolság mellett is lehetővé tette a leszállást.

img_0150.jpg

A MALÉV annak idején ezt a  változatot üzemeltette, mégpedig sikerrel, bár ez viszonylagos. A típus gyorsan népszerű lett, hiszen akár 160 embert is kényelmes körülmények között, és az akkor nemzetközi összehasonlításban is kiválónak minősített  fedélzeti kiszolgálás mellett juttatott el úti céljához.

img_0147.jpg

Azonban voltak árnyoldalai is a Tu-154-esnek. Az első "A" széria szárnyszerkezetében már rövid idő elteltével fáradásos repedések keletkeztek, amit a "B" verziónál már sikerült kiküszöbölni. A szerkezeti anyagok minősége azonban később sem lett elvárható szintű ami komoly korróziót eredményezett. Néha még a vastagabb megerősített törzskeretek alumínium ötvözeteit is kézzel lehetett morzsolni. Az eredeti hajtómű sem volt szerencsés választás, a Kuznyecov NK-8-2 erőforrások üzemideje a töredéke volt az elvárhatónak, már pár ezer repült órát követően cserére szorultak. 

A fedélzeti mérnök munkahelye

img_0044.jpg

Ennek ellenére a Tu-154-es egy sikertörténet lett, aminek azonban nagyon egyszerű oka volt. Nem állt rendelkezésre alternatív megoldás, a keleti blokk politikai okokból (ritka kivételtől eltekintve) nem vásárolhatott nyugati technikát. 

A hiányosságokkal a szovjet tervezők is tisztában voltak, ezért hamarosan hozzáláttak a továbbfejlesztéshez. A Tu-154M változat már a sokkal gazdaságosabb, ugyanakkor nagyobb tolóerejű Szolovjev D-30-KU hajtóműveket kapta meg. Egyszerűsítették a fékszárnyakat, jobban hozzáférhető helyre került az APU (vagy oroszosan VSZU) fedélzeti segéd gázturbina, és a különbségeket még lehetne sorolni. 

Tu-154M az Aeroflot színeiben

dsc_1016.jpg

Összehasonlításképpen a "B" verzió 47 ezer liter kerozinnal 3900 km-re tudott elrepülni, az "M" viszont alig több, 49 ezer literrel 6600 km-re. És ugyanennyi utast hasonló paraméterek mellett egy hosszabb verziójú Boeing 737-es 26 ezer literrel.

Sajnos az szovjet (orosz) fejlesztések nem tartottak lépést a világ elvárásaival, így a Tu-154-es, amely egyébként kivételesen szép kialakítású repülőgép, lassan eltűnt az égboltról, noha az üzemidő tartalékuk alapján még ma is repülhetnének. Azonban  utasforgalomban már talán csak Észak-Koreában alkalmazzák. 

dsc_0925_1.jpg

A típus eredeti tervezett élettartama 45 ezer óra lett volna, a későbbi hosszabbítás lehetőségével, de ezt nem nagyon sikerült kihasználni. 

A teljes képhez tartozik egy szomorú statisztika, a Tu-154-esek közül balesetben 68 példány veszett oda, vagy sérült meg oly mértékben, hogy további repülésre alkalmatlanná vált. Sajnos ezen a területen mi sem álltunk jól, még akkor sem, ha egyik veszteség sem műszaki okokra volt visszavezethető.

dsc_8153.jpg

A rendszeresítés idején a gyártás nem tudott lépést tartani az igényekkel így a MALÉV néha további gépek bérlésére kényszerült. így került magyar lajstromba az Aeroflottól átvett HA-LCI, amely 1975. szeptember 30-án a Földközi-tengerbe zuhant. A gép Bejrútba teljesített járatot, ahol akkor háborús helyzet volt, és hivatalos okokat mind a mai napig nem lehet tudni. Ennek részben oka, hogy ha kiderülne az, hogy harccselekmény áldozata lett a gép, akkor nem járt volna az igen jelentős mértékű, a gép értékének többszörösét kitevő  biztosítási összeg az üzemeltető cégnek. Noha felelőtlen találgatásoknak nincs helye, a leginkább valószínű ok egy Libanonnal szomszédos  ország légierejének vadászgépéről indított rakéta lehetett.

dsc_7234.jpg

Egy másik MALÉV Tu-154-es, a HA-LCF Prágában járt szerencsétlenül, durva leszállás során a szárny mögötti törzs egyben leszakadt, noha ezt követően a gép a saját futóművein állt meg. Azonban szerencsére áldozatokat nem követelt az esemény, mint az utolsó baleset sem, amikor 2000. július 4-én Szalonikiben a HA-LCR behúzott futóművekkel próbált meg leszállni. Mindkét gépveszteség okát emberi tényezőknek lehetett betudni. 

De emlékezzünk csak a szépre, márpedig a Tu-154-es szép repülőgép. Az évek során számos alkalommal kaptam lencsevégre a típust, ezek közül következik egy válogatás.

dsc_7161.jpg

A szlovák kormánygépet is kivonták már

dsc_3618.jpg

A lengyel állami vezetők szállítására szolgáló 101-es számú gép szomorú véget ért, Szmolenszk repülőterén a végső megközelítés közben földnek ütközött. Szinte a teljes  lengyel politikai és katonai vezetés életét veszítette.

p1160482.jpg

Javításon a ferihegyi hangárban

img_0046.jpg

Rövid ideig teherforgalomban is üzemelt, de ennek korlátot szabtak az ajtó méretek

img_0047.jpg

Furcsa festéssel,  eladás előtt. Földi gyakorló példány lett

img_0051.jpg

Orosz kormányzati szállítógép

p10102.jpg

A középtájon lévő sötét vezérsíkos gép valamikor a MALÉV állományában repült. A kép Domogyedovóban készült.

p1000736.jpg

A következőkben néhány mifelénk ismeretlen orosz és utódállami légitársaság gépének fotói, amelyeket 2008-.ban a Moszkva közelében lévő Domogyedovó repülőterén fotóztam.

Ural Airlines Tu-154B

p1030078.jpg

A szibériai S7-es gépe

p1000344.jpg

A távolabbról készült fotóim minősége csapnivaló, aminek egy oka volt. Noha a reptéri belépésnél mindig átvilágították a táskámat, amiben benne volt a kis Panasonic kompakt gép, elvileg nem volt szabad fotózni. Erről ugyan a helyi oktatási anyagban nem volt szó, és nem volt aláírt nyilatkozat sem a részünkről, hogy tudomásul vettük. . A nagyobb tükörreflexest azért nem mertem bevinni, mert bukta esetén biztosan nem adták volna vissza. A gyakorlat ebben az esetben is más volt, mint az elmélet, ezért voltunk többen is, akik azért fotózgattak, módjával. 

p1000759.jpg

p1000803.jpg

p1020851.jpg

p1060688.jpg

A nálunk járt kirgiz kormánygép "tesója" a 0002-es

p1060706.jpg

p1060772.jpg

A MALÉV koporsójába nem szögeket, de ácskapcsokat ütő orosz szélhámos, Abramovics légitársaságának gépe

p1060684.jpg

p1030578.jpg

p1060707.jpg

p1030615.jpg

p1030221.jpg

p1030646.jpg

Dolgoznak a sugárfékek

p1020978.jpg

p1030236.jpg

Az összes fotó saját készítésű.

 

Repülőgépek közelről: A Dassault Rafale

2020. szeptember 30. - stonefort2

                                     

Európa ekkora böszmeséget még nem csinált, mint amikor összefogás nélkül párhuzamosan fejlesztettek ki három hasonló feladatkörű és kialakítású harci repülőgépet. A svéd Gripen, a négy ország (brit, német, olasz, spanyol) által létrehozott Eurofighter Typhoon és a francia Dassault Rafale tipikus példája az erőforrások felesleges pazarlásának, ami még nem fejeződött be, hiszen mindhárom vadászbombázó költséges továbbfejlesztése, korszerűsítése folyamatban van.

p1150932.jpg

A Dassault kétségtelenül nagyot alkotott az utóbbi 70 évben. Nem csak a francia légierő mindenkori fő szállítója volt, hanem az exportpiacon is tarolt. A deltaszárnyú Mirage III húsz ország légierejében repült, a hagyományos kialakítású Mirage F.1 tíz légierőt erősített, az újra delta elrendezésű negyedik generációs Mirage 2000 nyolc országban jelent meg, aztán hosszú szünet következett. No nem a fejlesztésben, hanem az exportsikerben.

dsc_0547.jpg

Az eddigi legpotensebb és legkorszerűbb Dassault típus a Rafale csak a legközelebbi múltban került exportra, miután fél tucat egyéb tendert is elbukott. A sikertelenség látszólagos, mivel nagyon is komoly potenciállal rendelkező, sok szempontból egyedülálló konstrukcióról van szó. A probléma főként a költségekkel, és azzal a tényezővel adódott, hogy manapság az integráció korában, amikor mindennek mindennel együtt kell működnie, a franciák  külön úton jártak. A megrendelők viszont a saját igényeik alapján akartak fegyverzetet, célmegjelölő, bevetéstervező, karbantartó, stb. rendszert az új harci repülőgépeik számára, és nyilván előnyt élveztek azok a típusok, amelynél az említett területek kompatibilisek voltak. Tehát egy új eszköz integrációja gyorsabb, egyszerűbb és olcsóbb, ha sok egyéb mellett például az alkalmazott számítógépes programok, de sok egyéb mellett még olyan egyszerű dolgok is, mint a fegyverzet felfüggesztők horogtávolsága azonos. A  franciák a saját fejük után mentek, pedig akkor már ott volt az Airbus példája, hogy nemzetközi sikert kizárólag akkor lehet elérni, ha az új típusnál igazodnak a már kialakult üzemeltetési, karbantartási rendszerekhez, így aztán az elsőként az USA-ban kidolgozott és a Boeing-okon bevezetetthez hasonló módon tervezték meg a gépek műszaki dokumentáció kezelését, háttér biztosítását, emellett nem a metrikus, hanem, az angolszász mértékrendszert vették át, vagyis még a szerszámkészletek is collos osztásúak. Mindezt a metrikus mértékrendszer szülőhazájában.

dsc_7198.jpg

A Dassault viszont az Airbus-al szemben ezt „elszúrta”, így a Rafale export sikere váratott magára.

De nem csak a szabványokkal és mértékrendszerrel volt probléma, hanem a hajtóművel is, így az 1986-ban elkészült első példány a Rafale A még nem a tervezett Snecma M88 hajtóművekkel kezdte meg a berepülési programot, hanem az USA-tól vásárolt General Electric F404-esekkel, amelyet eredetileg még az F/A-18 Hornet számára terveztek.

prototipus.jpg

Az M88  a világ  egyik„legforróbb” hajtóműve, a turbina előtti hőmérséklet 1577 Celsius fok. Ennek súlyos ára volt, ugyanis az első széria javításközi üzemidejét „oroszosan”, mindössze 150 órában határozták meg. A tapasztalatok alapján ez először 500, majd fokozatosan 800 és 1000 órára növelték, ami még mindig nem túl kedvező érték a többi hasonló kategóriájú, de kétségtelenül valamivel alacsonyabb hőmérsékleten üzemelő hajtómű típushoz képest.

8_24.jpg

Az első M88 csak 1990-től állt rendelkezésre, amelyet a Rafale A-ba  a bal oldalon építettek be a tesztek idejére, a jobb oldali maradt az F404, így ha az új erőforrás típussal komolyabb probléma adódik, akkor a másik még biztosítja a szükséges tolóerőt a kényszerleszálláshoz.

Az első Rafale-t 865 repülést követően nyugdíjazták, a fejlesztéshez szükséges további repüléseket már az 1990 májusától rendelkezésre álló első Rafale C és az 1993. áprilisában elkészült kétüléses Rafale B gépekkel hajtották végre. Ezek konfigurációja már nagyrészt azonos volt a későbbi szériával. Az említett változatok a francia légierő megrendelésre készültek, azonban a haditengerészet számára is fejlesztettek specializált Rafale-t, ez lett az „M”. Ennek első példánya 1991 december 12-én szállt fel először, de a berepülési program egy részére nem otthon, a dél-franciaországi Istres-ben került sor, hanem az USA-ban. Ennek oka, hogy nem állt rendelkezésre a hajó fedélzeti fel- és leszállások tesztelésére alkalmas szárazföldi létesítmény. Az amerikai Lakehurst-ban viszont van ilyen, ahová áttelepítették a Rafale M prototípust, így az „éles” hajó fedélzeti tesztelés előtt már volt kellő tapasztalat a gőzkatapultos indítással és a drótköteles fékezéssel. Mindez azt is jelentette, hogy a hajó fedélzeti repülés feltételrendszere azonos volt az amerikaival, aminek később nagyon jó hasznát vették. Például amikor a Charles de Gaulle repülőgép hordozó (sajnos gyakorta) üzemképtelenné vált, vagy több éves műszaki karbantartáson volt, akkor a francia haditengerészet pilótái lehetőséget kaptak arra, hogy az US NAVY hordozóiról üzemelve tartsák fent a jártasságukat. De ne szaladjunk ennyire előre az időben.

p1160011.jpg

A Rafale tesztidőszaka rendkívül hosszú volt, mindmáig „szemérmesen” hallgatnak az okokról, amelyek zöme műszaki jellegű volt. A pénz úgy tűnik, nem volt akadály, ugyanis talán hihetetlen, de a francia gép kifejlesztése és gyártási programja szinte ugyanakkora összegbe került, mint a Lockheed Martin F-22A Raptor-é, amely azonban már ötödik generációs alacsony észlelhetőségű gép. A Rafale-ból eddig alig pár darabbal több készült és 2013-ig a francia program 62,7 milliárd dollárt emésztett fel. A költségekhez természetesen hozzájárult, hogy a Rafale esetében is törekedtek a radarral történő felderíthetőség csökkentésére. A francia gép azonban még nem alacsony észlelhetőségű, csak „csökkentett”, hasonló mértékben, mint pl. a Super Hornet. Széleskörűen alkalmaztak radarabszorbens anyagokat a sárkányszerkezetnél, a „farkasfogak” a gép számos helyén jól láthatóak.

p1010078.jpg

A „bevethetőséget” elsőként a tengerészeti Rafale M érte el 2001 végén. Mindössze hat gép települt a CdG fedélzetére, amelyek „részt vettek” az Afganisztán ellni katonai akcióban. Az idézőjel azonban indokolt, mivel a tevékenységük a hajó közeli légvédelmének biztosításában merült ki, ugyanis az első gépek ennél többre nem is voltak képesek, és ezt is csak minimális fegyverzettel, kettő Magic 2 infravörös közelharc rakétával. Még a gépágyú sem volt akkor beépítve.

dsc_1134.jpg

A fejlesztéssel párhuzamosan a Dassault jelentős összeget fordított a gyártástechnológiákra és a tervezés számítógépesítésére. Később a világon számos helyen vették át az általuk fejlesztett 3D-s tervező szoftvert, a CATIA-t (Computer Aided Three-dimensional Interactive Application) amelyet aztán az Airbus mellett használ a Boeing, a Bombardier valamint az összes jelentős európai és távol-keleti autógyártó, és még a Virginia osztályú tengeralattjárók tervezői is ezzel dolgoztak.

dsc_1131.jpg

Az első Rafale-ok erősen korlátozott képességei lassan bővültek. Nem volt kész időre a szélvédő elé beépíthető FSO (Front Sector Optronics) berendezés, amely televíziós, infravörös kamera rendszert és lézeres távmérőt tartalmaz. Ez nem összetévesztendő az orosz gépeken lévő KOLS-al, annál lényegesen több funkcióval rendelkezik. Az F2 széria gépeihez  már tervezték az FSO beépítését, ez a radarral együttműködve vagy autonóm módon képes a nagy távolságban lévő légi célok felderítésére, vizuális azonosítására és távolságának meghatározására. Ezáltal lehetővé válik a teljesen rejtett, kisugárzás nélküli támadás pl. a Mica IR rakétákkal. Természetesen mindez csak jó látási viszonyok megléte esetén lehetséges. Az FSO jobboldali forgatható „gömbkupolája” infravörös kamerát tartalmaz, míg a baloldali szögletes „üvegdoboz” rejti a televíziós rendszert és a lézeres távolságmérőt.

6_31.jpg

Több jel utal arra, hogy az FSO igencsak költséges játékszer, ugyanis a szériagyártott Rafale gépeknek csak egy részébe építették be, a régebbi szériákról és a főként kiképzésre szolgálókról hiányzik, csak az áramvonalazó burkolatuk látszik. Ugyanez mondható el a DDM közeledő rakétákra figyelmeztető rendszerre is. A gép orrának két oldalán, valamint a függőleges vezérsík felső részén lévő optikai szenzor érzékeli a gép felé közeledő hőforrásokat, így a pilóta vagy (és) az automatizált önvédelmi rendszer a kellő időben kezdheti meg a zavarást és a kitérő manővert.

7_26.jpg

A Rafale új minőséget hozott a pilótafülke kialakítása terén, minden addigi típushoz képest kevesebb kezelőszerv található a kabinban. Ez fordított arányban áll a pilóta számára rendelkezésre álló lehetőségekkel, sokkal több funkció, rendszer, eszköz segíti a munkájában. Mindjárt az első feltűnő és egyedi dolog, hogy noha két hajtóműves gépről van szó, mindössze egyetlen gázkar található a bal oldali kezelőpadon.

2_31.jpg

A „gázkar” meghatározás nem is pontos, egyrészt annak van automatikus üzemmódja, amely az utazó repülés és leszállás során optimalizálja az erőforrások működését. A hajtóművek vezérlését végző kezelőszerven és a jobb oldalon lévő botkormányon összesen 37 különböző nyomógombot, kapcsolót és üzemmód kiválasztót helyeztek el! Ezek közül 22 van a gázkaron, még a kartámasz  oldalsó és alsó részén is van néhány gomb. A kiterjedt HOTAS rendszer teljes mértékben helyettesít akár több tucatnyi egyéb kapcsolót, nyomógombot.

p1100391.jpg

Az érintő képernyőkön is megjeleníthető menüpontok váltásához a pilóták speciális kesztyűt viselnek, amelynek ujjain nincs varráscsík. Nem volt egyszerű megoldani, hogy eső áztatta, vagy épen poros, maszatos képernyő is reagáljon az érintésre. Első látásra kissé zavarónak tűnt, hogy a középső nagyméretű display árnyékoló burkolata viszonylag közel van a pilóta arcához, de ez a látszattal ellentétben nem képez akadályt a katapultálásnál az ülés hátradöntött helyzete miatt.

3_31.jpg

A fegyverzet felfüggesztők illetve a működésüket vezérlő SMS (Stores Management System) rendszer sem szokványos.  A Rafale az első típus, amelynél hiányoznak a jelzőzászlós földi biztosító tüskék, ezeket a műszakiaknak a felszállás előtt kell eltávolítaniuk a pilonokból. Helyettük minden felfüggesztő berendezésen található egy mechanikus átváltó, amely egyik helyzetében blokkolja a leoldó rendszert, a másikba átváltva pedig „élesíti” azt. A véletlen fegyverhasználat még elektronikus úton is blokkolt, amit csak a pilóta képes feloldani. A műszerfal képernyőinek fegyverzeti menüpontjában megjelenik a gép stilizált felülnézete, más-más színnel jelölve a „biztosított” illetve „élesített” felfüggesztési pontot. A kétségtelenül korszerű és előremutató műszaki megoldás mellett azért van komoly tennivalója a műszakiaknak, ugyanis a fegyvertartók feliratai szerint több különböző méretű és értékű nyomatékkulcs szükséges a bombazárak felhúzásához, illetve a különböző fegyvertípusok biztonságos rögzítéséhez.

p1010064.jpg

Állítható bombatámaszok nincsenek, ami rendkívül szigorú gyártási tűrések alkalmazására utal.  A Rafale az első európai típus, amelynél nem szükséges sőt, nem is lehetséges a fegyverzet felfüggesztők illetve a gépágyú helyzetének menetes csavarorsók segítségével történő beállítása. Emiatt nem is végzik el az úgynevezett „hideg belövést”, amikor optikai eszközökkel ellenőrzik a gép hossztengelyéhez mért eltéréseket a fegyverzetnél. Ugyanez vonatkozik a gépágyús célzást segítő HUD berendezésre is.

4_34.jpg

A különböző szabadon eső függesztmények biztonságos eltávolodását minden típusnál pneumatikus munkahengerek segítik, ezek eddig a legegyszerűbb módon kis pirotöltetek felrobbantása által létrejött nyomással működtek. Ezeket azonban minden repülés után ki kellett cserélni, gondoskodni kellett a tisztításukról és az élettartamuk is korlátozott volt a hőterhelés miatt. A Rafale szárny alatti pilonjaiban ezért a Rafaut cég által tervezett elektromos kompresszorokat építettek be, amelyek sűrített levegőt állítanak elő a fegyverek leoldásához. Ez ugyan bonyolultabb és nehezebb, de az ismételt bevetésre történő előkészítés idejét csökkenti, és az időszakos munkák egy részét is meg lehet takarítani. A póttartályok ledobása kissé eltérő módon történik. Mivel a kiürült tartályok viszonylag könnyűek és nagy a felületük, ezért nagy az esélye annak, hogy oldás után a légáramlat a gép alsó felületéhez csapja azokat. Ezt úgy küszöbölték ki, hogy a hátsó felfüggesztési pont csak akkor „engedi el” a tartályt, amikor annak orra már vagy 40 fokra lefelé áll a vízszinteshez képest. A többi a légellenállás dolga, a feleslegessé vált tartály egy szempillantás alatt elmarad a gép mögött.

p1010077.jpg

A Rafale-M gépek néhány „anyahajós” specialitással is rendelkeznek. A felszállás például teljesen automatikusan megy végbe, az emelkedés a függesztmények és egyéb külső tényezők ( szél iránya, erőssége, a hajó bólintási szöge stb.)  függvényében optimális pályán történik. A tolóerő automata ekkor is működik, nemcsak a leszállásnál. Mivel a Charles de Gaulle gőzkatapult pályái csak 75 méteresek, szinte mindig utánégetővel szállnak fel. A fedélzeti radar is automatikusan kapcsol kisugárzásra a gép elemelkedésének pillanatában, de a hajó fedélzeti gépnél ezt módosították, csak akkor következik be, ha a futóművet már behúzta a pilóta. Leszállásnál fordítva, amint a futók kinti helyzetben rögzítésre kerülnek, a radar kikapcsol. Ennek oka, hogy a nagy energiájú sugárzás egészségkárosító hatású, és a repülőgép hordozó illetve kísérő hajók fedélzetén lévő tengerészek ellenkező esetben veszélynek lennének kitéve. A szárazföldi repülőtereken viszont lényegesen más a helyzet, ott elég a futómű berugózásakor megszüntetni a kisugárzást.

p1150416.jpg

Hogy ne legyen olyan könnyű eligazodni a típusjelzések között, az elsőként elkészült Rafale gépek mindhárom változatát egységesen F1 néven is emlegetik. Ez egy kategória megjelölés és erősen korlátozott képességekre utal, gyakorlatilag azt jelenti, hogy a típus csak légiharc feladatkörben alkalmazható. Ennek megfelelően a földi célok elleni fegyverzet integrációja  nem történt meg  és az RBE2 fedélzeti radar sem rendelkezett még a levegő-föld üzemmódokkal. A légiharc kapacitás viszont részlegesen megvolt, a radar példátlanul nagy mennyiségű cél követését biztosította, mivel fíx antennája elektronikus sugáreltérítésű és a számítástechnikai háttér nagyon magas színvonalú. Az egyidejűleg követett 40 cél közül a radar kiválasztja a legveszélyesebb nyolcat, ezek közül négy ellen indíthatók két másodpercenként a Mica EM rakéták.

5_28.jpg

Az F2 széria fejlesztése az első sorozatgyártott „M” és a két „B” segítségével történt meg. Az első példány 2004-ben készül el, míg egy századnyi mennyiségben 2006-ban vált bevethetővé. Az F2 már többfeladatú vadászbombázó, az RBE2 radar megkapta a térképező, terepkövető üzemmódokat. A fegyverzetbe integrálták a „Damoclés” lézeres célmegjelölőt, amely lehetővé tette az amerikai „Paveway” lézerbombák alkalmazását. Ugyancsak rendszeresítették a Scalp és Apache csapásmérő robotrepülőgépeket, valamint a francia Sagem által fejlesztett GPS vezérlésű 225 kg-os AASM SBU-62 típusú rakéta póthajtású bombákat.  Integrálták a NATO szabványú Link 16 adatátviteli rendszert, és alkalmassá tették a gépeket a háromdimenziós terepadatok alapján végzett navigációra illetve terepkövető mélyrepülésre.

p1100346.jpg

Szakítva az eredeti koncepcióval a franciáknak „megjött az esze” és a gépek megkapták a MIL-STB-1760 szabványú csatoló egységet, amely lehetővé tette széles körben a fedélzeti berendezés és fegyver integrációkat, beleértve a közös európai fejlesztésű Meteor légiharc rakétát is. A BVR, azaz látóhatáron túli harcképesség volt addig a Rafale egyik gyenge pontja, ugyanis hiába kiválóak az MBDA Mica rakéták, a hatótávolság terén jelentősen elmaradtak az AMRAAM és a Meteor mögött, több tender elveszítésének is ez volt az egyik oka. Némi „szépséghiba”, hogy a Rafale nem tudja száz százalékig kihasználni a Meteor rakéta lehetőségeit, ugyanis nem sikerült megoldani a kétutas adatkapcsolatot. Vagyis az elindított fegyver után lehet küldeni a pályakorrekciós jeleket, de a rakéta vissza sugárzott adatait már nem tudja venni a repülőgép, míg a Typhoon és a Gripen igen.

13_18.jpg

Az F3 ha külsőre nem is, de belül és a képességek terén még jobban különbözik. Lecserélték a gép számítógép rendszerét, újak a kabinban lévő képernyős kijelzők,  már üzemképes a SPECTRA elektronikus önvédelmi rendszer, amely nem csak egy egyszerű besugárzásjelző, hanem együttműködik a radarral, az FSO-val. A svájci tenderen ezt ítélték a legjobbnak a három „eurokacsa” hasonló célú rendszerei közül. 2008-tól az F3 széria gépei már alkalmazhatják az új Pod Reco felderítő konténert, az ASMP-A nukleáris töltetű csapásmérő rakétát, az Exocet hajó elleni rakétát.

10_26.jpg

A 137. (összesen) szériapéldánytól kezdve az orrkúp mögött már az RBE2-AA AESA aktív elektronikus sugáreltérítésű  radar ( a régi csak PESA volt) lett beépítve, amely az első az USA-n kívül. Érdemes megjegyezni, hogy a másik kettő „eurokacsa” évtizedes késében van ehhez képest. Az új francia radar közel kétszeres hatótávolságú az első verzióhoz képest, pedig az önálló adó-vevő egységek száma „csak” kb ezer.

dsc_8529.jpg

Lehetővé vált az amerikai GBU-49 Paveway II típusú kombinált, lézeres és GPS irányítású bombák alkalmazása is. Ehhez rendszeresítették a Raytheon által kifejlesztett WiPAK (Wireless Paveway Avionics Kit) rendszert, amely a pilótafülkében egy wifi adóberendezést tartalmaz. A gépre függesztett bombák ennek segítségével kapják meg a célpont földrajzi helyzetére vonatkozó adatokat. Egyszerűbb volt így megoldani, mint kábel kapcsolattal, ezt több más típuson is alkalmazzák.

p1010047_1.jpg

Azonban nem minden ment simán, például a Damoclés célmegjelölő konténer képességei elégtelennek bizonyultak. Talán furcsa, de a csúcsszintű egyéb elektronika mellett az említett berendezés mindössze 320X240 képpontos felbontó képességű volt, aminél egy tíz évvel ezelőtti mobiltelefon is jobb. Nem is volt hosszú életű, helyette kifejlesztették a Talios konténert, de több külföldi megrendelő inkább az amerikai Sniper-t választotta, amelynek integrációját már lehetővé tették az újabb, nemzetközi szabványoknak megfelelő elektronikai rendszerek. A franciák azonban nem lennének franciák, ha nem hoznak létre saját megfelelő rendszert, a PDL-NG konténer kamera rendszerének felbontó képessége már 1280X1040 képpont.

9_22.jpg

Az F3 szérián belül több alváltozat létezik, az F3.3 részben már tartalmazta a fentiekben említett képességeket, az F3R pedig plusz diagnosztikai és egyéb funkciókat hozott, további fegyverzeti bővítés lehetőségével. Hogy ezek milyen komplex és költséges munkák, azt jól szemlélteti, hogy a fejlesztése további egymilliárd Euróval dobta meg a végösszeget.

p1150880.jpg

Az F3.4 tovább javította az interoperabilitás lehetőségeit. Ennek alapja, hogy a NATO-n belül alkalmazott eljárásrendet vegyék át, amibe bele tartozik például az is, hogy a bevetés tervezés során azonos digitális térképeket és adatbázisokat alkalmazzanak, és azok megjelenítésére képesek legyenek a gép számítógép rendszerének szoftverei.

hangsebesseggel.jpg

A kezdeti tapasztalatok alapján több módosítás is szükségessé vált. Pl. a függőleges vezérsík tövében beépített besugárzásjelző antenna műanyag burkolatát „kikezdte” az utánégetők hője, emiatt egy acél vagy titán védő lemezt szereltek rá. Ugyancsak sok műszaki probléma jelentkezett, amelyek megoldása időigényesnek és költségesnek bizonyult. Emiatt módosította  a francia légierő a Dassault-al kötött szerződését, 2008-tól már a gyártó feladata a szükséges rendelkezésre állás és repült óra lehetőség biztosítása, így nekik kell gondoskodniuk a szükséges alkatrészekről, és nem a légierő raktározza azokat.

11_21.jpg

Már folyik az F4 fejlesztés, amit 2023-tól 28 új gyártású gép kap meg, a régebbiek zöme pedig a soron következő ipari szintű nagyjavításkor. Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni a Rafale egyik hátrányát, az intervallumok rövidebbek, és az összes élettartam sem több egyelőre 5000 repült óránál, pedig már jelentős tapasztalt gyűlt össze strukturális téren is, ami a hosszabbítás egyik feltétele.

p1150434.jpg

A Dassault által várva várt exportsiker is létrejött, 2017-től repüli a típust az egyiptomi légierő, már átvették az első példányokat Indiában és már qatari felségjellel is készült Rafale. További néhány megrendelő is jelentkezett, de a darabszámok lényegesen alacsonyabbak, hiszen az előzőeknél jóval potensebb, de egyben költségesebb típusról van szó. Erre példa, hogy noha hosszú távú logisztikai támogatást is tartalmaz, az indiai légierő a 36 gépért 9,27 milliárd dollárt fizet.

Az írás szerzője a Rafale M pilótafülkéjében

p1010053.jpg

Az összes fotó saját.

Új katonai teherszállító repülőgép, de melyik legyen?

2020. szeptember 26. - stonefort2

                                                Mondd, Te mit választanál?

Az An-26-os katonai teherszállító repülőgépek kivonását követően még mindig nem született meg a döntés a váltó típusról. Azonban több fórumon elhangzottak felelős személyektől „sejtető” kijelentések, amelyek a konkrét gép megnevezése nélkül egyértelműen utaltak a brazil Embraer C-390 Millennium (ex-KC-390) beszerzésének tervére.

Az egyik prototípus nem titkoltan marketing célból már járt Magyarországon, de a sajtó és ezen belül a szaksajtó nem kapott lehetőséget arra, hogy közelebbről is megismerkedhessen vele.

KC-390 Farnborough-ban

1_35.jpg

Mivel a kormányzat komolyan veszi a NATO felé vállalt kötelezettséget, és biztosítja még a jelenlegi járványhelyzet okozta gazdasági visszaesés mellett is a honvédelemre szánt emelt összeget, a katonáknak nem kell az átmeneti recesszióval számolniuk. Természetes igény, hogy a honvédelem számára mindenből a legjobbat, legkorszerűbbet szeretnék, de talán ez nem minden esetben szükséges. Jó példa erre a német Airbus A400M Atlas gépek esete, amelyek felesleges szállítási kapacitásához a jövőben hozzáférhet Magyarország, de ezek a gépek egyszerűen túl nagyok a legtöbb feladathoz. Egy kisebb, olcsóbban fenntartható típusra változatlanul szükség van.

p1130486_1.jpg

A nagyszabású nemzetközi szakkiállításokon már több alkalommal is láthattuk az új brazil típust, de az ilyen eseményeken már megszokott, hogy csak kevés igazán fontos érdemi információt lehet kapni, és „természetesen” a gépről csak felsőfokon nyilatkozik a cég marketingese, hiszen neki az a dolga, hogy eladja a portékát. Ezért aztán nehéz dolga van annak, aki reális képet kíván alkotni valamelyik új, nemzetközileg még el nem terjedt repülőgépről. Amelyek már nagy számban üzemelnek, azoknál némileg más a helyzet, mivel előbb-utóbb kiderülnek a hiányosságok, problémák, amelyek természetesen minden típus velejárói, hiszen komplex, bonyolult szerkezetekről van szó. Nem mindegy azonban, hogy a gyártónak milyen lehetőségei és szándékai vannak a konstrukciós hibák orvoslása terén,  hiszen költséges dolgokról van szó.

A brazil gép tehertere

kc-390_teherter.jpg

Ha egy típus széleskörűen elterjed, akkor viszonylag rövid idő alatt előjönnek a gyermekbetegségek, hiszen különböző éghajlati, földrajzi viszonyok között üzemelnek. Ha azonban hiányzik a tapasztalat, alacsony mennyiségben, alig néhány helyen repül az adott típus, a kiforrás időszaka elhúzódhat, nem kis bosszúságot okozva az üzemeltetőnek, mivel a sorra jelentkezett problémákra a gyártónak még nincs megfelelő megoldása.

Mindezeket azért említettem, mert egy típus kiválasztása 30-40 évre meghatározza egy légierő sorsát, legalábbis nem nagyon van olyan ország, amelyik egy hibás döntés nyomán újra dollár százmilliókat vagy éppen milliárdokat tud elkölteni a gépek idő előtti cseréjére.

A brazil fejlesztésű teherszállító mellett számos érv szól. Teherbírása némileg meghaladja a kategória eddigi legjobb típusának, a Lockheed C-130 Hercules-nek a kapacitását, a régi, de még évtizedekig szolgáló amerikai géppel szemben nem négy, hanem csak kettő hajtóművel rendelkezik, és ugyancsak megoldott, hogy légi utántöltőként is alkalmazzák. Azonban érdemes megvizsgálni, hogy szükségünk van-e ekkora kapacitásra és tanker funkcióra. A térség országaiban sehol nem áll szolgálatban tankergép, mivel  sem tartják azt prioritásnak. Éppen ezért lehetne nemzetközi „kereslet” a C-390 által nyújtott szolgáltatásra hiszen a harci gépek pilótáinak gyakorlatban tartása fontos. Évente több alkalommal kell a tankergéphez történő csatlakozást gyakorolni, hogy megmaradjon a jártasságuk.

2_30.jpg

Az új brazil típus ezen képességét tehát elméletben szélesebb körben ki lehetne használni. A feltételes mód azonban indokolt. A légi utántöltésnek két eltérő metódusa létezik, a C-390 a szárnyai alatt hordozza a hajlékony tömlős tölcséres berendezést, amelyhez a harci gépek töltőcsonkja csatlakozik. Csak éppen az a helyzet, hogy a környező országoknak pont erre nincs szükségük. Lengyelországban és Romániában már rendszerben állnak az F-16-osok, Szlovákiában és Bulgáriában pedig néhány év múlva jelennek meg, és a horvátok is ezzel a típussal számolnak, bár náluk még ez változhat, hiszen szerződés egyelőre nincs.

Holland F-16-os légi tankoláshoz készül, a merev csöves módszerrel

p1170777.jpg

Az F-16  Fighting Falcon pont a másik tankolási módszert igényeli, vagyis a leendő képességünket csak a távolabbi szövetséges országok légierői számára lehetne kiajánlani. A 14 magyar Gripen számára fenntartani ezt a kapacitást felesleges luxus, nem beszélve arról, hogy az élettartamuk feléhez közeledő JAS-39-esek utáni időszakra is már most kell gondolni. A Gripen-ek majdani kivonásakor pedig a C-390-esek még az üzemidejük első felét koptatják, azaz hosszú távon kell számolni velük.

A Gripen a másik üzemanyag felvételi metódust alkalmazza

dsc_7472.jpg

Tisztán látható, hogy 15-20 év múlva rendkívül beszűkül az új harci repülőgépek választéka. Nem nehéz kitalálni, hogy mely típus jöhet szóba, és az mit ad isten, pont a másik légi tankolási megoldást alkalmazza. Tehát a C-390 ellen is vannak a kiforratlanság mellett további érvek.

Természetesen benne van a pakliban, hogy jól bevált, kiváló típus lesz, ez azonban nem törvényszerű. Hiába van komoly tapasztalata az Embraer-nek a regionális utasszállítók terén, egy teljesen más kategóriájú új fejlesztés buktatóit nem biztos, hogy sikerül elkerülniük.

Sajnos van példa erre, az orosz Szuhoj. A kiváló vadász és vadászbombázók mellett kifejlesztett Superjet utasszállító sikertelen, a már évtizedes tapasztalat ellenére még mindig alapvető megbízhatósági problémákkal küzd. Nem jó ellenérv, hogy a C-390 fedélzeti berendezései, rendszerei szinte kivétel nélkül nyugati importból származnak. Az integráció, a rendszerek együttműködése és még számos dolog befolyásolhatja negatív irányban a működési megbízhatóságot. Az említett orosz gép fedélzeti berendezéseik zöme is nyugatról származik, a gép mégis sikertelen, mégpedig nagyon.

Akkor mi lenne a jó megoldás? Ehhez látnoki képességre lenne szükség, de az talán felelősséggel állítható, hogy légierőnk számára a 20 tonna feletti szállítási kapacitás nem biztos, hogy elengedhetetlenül szükséges, pláne annak fényében, hogy hamarosan, a legközelebbi jövőben szolgálatba áll még nagyobb teherbírású állami tulajdonú szállítógépünk is, a Qatar légitársaságtól megvásárolt Airbus A330F, amely akár 60 tonna terhet is elvisz több ezer kilométeres távolságba.

p1010731_2.jpg

Ha valamiért mégis fontos a 20 tonna, akkor erre szóba jöhet a Lockheed típusa, a Hercules. Az örök életű szállítógépből elvileg lett volna kedvező kínálat, ugyanis a brit Royal Air Force annak idején hangsúlyozottan átmeneti időre rendszeresítette a C-130J korszerűsített verziót, amíg az A400M Atlas át nem veszi a helyét.

3_30.jpg

Azzal kalkuláltak, hogy a „félidős” Herky-k még jó áron értékesíthetők. Néhányat valóban eladtak, de a többségét egyelőre még megtartják sőt, nemrég kezdték a szárny centroplán részének javítását, cseréjét és mindez arra utal, hogy egyelőre nem válnak meg tőlük. Ennek alapot ad az a tény, hogy az A400M rendelkezésre állása még mindig nagyon alacsony, és a közös európai típus mellett kell egy olyan másik is, amely viszont képes bármikor ellátni a feladatát.

Ha már a hazai légierős katonáink ragaszkodnak a légi tankolási képességhez, akkor ez a Herky esetében is megoldott, de hasonló módon, mint a brazil gépen.

5_27.jpg

A C-130 hátránya, hogy négy hajtóműves, és ez arányosan több karbantartási munkával, és magasabb üzemeltetési költséggel jár. Hogy mennyivel, az sok mindentől függ, de érdemes lenne összehasonlítani a brazil típuséval. Ezzel csak az a bökkenő, hogy nincsenek adatok. Még csak három C-390 létezik (a prototípussal együtt) és így csak megközelítő becslések léteznek. Még nem lehet tudni, hogy az üzemeltetési tapasztalatok figyelembe vételével módosított üzemeltetési, karbantartási utasítások alapján mennyi és milyen mélységű időszakos munkák lesznek előírva. Már csak azért sem lehetséges mindez, mivel eddig a típussal összesítve alig kétezer órát repültek, és ez elégtelen, legalábbis más új fejlesztések esetében jóval több tapasztalatot követően adják ki a légi alkalmassági igazolásokat.

6_30.jpg

A további szóba jöhető szállítógépekről már régebben írtunk, a spanyol CASA C-295 és az olasz Leonardo C-27J Spartan közül a cikkíró személyes szubjektív véleménye szerint az utóbbi típus rendszeresítése lenne célszerű.

Az olasz gép törzs keresztmetszete lényegesen nagyobb, ami megkönnyíti a tíz tonnányi rakomány elhelyezését, cserébe csúnya „kövér” külsőt kölcsönöz a típusnak, amely a levegőben azonban meglepően fürge sőt, műrepülhető!

7_25.jpg

Bár ez utóbbi természetesen nem szempont. Előnye még, hogy a hajtóművek és a légcsavarok azonosak a C-130J  Super Hercules-nél alkalmazottal, azaz a legfontosabb összetevő mögött ott van a tapasztalat és a bevált, kiváló műszaki háttér. A C-27J Spartan már kiforrott típus, és van referencia az üzemeltetők részéről, a közelünkben ezt alkalmazza a szlovák, román és bogár légierő is. Negatív vélemény csak a teher nélkül, megtankolva történő földi manőverezést érintette, a bolgároknál a gurulás közben a túl kis ívű, gyors forduló közben a szárnyvégére billent a gép.

dsc_0866.jpg

A honvédelmi beszerzésekről szóló döntések a nyilvánosság legteljesebb kizárásával történtek eddig, és ez valószínűleg így lesz a teherszállító repülőgép esetében  is. Nemzetközi referencia a C-390-esre természetesen még nincs, a brazil légierőn kívül eddig csak a történelmi hagyományok alapján közelálló Portugália kötött szerződést a rendszeresítésére. Érdekes módon a csehek részéről évekkel ezelőtt már aláírtak szándéknyilatkozatot, de megegyezés azóta sincs, pedig az Aero cég, amelyben már van magyar érdekeltség is, beszállítója az Embraer-nek és éppenséggel a C-390-hez is gyártanak sárkányszerkezeti részegységeket.

A szerző saját fotóival illusztrálva

                                                              

Repülő Leopárd Kínából

2020. szeptember 24. - stonefort2

                                        

A kínai légierő csapásmérő kapacitása a hetvenes években főként az ősrégi, MiG-19-esből fejlesztett Q-5-ös és az Il-28-as alapján gyártott H-5-ös gépeken alapult, ami már nem volt kielégítő. A továbblépés szükségességét mutatta, hogy több gyakorlati katonai szituációban képtelennek bizonyultak a légierő bevetésére, megfelelő  repülőgépek hiányában.

Az egyik ilyen példa 1974-ben adódott, amikor egy tengeri incidensre került sor a kínai és a dél-vietnami tengerészet között néhány vitatott hovatartozású sziget közelében. Az összecsapásban a két fél négy hadihajója süllyedt el, vagy rongálódott meg, és teljesen más lehetett volna a harc kimenetele, ha rendelkeztek volna kellő hatósugarú és fegyverzetű repülőgépekkel, vagyis hatékony légi támogatással.

8_23.jpg

A következő évben összehívtak egy konferenciát, amelyen a légierő és a tengerészet vezetői mellett részt vettek a repülőgép ipar képviselői is azzal a céllal, hogy meghatározzák a szükséges lépéseket. Az elvárások egyeztetése azonban nem ment simán, de ennek ellenére egyetértésre jutottak abban, hogy egy olyan új harci repülőgépre van szükségük, amely képes 2 Mach sebességre, 20 km-es repülési magasságra és legalább 2,2 tonna bombafegyverzet célba juttatására, mégpedig a szárazföldtől akár ezer kilométeres távolságban. További igényként fogalmazódott meg, hogy minderre akár éjszaka, rossz látási viszonyok között is képesnek kell lenni. A csapásmérő képesség mellett elvárás volt, hogy szükség esetén a gép képes legyen megvédeni magát az ellenséges vadászoktól, ami légiharc fegyverzet hordozásának képességét is jelentette.

Nem titkolt célként az amerikai F-111, a szovjet Szu-24 és az európai Tornado kapacitását várták el a leendő új típustól. Akkoriban még tévesen úgy ítélte meg a többi nagyhatalom is, hogy a nagy repülési sebesség és magasság indokolt, de hamarosan kiderült, hogy nem az. Viszont a tervezésnél ez volt az egyik alapelv, és sok mindent ennek kellett alárendelni, feleslegesen.

14_15.jpg

A kínai hadügy vezetése 1976-ban küldte ki az igényét a repülőgép fejlesztő és gyártó üzemeknek, ahol azonnal megkezdték egy-egy új típus tervezését. Akkoriban és azóta is az ezeknek otthont adó városról ismertek név szerint a gyárak, amelyek munkáját többnyire saját kutató intézetük segítette, azok viszont szovjet mintára számokkal voltak jelölve. A Senjangban lévő gyár egy JH-8 jelű tervet nyújtotta be, a Nancsang Q-8 egy a MiG-23-asra „hajazó” változtatható nyilazási szögű szárnnyal ellátott konstrukció lett volna, míg a Hszian-ban lévő üzem egy konzervatívabb és egyszerűbb kialakítású gépet képzelt el. Mint utóbb kiderült, a munkát nem könnyítette meg, hogy akkor már rendelkezésre állt több eredeti MiG-23-as, amelyeket Egyiptomtól szereztek be. A varia szárny által nyújtott előnyök mellett azonban sok volt a hátránya is, így jó előrelátással a kínai tervezők nem követték el újra azt a hibát, amit előttük az egész világ már megszenvedett. Mindez egyszerűbb és olcsóbb megoldást tett lehetővé, némi aerodinamikai hátránnyal, már ami fel- és leszálló jellemzőket illeti.

Hamarosan eldőlt, hogy a Hszianban lévő gyár tervét fogadják el, ami egy konzervatívabb kialakítású gép lett. Sokak „látják bele” a megszületett új típusba a brit-francia Jaguar és a román-jugoszláv IAR-93/Orao vonalait, de a JH-7 Feibao, azaz Repülő Leopárd teljesen eredeti kínai konstrukció. A típusjelzés utal a vadászbombázó feladatkörre, ugyanis addig a vadászok J betűvel, a bombázók H-val voltak jelölve.

11_20.jpg

A leendő új gép méret és tömeg adatainak ismeretében kezdték meg a szükséges hajtómű keresését. Átmenetei megoldásként már a program kezdetén, 1975-ben megvásároltak az angoloktól 50 darab Rolls Royce RB-168 Mk202 Spey hajtóművet, amelyet eredetileg a brit légierő és tengerészet állományában szolgáló F-4K és M gépekben alkalmaztak. Az erőforrások lényeges tulajdonsága volt hogy már kétáramú kialakítással készültek, ami magas tolóerő mellett alacsony fajlagos fogyasztást biztosított. utóbbi tényező volt az egyik legfontosabb a kínai tervezők számára, ugyanis csak így lehetett biztosítani az elvárt hatótávolságot.

samu02d.jpg

A Hszian gyár tervezői közben sikeresen „alkudták” le a légierő és a tengerészeti légierő igényét így már „csak” 1,75 Mach csúcssebesség, és 15 km-es magasság volt az elvárás a 3000 km-es hatótávolság mellett. Ugyanakkor a fegyver terhelést 4,5 tonnára emelték, így ebbe a tömegbe a bombák és rakéták mellett póttartályok alkalmazására is lehetőség nyílt.

udh3awc.jpg

A részletes tervezést 1977 februárjában kezdték meg a 603. számú intézettel együttműködve, de a munka lassan haladt. Ennek egyik oka a légierő és a tengerészet eltérő igénye volt, több dologban nem tudtak megegyezni, mégpedig sokáig,  három éven keresztül folyt a vita!  Az egyik a pilótafülke elrendezése, a feladatkör miatt két fős személyzetet terveztek, és a nézeteltérés tárgya az egymás mellett, vagy mögötti ülésrend volt. Mindkettőre volt példa, például az F-111-es és a Szu-24-es személyzete egymás mellett foglalt helyet, míg a Tornado pilótája és operátora egymás mögött. Végül az utóbbi tandem megoldás mellett döntöttek a kínai gépnél is, mivel ez kisebb homlok felületet és ezáltal alacsonyabb légellenállást eredményezett.

9_21.jpg

A program vezetői úgy tűnik tisztában voltak a realitásokkal, ennek egyik jele, hogy noha megkezdték a saját hajtómű fejlesztését a JH-7 számára, ugyanakkor már 1976-ban licenc szerződést kötöttek a britekkel a Spey gyártási technológiájának átvételéről 500 millió angol Font értékben. Ez az erőforrás azonban csak részben felelt meg az elvárásoknak, ugyanis a maximális tolóereje csak 9,6 tonna volt, ami egy közel 30 tonnás maximális felszálló tömegű gép számára éppen csak megfelelő. A fogyasztása viszont nagyon meggyőzőnek bizonyult, így eldőlt, hogy a MiG-23-as Tumanszkíj R-29-esének lemásolásával felhagynak. Annak ugyan több mint 12 tonna volt a maximális tolóereje, de egyáramú konstrukció lévén hangsebesség alatt gazdaságtalanul üzemelt, és mint tudjuk, hiába szuperszonikus egy típus, a repült idejének csak alig pár százalékát tölti 1 Mach felett. Azaz sokkal fontosabb a 0,8M körüli sebességnél mért fogyasztás, amiben a Spey kiválónak bizonyult. Emiatt aztán elegendőnek bizonyult a JH-7 6540 kg-os üzemanyag befogadó képessége, amely tíz puhafalú törzs  tartály, és az integrál szárnytartályok között oszlott meg. Három felfüggesztési pontra póttartályok is függeszthetők, a feladat jellegétől függően. A 20 tonnás üres tömegű géphez képest a belső tartályok kapacitása kevésnek tűnik, de később a Spey így is biztosította a kívánt 1000 km feletti hatósugarat.

lpyo5ii.jpg

A brit erőforrás licencével együtt megvettek további 90 db kész példányt amelyek egy része igencsak használt volt, és a Phantom-ok mennyiségének csökkenésével párhuzamosan váltak feleslegessé. Az első kínai gyártású Spey fékpadi tesztelése 1979. július 29-én kezdődött de ez még főként a Rolls Royce által szállított alkatrészekből lett összeszerelve. Fokozatosan egyre nagyobb mértékben alkalmazták a már Kínában készült részegységeket, természetesen a legnagyobb problémát a kompresszor és turbina lapátok jelentették, amelyek nagyon kifinomult technológiai eljárásokat követeltek. További teszt példányok is készültek, amelyek közül néhányat vissza szállítottak Nagy Britanniába, ahol a magassági kísérleteket végezték, és ott került sor a mínusz 40 fok alatti hőmérsékleten végzett újraindítási próbákra is. 1980. május 30-án a Rolls Royce vezető mérnöke aláírta a minősítési okmányokat, amely azt jelentette, hogy  a hajtómű készen állt a gyártásra WS-9 QinLing néven. Az optimizmus azonban korai volt, ugyanis később bebizonyosodott, hogy hiába kapták meg az angoloktól a teljes dokumentációt és technológiai utasítást, sok mindent nem tudtak megoldani. Végül csak 1988-ra állt készen minden a hajtómű széria gyártására. A hajtómű kialakításához igazították a sárkányszerkezetet, így szakíthattak a régi orosz megoldással, ami a törzs hátsó részének leszerelését igényelte a hajtómű cseréhez. A JH-7-esnél már a hajtóművet lefelé távolítják el, a törzs alján lévő nagyméretű szerelő panelek nyitását követően.

fbc1a_ru_2.jpg

A JH-7 tervezésének kezdetén még a régi eszközök álltak csak rendelkezésre, vagyis a mérnökök logarlécekkel és zsebszámológépekkel dolgoztak, és minden alkatrészt  hagyományos rajztáblákon rögzítettek. Ez még a Mao-féle „kulturális forradalom” maradványa volt, de időközben már igyekeztek lépést tartani a fejlődéssel, azaz a Japánból és az amerikai IBM-től beszerzett számítógépeket is használni kezdték. Volt idő az új eszközök használatának elsajátítására, mivel már a nyolcvanas éveket írták, és a munka csak csigalassúsággal haladt. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy amíg a tervezés kezdetén az említett ősrégi eszközöket használtak, a vége felé már a világon hozzáférhető legkorszerűbb francia CATIA  számítógépes tervező programot alkalmazták. Ez már 3D-ben dolgozott, de megnehezítette az átállást, hogy az összes alkatrész papír alapú tervrajzát „lefordítsák” a számítógép által érthető három dimenziósra. Ezzel párhuzamosan beszerezték a CNC forgácsoló gépek sokaságát is, ami a gyártáshoz volt szükséges.

3_29.jpg

Közben a megrendelő igénye újra változott. A kínai hadvezetésre mély benyomást tett, hogy a Falkland-szigetekért vívott háborúban milyen eredményesen alkalmazták argentin részről a francia AM-39 Exocet hajó elleni rakétákat. Természetesen a kínai tábornokok is hasonlót akartak, amely aztán a JH-7 egyik fő fegyvere lett. Ez a C-801 típusú rakéta, amely az Exocet-hez hasonlóan hangsebesség alatti és saját aktív radarjával találja meg a célpontot. amelyet a víz felett néhány méteres magasságban közelít meg.

12_15.jpg

Amíg a légierő és a tengerészet vezetői vitáztak, számtalan részfeladat tervezése zavartalanul folyt. Például már a kezdet kezdetén eldöntötték, hogy a  gép kormányvezérlő rendszere elektronikus, azaz „fly-by-wire” lesz, bár még csak analóg. Ugyancsak eldőlt az alap elrendezés, a felső szárnyas kialakítás megkönnyítette a fegyverzet gyors felszerelését, így viszont a futómű rendszert teljes egészében a törzsben kellett elhelyezni A maximális sebesség csökkentése lehetővé tette, hogy nem szabályozható fix geometriájú szívócsatornát alkalmazzanak, ez megint csak jelentősen egyszerűbbé és könnyebbé tette a sárkányszerkezetet.

6_29.jpg

A konstrukció véglegesítését követően 1987-ben megkezdődött a prototípusok építése, az első példány 081 oldalszámmal 1988. augusztusában készült el, majd a komplex tesztelést követően az év végén, december 14-én emelkedett első alkalommal a levegőbe Huang Bing Hszin berepülő pilóta vezetésével. A repülés kényszerleszállással végződött, mivel durva mértékű vibráció lépett fel, aminek következtében a pilótafülke több műszere is egyszerűen kiesett a helyéről. Szerencsére a leszállás sikerült.

1_34.jpg

Az új típusok elektronikus kormányvezérlő rendszere mindig rejt magában kockázatot, ami a világban több helyen eredményezett gépveszteséget. A kínai tervezők kellő óvatossággal álltak a kérdéshez, ezért egy kétüléses JJ-6-oson (MiG-19) tesztelték először a rendszert. Ennek ellenére az öt JH-7 prototípus közül egy lezuhant, bár nem a vezérlés hibája miatt. Sajnos a személyzete életét veszítette. Egy másik gép is hajszál híján veszteséglistára került,  miután leszakadt az oldalkormánya. A pilóta, aki az első repülést is végezte azonban ennek ellenére sikeres kényszerleszállást hajtott végre, a végső megközelítés közben a hajtóművek aszimmetrikus vezérlésével próbálta az irányt helyesbíteni. A véletlenen múlt egy további gép sorsa is, az üzemanyag rendszer egyik elemének törése miatt elfolyt a kerozin, és az az azonnali leszállást valamint a hajtóművek leállítását követően már csak mindössze 30 liter maradt a gépben.

fboledy.jpg

Hiába készültek el sorra a prototípusok, a berepülési program nagyon lassan haladt, és nem lehetett tudni, hogy a JH-7 mikor áll majd rendelkezésre. Emiatt a légierő vezetése alternatív megoldás után nézett. Ekkoriban már újra közeledett egymáshoz Kína és Oroszország, így megnyílt az út újra komoly fegyver beszerzések előtt. Az oroszok rövid határidővel vállalták először a Szu-27-esek, majd később már a potensebb Szu-30MKK gépek szállítását. Ezek hatósugara tökéletesen megfelelt, „csak” a csapásmérő kapacitásukat kellett fejleszteni a kínai igények alapján. Mindez kérdésessé tette a nyögvenyelősen haladó JH-7-es programot.

13_17.jpg

Mivel az oroszoknak rendkívül nagy szükségük volt export bevételekre, szinte bármit hajlandóak voltak eladni. A WS-9 hajtómű ugyan viszonylag megbízhatóan üzemelt, de a tervezettnél rövidebb lett az élettartama, így komolyan felmerült annak lehetősége, hogy másik típussal helyettesítsék. Konkrétan megvizsgálták a MiG-29-esek RD33-asának és a Szuhojok AL31-esének integrációs lehetőségeit a JH-7-esen, de végül az egyik sem felelt meg. Az RD33-as teljesítménye miatt, a másik hajtómű pedig túl nagy átalakítást igényelt volna, beleértve a szívócsatornát is, végül maradtak az eredeti megoldásnál.

4_33.jpg

A hosszú fejlesztési időszak miatt a gép jelentős mértékben módosult, hiszen közben sokkal korszerűbb fedélzeti berendezések váltak hozzáférhetővé. Így aztán már alkalmazták a polgári szabványú ARINC 429 digitális adatbusz rendszert, a kombinált INS/GPS inerciális és műholdas navigációs berendezést, az eredeti egyszerű kivitelű fedélzeti radar helyére a korszerűbb JL-10A került, amely a vízfelszíni célpontokat akár 150 km-ről detektálta, emellett képes volt szintetikus apertúra üzemmódra, ami nagy felbontású képet biztosított a gép előtti területről. Ez ugyan nem volt olyan jó minőségű, mint a hasonló nyugati radarok által biztosított kép, de könnyen azonosíthatók  lettek a tereptárgyak, utak, hidak, épületek.

2_29.jpg

Az első sorozatgyártásra került verzió szárnyai alatt még csak oldalanként kettő fegyverzet felfüggesztési pontot alakítottak ki, ezen felül a törzs alatt a hossztengelyben is volt egy csomópont, plusz a szárnyvégeken egy-egy indítósin a kishatótávú infravörös önirányítású légiharc rakéták számára. A beépített fegyverzetet a törzs jobb oldalán helyezték el, ez nem volt más, mint a több típusokon is alkalmazott orosz GS-23-as kétcsövű gépágyú, amelynek  konténerébe 300 lőszer volt tárazható.

5_26.jpg

A fő fegyverzet azonban a kínai tengerészeti légierő állományába kerülő gépeken a C-801-es hajó elleni rakéta volt, amelyből négyet hordozhatott. 

A JH-7 csapatszolgálatba állítását eredetileg 1992-re tervezték, de ez alaposan megkésett, és hivatalosan csak 1998-ban vált bevethetővé, és akkor is csak alig két tucat példány volt még készen. Ennek ellenére az ország „büszkeségét” bemutatták 1999.október 1-én a Kínai Népköztársaság megalakulásának 50. évfordulója alkalmából rendezett nagyszabású díszszemlén, amelyen hat gép kötelékben húzott át a Tienanmen-tér felett. Ez csaknem kudarcba fulladt a gyakorlási időszak alatt, ugyanis az egyik JH-7  nem tudta kiengedni az orrfutóját. A leszállás során súlyosan megsérült, és akkor úgy tűnt, hogy több hónapig tart majd a javítása. A tervet azonban mindenáron teljesíteni kellett, ha hat gépes kötelék volt a papíron, akkor hat gépnek kellett repülnie a díszszemlén. Alig egy hét volt hátra október 1-ig, de ez idő alatt sikerült repülőképessé tenni, bár a radarja nyilván nem működött néhány további rendszerrel egyetemben, de a díszelgő repüléshez azokra nem is volt szükség.

udh3awc_1.jpg

A JH-7 azonban több szempontból nem felelt meg a légierő igényeinek, ezért hamarosan elkészült a JH-7A verziója. Ez könnyen megkülönböztethető az eltérő, egy darabból készült szélvédőről, a szimpla helyett kettő törzsvég alatti pótvezérsíkról, a szárny felső részén lévő áramlásterelő hiányáról, és a szárnyak alatti plusz felfüggesztőről. Külsőre nehezen látható különbség, hogy a továbbfejlesztett változat katapult üléseinek elhelyezése módosult, az elsőt 3 cm-el lejjebb, a hátsót ugyanennyivel feljebb helyezték, hogy javítsák a kilátást. Főként emiatt kellett átalakítani a  szélvédőt, ami azonban nem volt egyszerű. Gondolni kellett ugyanis arra, hogy a tenger feletti kis magasságú nagy sebességű repülés közben a gép madarakkal ütközik. Ezt ki kell bírnia, ezért 22 mm vastag plexiből készítették, ami szokatlan, hiszen a többi típusnál általában csak 10 mm-es szerves üveget használnak.

fbc1a_ru_1.jpg

A JH-7A belső különbségei természetesen még jelentősebbek, a pilótafülkében már színes képernyős kijelző is található. A fegyverzet jelentősen kibővült, a gép ugyanis már képes a lézervezérlésű bombák bevetésére is. A célmegjelölő számára a törzs alatt a gépágyú közelében alakítottak ki felfüggesztőt, és egy hasonló rögzítési pont található a másik oldalon is, amelyre adatközlő konténer függeszthető. Ugyancsak rendszeresítették az amerikai LANTIRN-hoz hasonló konténert is, amely a robotpilótával együttműködve lehetővé teszi az éjszakai terepkövető mélyrepülést, 60 méter magasságot tartva a domborzathoz képest 900 km/h sebesség mellett.

qqkxhjc.jpg

A kínai légierő és haditengerészet fele-fele arányban részesedett a gépekből, 2020-ig kb. 270 db készült, amelyek zöme már a továbbfejlesztett, nagyobb kapacitású változat. Exportra nem került, bár FBC-1 Flying Leopard típusjelzéssel néhány kiállításon reklámozták. Napjainkban 215-240 példány üzemel a két haderőnem állományában, kibővített feladatkörökkel, ugyanis már az elektronikai hadviselés és az ellenséges légvédelem ellni tevékenység is rájuk hárul, ehhez természetesen külső felfüggesztésű zavaró konténerek, és radarelhárító rakéták is rendelkezésre állnak.

     Fotók:

China Military, TOP81.cn, B747SPNKG, F.KSCAN, Chinese Military Aviation,

Problémás óriás, magyar megoldás?

2020. szeptember 20. - stonefort2

A német Luftwaffe annak idején jelentősen túlvállalta magát, amikor a közös európai fejlesztésű Airbus A400M Atlas katonai teherszállító gépből 53 példányra kötött szerződést. Nem voltak egyedül, mert szinte az összes megrendelő csökkentette az igényét, főként pénzügyi megfontolások miatt. A repülőgép fejlesztése ugyanis a tervezettnél jóval többe került, 2009-ig, amikor az első példány még el sem készült, már 7,6 milliárd Euróval lépték túl a fejlesztésre  előirányzott összeget, és ez később még tovább növekedett. A német, francia, brit, spanyol, török, belga, maláj és luxemburgi légierő (pontosabban az utóbbinak nincs, csak jelképes erővel rendelkezik) összesen 174 gépet rendelt, ami túl soknak bizonyult.

p1310910.jpg

A szerződésben vállalt kötelezettséget azonban teljesíteni kell, az Airbus kellő hatalommal rendelkezik Európában ahhoz, hogy keresztülvigye az érdekeit. A Luftwaffe számára még a csökkentett mennyiség üzemben tartása is nehézséget okoz, noha még el sem készült számukra az összes gép. A felesleges példányok eladásával próbálkoztak, eredménytelenül. Pedig árban kedvezőbb a helyzet, mint brit RAF  esetében, ahol komolyan vették a katonai szempontokat, és a gépeiket ellátták a legkorszerűbb önvédelmi rendszerekkel, az alapvetőnek számító infracsapda szóró kazettákon kívül beépítették a közeledő rakétákat felderítő infravörös szenzorkészletet és az aktív lézeres zavaró berendezést, amely a közeledő rakétával szembe fordulva kiégeti annak "szemét". A német gépekről mindezek hiányoznak, hiszen költséges játékszerekről van szó, gépenként csak ezek több millió Eurót emésztenek fel. Emiatt is lehetséges, hogy egyetlen gép ára a megrendelőtől függően 150-170 millió Euró között változik.

dsc_5199.jpg

A felesleges német gépek hasznosítására dolgozták ki a MNAU (Multi National Air transport Unit) programot, ez "kiajánlja" a felesleges kapacitást a szövetséges országok számára, amelyek nem rendelkeznek megfelelő szállítási lehetőséggel. Erre jelentkezett elsőként Magyarország, tehát a jövőben a Luftwaffe lechfeldi bázisán állomásozó A400M Atlas gépek részben  a mi igényeink alapján repülnek majd. De hangsúlyozni kell, mert sokan félreértik, nem vesszük meg a gépeket, csak felhasználjuk a kapacitásuk egy részét. A dolog felvet egy  kérdőjelet, ugyanis a komolyabb terjedelmű, tömegű, méretű, vagy mennyiségű rakomány nagy távolságokra történő eljuttatása eddig is megoldott volt, a Pápán állomásozó HAW  (Heawy Airlift Wing) C-17-esei által, ezek keretéből évente meghatározott repült órát használhattunk fel. Egy újabb, hasonló kapacitás kifizetése, mert ugye kőkemény ára van a német programnak is, egyelőre nem világos, hogy megalapozott-e. Pláne annak fényében, hogy  a legközelebbi jövőben várható, hogy magyar lajstromba kerül állami légi szállítási feladatok ellátására legalább egy Airbus A330F teherszállító, amely majdnem akkora kapacitású, mint a C-17-es (bár rámpával nem rendelkezik). De a németekkel "jóban kell lenni" politikai okokból, az egymást követő náluk landoló euró milliárdos magyar katonai megrendelések miatt nyilván "elnézőbbek" a jelenlegi hazai vezetéssel szemben. 

dscn1088.jpg

A lépés azonban nem teszi okafogyottá egy kisebb méretű új katonai teherszállító repülőgép beszerzését, mivel a fentiekben említett típusok kapacitása egyszerűen túl nagy a leggyakrabban szükségessé váló feladatok ellátáshoz. Ha a gépek félig üresen, kihasználatlanul repülnek, az növeli a költségeket, hiszen ugyanúgy "eszi" az üzemórákat.

Tehát egy kisebb kapacitású teljesen hazai tulajdonú teherszállító beszerzése változatlanul szükséges, amelyről remélhetőleg nem mond le a katonai vezetés.

És most nézzünk néhány háttér információt az A400M Atlas típusról. 

A műszaki problémák mellett szervezési és egyéb tényezők is hátráltatták a programot, amely nem tévedés, 1982-ben, vagyis 38 éve  indult és célja az európai NATO tagállamok többségében szolgáló régi C-130 Hercules és C-160 Transall kiöregedő teherszállító gépek leváltása volt. A fejlesztés elhúzódása és a költségek durva túllépése miatt 2010-ben az egész program felszámolása is felmerült, a brit Lordok Házában a "háború utáni korszak legnagyobb pazarlásának" minősítették a közös európai fejlesztést. 

dsc_0088.jpg

Az egyik komoly költségnövelő tényező a hajtómű volt. Ekkora teljesítményű légcsavaros gázturbina még nem készült nyugaton, ezzel arányosnak bizonyultak a problémák, amelyeket éveken át nem sikerült megoldani. Olyan "kacifántos" megoldásokra is szükség volt aerodinamikai okok miatt, mint a légcsavarok ellentétes forgásiránya. Emiatt két különböző légcsavar készlet és fordulatszám csökkentő reduktor szükséges, amire kevés más példát találni. 

A gép mérete és a légcsavarok extra turbulenciája miatt csak hosszú idő után sikerült megoldani azt, hogy a gép légi utántöltőként is üzemeljen, ejtőernyősöket dobjon le. Emellett túl nehéz is lett, a tervezett üres tömeget 12 tonnával lépték túl. Ez természetesen egyéb paraméterek rovására ment, így sokáig nem is alkalmazhatták a típust szilárd burkolattal nem rendelkező tábori repülőterekről. Csak lassan sikerült elérni a tervezett teherbírást, de ez is felemás lett, mert még azt sem teszi lehetővé, hogy a Bundeswehr állományában lévő nyolc kerekes lövészpáncélos, a Boxer "egyben" beférjen. Pontosabban befér, csak a tömege túl nagy, ezért a harcjármű felépítményének egy részét le kell szerelni és külön szállítani. Tehát kettő Boxert a rendeltetési helyére három A400M képes eljuttatni. (vagy egy gép, de három fordulóval). 

p1170173.jpg

Az üzemeltetési problémák megoldása nagyon lassan halad, amíg a németeknél néha alig néhány gép volt üzemképes a már átadott két tucat közül, addig a briteknél némileg jobb volt a helyzet, de hagyományosan náluk a hasonlóan komplex üzemeltetésű Tornado és az Eurofighter  Typhoon is jobb mutatókkal rendelkezik, egyszerűen azon okból, hogy nagyobb összeget biztosítanak az üzemeltetési háttér biztosításához. Ha "csak " az előzetesen, a gyártó cégek optimistán kalkulált ígéreteiben szereplő költségeket irányozzák elő, akkor azok a tervezett idő előtt elfogynak, és a gépek kannibalizációja (néhány gép alkatrész "donorként" szétszerelésre kerül) mellett lehetséges csak fenntartani a folyamatos üzemelést. Ahogy az elő is fordult.

A közös európai program egyik hibája volt, hogy a végrehajtását a spanyolokra bízták. Az ottani mentalitás tetten érhető egy sor dologban, a csúszások, késedelmek egy része kétségtelenül a mediterrán hozzáállásnak volt köszönhető. A sevillai üzem hiába korszerűen felszerelt, ha az ott dolgozók lazán veszik a feladatokat. Az eddigi egyetlen katasztrófa is humán faktorra volt visszavezethető, a hajtóművek FADEC vezérlő szoftvereinek újratelepítése közben vétett hiba miatt a négyből három hajtómű kontrollálhatatlanná vált és teljesítményt vesztett.

dsc_4607.jpg

Hogy a franciáknál sincs minden rendben arra is utal néhány jel, például még 2019-ben is repült olyan A400M, amelyen a katonai felségjel mellett polgári lajstromjel is szerepelt. Ennek jogi okai vannak, és egyszerűen arról van szó, hogy a gyártó Airbus civil szakembereinek ott kell lenniük, hogy megoldják az üzem közben fellépő műszaki problémákat. 

Egyelőre teszt gépeken kívül alig látni olyan A400-ast, amely hordozza a szárnyai alatt és az egyik főfutó gondolában elhelyezett légi tankoló berendezést, amely biztosítja az üzemanyag átadást a harcigépek számára. 

De ne csak a problémákat soroljuk (lenne még), az Atlas vitán felül korszerű és potens típus lesz, ha végre kiforr. Hogy mennyire korszerű, az az alábbi fotókból is kiderül. 

A pilótafülke műszerfala

p1170174.jpg

A felső kezelőpult

p1170175.jpg

Még szükséges külön fedélzeti mérnök

p1170176.jpg

A tehertérben elöl található a "loadmaster" munkahelye

p1170181.jpg

Az A400M repülési jellemzőire nincs panasz, bár a bemutatókon üres a tehertér

dsc_4520_1.jpg

Durva, néha 90 foknál is nagyobb bedöntésű manővereket mutatnak be a kiállításokon

dsc_4589.jpg

dsc_4585.jpg

A szélvédők alatt lévő kis kék ablak az infravörös kamera, ennek segítségével éjjel elsötétített reptéren is le tudnak szállni, mivel a képet a pilóták szeme előtt lévő HUD üvegére vetítik

dscn1127.jpg

Brit Atlas-ok Ferihegyen

dscn5961.jpg

"Rakétavakító" lézer, a gépen három van, pontosabban eddig csak a briteken

dscn1124.jpg

dscn5981.jpg

Masszív futóművek, füves pályán is leszáll a gép, bár csak korlátozott tömeggel

p1310769.jpg

Tankoló panel a bal futógondola végén. A két fekete üzemanyag töltőcsonk a gyorsabb töltéshez szükséges. A balra lévő két lila csatlakozó a hidraulika rendszer külső forrásról történő működtetésére szolgál.

p1170185.jpg

A külső elektromos táplálás csatlakozója a géporr jobb oldalán

p1170193.jpg

A bal futógondola első részén nyílik ki szükség esetén a kis légcsavar által hajtott RAT azaz Ram Air Turbine, ami vészhelyzetben hidraulika nyomást létesít.

p1170183.jpg

Távozás Budapestről

dscn6036.jpg

A szerző saját fotói

 

A350-900, a "Zorro-álarcos" repülőgép

2020. szeptember 09. - stonefort2

Az Airbus legfiatalabb fejlesztése az extra hosszútávú, akár 15000 km-es (!) útvonalakra tervezett A350-es, amelynek egyik példánya a napokban látogatást tett Budapesten. A típus ezúttal nem utasokat, hanem árut szállított, azaz a kihasználtsága igencsak alacsony volt, de a járványhelyzet miatt több légitársaság az utasgépeit is "befogja" a teher forgalomba. A pilótafülke ablakai körül lévő fekete festés miatt rokonítják sokan az álarcos banditához, vagy az állatvilág "álarcos banditájához", a mosómedvéhez a gépet, amely néhány stílusjegyét tekintve egyedi, az egymásra egyre jobban hasonlító kialakítású utasszállítók között. Az orr rész és a szárnyvégfülek formája teljesen újszerű, és csak az A350-re jellemző, így könnyű megkülönböztetni a többitől.

Légi bemutatón Angliában. Utasokkal ilyen manőverek nem lehetségesek

dsc_0158.jpg

Az első 2013-ban repült először, a napokban itt járt példány a 63. elkészült gép ebből a típusból, amelynek belső berendezése illően a Qatar Airways légitársaság hagyományaihoz, igencsak kényelmes, nem túlzás, hogy még a turista osztályon is extra. A cég messze a lehetséges kihasználtság alatt, 36/247 üléssel (a kisebb szám a tehetős utasokat jelzi, akik nem sajnálják a jelentős összeget a luxusért) üzemelteti a gépeit, de a maximális befogadó képesség meghaladhatja a 400 főt. 

Prototípus Farnborough-ban a nemzetközi repülőgép kiállításon már részben a Qatar színeiben

dsc_4528.jpg

A Boeing 787 Dreamliner nyomán az A350-es is nagy mennyiségben, több mint 50%-ban tartalmaz CFRP (Carbon Fibre Reinforced Plastic) szerkezeti anyagokat, a törzs nagy része például ebből készült, ami alacsonyabb kabin magasságot (magasabb belső túlnyomást) tesz lehetővé és kevésbé érzékeny a kisebb sérülésekre, valamint nem kell számolni a korrózióval sem.

dsc_7343_resize.JPG

A 66,8 méter hosszú, 64,75 méter fesztávolságú gép maximális felszálló tömege elérheti a 280 tonnát, ebből az üzemanyag 141 ezer liter lehet. Utóbbit a korszerű igényeknek megfelelő gazdaságossággal és károsanyag kibocsátással alakítja tolóerővé a kettő Rolls Royce Trent XWB hajtómű.

Farnborough felett

dsc_4485.jpg

Az alábbi képeken szereplő A7-ALO lajstromjelű A350-941 2017. augusztus 25-én repült először, azaz mindössze  három éves. A gép ára 317 millió dollár volt, ennél természetesen némileg többe kerül a meghosszabbított törzsű "ezres" verzió, amely a futómű terén jelentősen különbözik, a főfutókon ugyanis nem csak négy, hanem, hat kerék található. 

Ferihegyre érkezik az A350-es

dsc_7266_resize.jpg

Leszállás a 31R pályán

dsc_7280_resize.jpg

A Cargo-bázisra gurul a gép

dsc_7307_resize.jpg

Kezdőik a kiszolgálás

dsc_7317_resize.jpg

Minden OK, nincs műszaki probléma. Az orr felett lévő három "pálcika" csúszásjelző adó

dsc_7318_resize.jpg

Fényszóval jól le lett látva

dsc_7344_resize.JPG

Az orrfutón a taxi és turn-off lámpák, alattuk a földi gurulás közben szükséges kormányzó munkahengerek

dsc_7322_resize.JPG

Az orrfutószár jobb oldalán lévő "doboz" tartalmazza a földi vontató alkalmazásakor szükséges piros jelzőzászlós "steering pin"  igencsak talányos és egyedi helyét. Külön érdekesség a "doboz" fedelének zárszerkezete, ami az ötvenes évek Bambi üdítőjének csatos kupakjára hajaz.

dsc_7323_resize.JPG

A másik oldali "dobozban" található a földi személyzettel történő kapcsolattartást biztosító head set csatlakozó, az APU (segédhajtómű) vészleállító és egyebek. 

dsc_7324_resize.JPG

A főfutó zsámoly érdekessége, hogy a gyártáshoz használt titán orosz eredetű. A VSMPO cég hatalmas "bugákban" szállítja az Airbus és a Boeing számára a titán tömböket, amelyek finommegmunkálására már a megrendelőnél kerül sor. 

dsc_7326_resize.JPG

A futómű gondola felső része. Viszonylag kevés a mechanikus összetevő, az elektromos vezeték annál több, hiszen az A350-es is elektronikus "fly-by-wire" kormányvezérlő rendszerrel lett ellátva.

dsc_7329_resize.JPG

A Rolls Royce Trent XWB

dsc_7346_resize.JPG

Érdekes acél övlemezek a gép alsó részén a "wing-to-body" szekción. A kompozit törzs rugalmas deformációja miatt szükségesek az egymáson elcsúszó felületek.

dsc_7336_resize.JPG

Különleges szárnyvégfül, amely a légellenállást hivatott csökkenteni. 

dsc_7354_resize_1.JPG

Rakodás befejezve, a gép indulásra kész

dsc_7356_resize.jpg

Gurulás közben a 31L pálya felé

dsc_7370_resize.jpg

A felszállás képei. A gép viszonylag könnyű volt, mivel utasokat nem szállított, nem is tankolt, mert  maradék üzemanyag bőven elég volt hazáig, így rövid volt a nekifutás hossza.

dsc_7380_resize.jpg

dsc_7393_resize.jpg

dsc_7403_resize.jpg

A cikkíró saját fotóival illusztrálva

A legnagyobb gépünk

2020. szeptember 08. - stonefort2

A magyar állami légi áruszállítási kapacitás megteremtése a gyakorlati megvalósulás útjára lépett, miután bejelentették, hogy megvásároltunk egy Airbus A330-243F típusú teherszállító repülőgépet. Ez lesz a valaha volt legnagyobb méretű légijármű, amely magyar lajstromba kerül. Méretét tekintve nagyobb még a Pápán üzemelő HAW (Heavy Airlift Wing) közös NATO üzemeltetésben lévő Boeing C-17 Globemaster-nél is, amely ugyan katonai gép lévén egy sor más követelmény miatt jóval nehezebb, de az 58,8 méter hosszú, és 50.3 méter fesztávolságú , 234 tonna maximális tömegű legújabb gépünk nála terjedelmesebb. Jóval nagyobb, mint az 1993-tól a MALÉV állományában üzemel Boeing 767-esek.

Az A330-243F két szinten szállíthatja a rakományt, az alsó rakterekben ugyan némileg kisebb raklapok és konténerek férnek el, mint a 45 méter hosszú és 5,5 méter széles fő fedélzeten, ahová a szárny előtt lévő nagyméretű rakodó ajtón lehet bejuttatni az elszállításra váró teherárut.

A kiválasztott gép az 1578-as gyártási számú példány, de ez ne tévesszen meg senkit, mivel a szériában javarészt utasszállító verziójú gépek vannak, teherszállító változatból mindössze 38 darab épült. A szóban forgó A7-AFF kevesebb, mint hat éve készült a franciaországi Toulouse-ban, első repülésére 2014. október 31-én került sor, és ezt követően  első tulajdonosához a Qatar Airways-hoz került. Mivel a cég "profiltisztítás" miatt inkább a még nagyobb méretű Boeing 777F típusra alapoz, ezért eladja a teherszállító Airbusait, így a még újnak számító gépek viszonylag kedvező áron elérhetők, bár a konkrét számadatok egyelőre hiányoznak.

A megrendelő igénye alapján háromféle hajtóművel is szállítják a típust, a mi leendő gépünk szárnyai alatt kettő Rolls Royce Trent 772B-60 üzemel.

Legújabb repülőgépünk üzemeltetése hazai személyzettel megoldható, a műszaki kiszolgálás hátterét a Ferihegyen működő Aeroplex of Central Europe biztosítja, a hajózó állomány pedig a Wizzair átképzett pilótái közül kerül majd ki. 

Leendő új repülőgépünk és társai már évek óta megszokott látványnak számítanak Ferihegyen, és álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valamikor ezek közül legalább egy magyar lajstromba fog kerülni. A következőkben néhány fotóm a típusról, és konkrétan az A7-AFF-ről.

A múlt és a jövő. Háttérben a régen kivont HA-LHB jelű Boeing 767-es, amely addig a legnagyobb méretű magyar légijármű volt.

dsc_6805.jpg

Az A7-AFF május végén Ferihegyen

dsc_3025.jpg

A pilótafülke, a középső alsó display alatt látható a lajstromjel

dsc_3029_1.jpg

A felső kezelőpanel

dsc_3030.jpg

A rakodás megkönnyítése miatt meg kellett emelni az orrfutót, a nagy "dudor" ennek köszönhető

dsc_3170.jpg

Felszállás 13-as irányban

dsc_3197.jpg

A330 teherszállító érkezik a 31R pályára

dsc_6875.jpg

dsc_6887.jpg

dsc_6908.jpg

dsc_6913_1.jpg

RAT (Ram Air Turbine) a jobb szárny alatt, a fékszárny sin áramvonalazó burkolatában. Vészhelyzetben biztosítja a hidraulika nyomást a kormányrendszer működtetéshez. A képen éppen egy utas verzió.

p1310180.jpg

Felszállás 13-as irányban

dsc_3269.jpg

A futóbehúzás előtt egy automatikusan működő rendszer egy pillanatra befékezi a még vadul pörgő kerekeket, és amikor a nyomás megszűnik, a szétváló féktárcsák közül a menetszél kifújja a karbonszál port. A gép kevés hibája közül az egyik, hogy a fékagyakban nincs hűtőventilátor.

dsc_3271.jpg

dscn0966.jpg

Saját fotók

Repülőgépek közelről: Öreg indián, nem vén indián

2020. szeptember 02. - stonefort2

                                

Az amerikai Hughes AH-64 Apache harci helikopter történetében 2020 két jelentős eseménnyel is kiemelkedik.  A prototípus 1975. szeptember 30-án, azaz 45 évvel ezelőtt repült először, és  idén  június 30-án adták át a 2500. példányt.

Napjainkig a nyolcvanas években kezdett szériagyártás során 937 db AH-64A, 1997-től ezernél több AH-64D és 2011-től máig 500-at meghaladó számú AH-64E készült a Boeing arizonai Mesában lévő gyárában. A tervezést végző Hughes ugyanis beolvadt a McDonnell cégbe, amely 1997-től már a Boeing része lett.

dsc_0190.jpg

A kiemelkedő képességű harci helikopter fejlesztése mind a mai napig tart, így megalapozott az a terv, hogy az US ARMY állományában egészen 2048-ig marad szolgálatban. Az egyértelműen sikeres konstrukció „élete” pedig nagyon nehezen, problémáktól terhelten indult.

Az amerikai szárazföldi haderő a hetvenes évek elején írt ki pályázatot egy új harci helikopterre, részben a vietnami háború tapasztalatai alapján, részben pedig  a szovjet haderő nyomasztó páncélos fölénye miatt. Az elvárás sarokpontja egy akkor még nehezen megvalósítható képesség volt, a helikopternek éjszaka kellett felvennie a harcot az ellenséggel.

p1210559.jpg

A pályázatra két jelentkező volt, a Hughes az YAH-64-el és a Bell az YAH-65-el, utóbbi nem véletlenül veszítette el a versenyt, hiszen „csak” a régi AH-1 Cobra kissé felnagyított  továbbfejlesztésének volt  tekinthető, korlátozott képességekkel.

Az AH-64A Apache (az amerikai helikopterek egy részét hagyományosan indián törzsekről nevezték el) tényleges harci tapasztalatok alapján lett tervezve, és elsődleges fontosságú volt a túlélő képesség. Vagyis találat esetén is részben üzemképesnek kellett maradnia, de ha a gép olyan súlyos sérülést szenved, hogy azonnali kényszerleszállást kell végrehajtania,  a személyzetnek azt is túl kell élnie, lehetőleg sértetlenül. Egy másik cég, a Sikorsky is tervezett hasonló elvek alapján akkoriban egy  helikoptert, az UH-60 Black Hawk típust, részben azonos követelményeknek kellett megfelelniük a sérülésállóság terén. A két cég egymástól függetlenül hasonló megoldásokra jutott, bár ebben része volt annak is, hogy a helikopterek egyes részegységei, többek között a hajtóművek azonosak voltak.

dsc_1258.jpg

A prototípusok berepülése elhúzódott, a fejlesztés költségei megnövekedtek, és egyre több hibára derült fény. 1981-ben a GAO (General Accounting Office) vagyis az amerikai Számvevőszék 1981 decemberében határozottan ellenezte a sorozatgyártás megkezdését a megoldatlan műszaki problémákra való hivatkozással. Egy kis kitérőt téve meg kell említeni hogy az említett hivatalos szervnek nem csak a különböző programok pénzügyi hátterének vizsgálata  a feladata, hanem a műszaki tartalomé is. Ehhez természetesen olyan szakembereket is alkalmaznak, akik az adott terület szakértőinek számítanak, például leszerelt katonákat.

p1210510.jpg

Az éjszakai kísérleti lövészeteken a vadonatúj félkatív lézervezérlésű AGM-114 Hellifre páncéltörő rakétáknak csak a fele találta el a kijelölt célt. Az egyik ok, hogy függeszkedés közben a rotorszél által felvert por miatt szóródott a célra irányított lézersugár, amelynek energia szintje amúgy is alacsonynak bizonyult. Ugyancsak a por miatt akadt el számos alkalommal a 30 mm-es Chain Gun fedélzeti gépágyú, a lőszertovábbító mechanizmus rendellenesen kopott, ezen felül a pontossága sem volt megfelelő. Utóbbi probléma megoldása különösen nehéznek bizonyult, mivel a teljes TADS (Target Acquisition Designation Sight) rendszert érintette.

11_19.jpg

Ennek szerves része volt a pilóta és a  fegyver operátor sisakja, ugyanis a helikopter műszerfalán nem volt hagyományos célzókészülék. A hajózók jobb szeme előtt lévő kis reflexüvegre vetítette a rendszer a szükséges információkat és szálkeresztet. Ez nem csak egyszerű sisakcélzó, hanem adatmegjelenítő is, egyben képes éjszaka is a terep infravörös képét felvetíteni. A felhasznált frekvencia tartomány miatt a helikopter orrában lévő kamerák „átlátnak” a ködön, párán és a füstön is. A pilóta fejmozgását követő rendszer és a kidolgozott paraméterek alapján a gépágyút elfordító mechanizmus egyenként apró hibajelei összeadódtak, ami végezetül a fegyver pontatlanságát eredményezte.

p1210460.jpg

További hiányosságokat tártak fel a csapatpróbák, tábori körülmények között körülményesen lehetett használni a géphez csatlakoztatható külső diagnosztikai rendszert, ami az elektronika hibáinak behatárolására szolgált. Számos egyéb kisebb-nagyobb probléma eredményeképpen az Apache szolgálatba állítása csak  1983-ban kezdődhetett meg, és egy évvel később, az első alakulatok kiképzésének befejezését követően 1984-ben vált bevethetővé az első századnyi helikopter.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy minden rendben lett volna. Ha az Apache repült, akkor a képességei lenyűgözőnek bizonyultak, de sajnos a megbízhatóság alacsony szintje miatt a tervezett repülések jelentős részét törölni kellett a meghibásodások miatt.  1988-ban még mindig 173 olyan tétel volt, amelynek megoldására még nem került sor. Ezek zöme azonban nem érintette az alapvető repülésbiztonságot.

p1180649.jpg

1990 októberére már „csak”alig több mint 60 rendellenesség maradt, pedig ekkor már javában folyt a felkészülés a „Sivatagi Vihar” hadműveletre, amihez Szaud Arábiába telepítettek több mint kétszáz AH-64-est. A hadrafoghatóságot mégis sikerült 80% fölé tornászni, mivel a szükségesnél több tartalék alkatrészt és már tapasztalt műszakit szállítottak  szaudi bázisokra.

A tévhittel ellentétben azonban nem ekkor, hanem már előbb megtörtént az Apache „tűzkeresztsége”, mégpedig Panamában, ahol Noriega tábornok diktatúrájának megdöntésben játszottak szerepet, de ott nem volt említésre méltó ellenfelük.

A cikkíró az AH-64D Longbow Apache pilótafülkéjével ismerkedik

p1210444.jpg

Irakban viszont annál inkább, 1991.január 17-én előre megjelölt időpontban, tehát a meglepetés erejét kihasználatlanul hagyva indult el a Kuwait felszabadításáért indított háború, amelynek első akcióját nyolc Apache hajtotta végre. Fegyverzetük gépenként nyolc Hellfire, 2X19 nem irányított 70 mm-es Hydra rakéta, és 800-1000 gépágyú lőszer volt. Nulla óra 56 perckor szálltak fel, bázisuktól 500 mérföldre voltak a kijelölt célpontok. ezért a sivatagban egy előretolt üzemanyag feltöltési helyet jelöltek ki, ahol a hatóművek leállítása nélkül nyakig tankolták a helikoptereket. A két részre oszlott rajt egy-egy MH-53J Pave Low vezette, ezek fedélzetén már ott volt az akkor vadonatúj GPS műholdas navigációs rendszer.

2_28.jpg

A 101. ezred 1. zászlóaljának helikoptereit Richard Cody alezredes irányította, hajnali 2 óra 36 perckor értek a célok közelébe. Feladatuk két iraki radarállomás megsemmisítése volt. Ezeket úgy helyezték el, hogy hatótávolságuk részben átfedje egymást, megnehezítve az esetleges támadó észrevétlen átrepülését. A

radarok mellett kommunikációs létesítmények és légvédelmi eszközök is voltak, ezért a helikopterek mélyrepülésben, a sivatagi domborzat takarásában repültek, ameddig lehetett. Az MH-53-asok pontosan a radarok irányába vezették a csapásmérőket, és kb. tíz kilométerre azoktól infra fáklyákat dobtak le, amelyek szabad szemmel nem, de a fedélzeti FLIR berendezés által nagyon is jól láthatóak voltak. Innen már az Apache-ké volt a főszerep. Hamarosan meg is látták a radarállomásokat, de először a Hellfire rakétákkal a kommunikációs gépkocsikat lőtték szét, hogy ne legyen lehetőség a légvédelem riasztására. Ezután következtek a radarok, majd a nem irányított rakéták sorozatával a bázis körüli légvédelmi állások. A Hydra rakéták harci része ezúttal egyenként több száz pár centis acélnyilat tartalmazott, amelyek minden nem páncélozott célpontot megsemmisítettek, nem beszélve az élőerőről. Közelebb haladva már a 30 mm-es gépágyúk fejezték be a munkát, de még maradt ellenállás, aminek eredményeképpen több helikoptert is találat ért. A sérülések azonban nem voltak súlyosak, csak az eltalált rotorlapátok vibrációját eredményezték. Néhány hordozható légvédelmi rakétát is indítottak az irakiak, de ezeket eltérítették a zavaró berendezések, amelyekből két félét is alkalmaztak, az ALQ-144-es modulált infra sugárzással generált kitérő kormányparancsot a rakéták önirányító elektronikájában, a másik rendszer pedig infracsapdával tévesztette meg a Sztrelákat.

p1210463.JPG

A radarok kiesésével több tíz kilométer szélessé vált légvédelmi „vakfolton” percekkel később a szövetséges erők vadászbombázóinak sokasága  zúdult át, megnyitva a több mint két hónapos légi háborút.

Az Apache-k a konfliktus befejező szakaszában kaptak újra fontos feladatot, amikor a Kuwaitból menekülő iraki szárazföldi erők szisztematikus pusztítása került sorra. A típus a háború során 19 ezer repült órát teljesített, megsemmisítettek több mint 500 páncélost és páncélozott szállító járművet, sok száz egyéb célpontot, miközben alig néhány került veszteséglistára.

clip_9.jpg

Ha harchelyzetben kényszerleszállt  egy Apache ellenséges területen, a személyzet többnyire akkor sem került fogságba, ugyanis kidolgozott módszer volt a mentésre. A helikopter oldalán kialakított kapaszkodók eredetileg a műszakiak számára készültek, hogy fel tudjanak mászni a rotoragyhoz, ezekhez rögzítették a saját hevederüket a szárnytőnél a gépüket elhagyni kényszerülők, akik aztán meglehetősen huzatos és zajos hazaúton vehettek részt. Ezt több alkalommal is sikeresen alkalmazták a későbbi konfliktusokban is.

stephenproctor.jpg

(fotó:Stephen Proctor)

Az AH-64A  harci körülmények közötti „bemutatkozása” vitán felül rendkívül sikeres volt, és ez elhomályosította a negatívumokat, amelyek pedig még bőven voltak.  A Hellfire rakétáknak harci körülmények között csak a 60%-a talált célba, mivel a lézer szenzor  üveg borítása a felvert sivatagi homok hatására erodált, részben mattá és átlátszatlanná vált. Ugyancsak zavaró tényező volt a repülés közben sok rákenődő rovar, vagy éppen a jegesedés. A megoldás egy indítás előtt ledobható védőkupak alkalmazása lett.

A fejlesztés időközben folytatódott, és 1992. május 14-én már repült a jelentősen továbbfejlesztett AH-64D verzió, amelynek széria gyártására 1997-től került sor. A külsőre alig, de belül jelentősen megváltozott helikopterek képességei ugrásszerűen javultak, beleértve az üzemeltetési jellemzőket is. A tapasztalatok alapján elvégzett módosításoknak köszönhetően javult a fedélzeti rendszerek megbízhatósága, és könnyebbé vált a tábori körülmények között végzett javítás, karbantartás.

p1210455.jpg

Azt hihetnénk, hogy a minden téren korszerűbbé vált új Apache-ok harci alkalmazása még sikeresebb lett. Ez azonban nem csak technikai kérdés, mint ahogy az 2003-ban bebizonyosodott, megint csak Irakban. Március 24-én a Kerbala városát megszálló  Forradalmi Gárda 90 harckocsija és több száz egyéb járműve ellen indult bevetésre az US ARMY 11. ezredének 31 AH-64 Apache harci helikoptere. Az akció szerencsétlenül indult, mivel az előretolt sivatagi bázisról felszálló gépek közül egy lezuhant, „brownout” miatt. A felvert homoktól a pilóta elveszítette a térbeli tájékozódási képességét.

10_25.jpg

A többi helikopter megközelítette a célterületet, miközben az amerikai lehallgató szolgálat legalább 50 mobil telefon hívást vett, amelyek figyelmeztetették a támadók közeledéséről a városban lévő iraki erőket. A helikoptereket számtalan épületből vették tűz alá, az amerikaiaknak a hiányos felderítés miatt nagyrészt fogalma sem volt, hogy honnan és mekkora fenyegetés várja őket. Egy helikopter olyan sérülést szenvedett, hogy további repülésre alkalmatlanná vált, a kényszerleszállást követően személyzete fogságba esett. Ez volt az a gép, amelyet később a hírügynökségek számára úgy mutatott be az iraki televízió, hogy egy földműves egyetlen puskalövéssel kényszerítette a földre. Ez természetesen nem volt igaz.

hqdefault.jpg

(fotó:US ARMY)

A többi 29 helikopter kivétel nélkül mind találatot kapott, de ha üggyel-bajjal is, visszatértek. Kettő olyan mértékben sérült meg, hogy javítását meg sem kísérelték. A négy gép elvesztésével szemben mindössze egy tucat iraki harckocsit és hat légvédelmi tüzelőállást tudtak megsemmisíteni, mire jobbnak látták visszavonulni. Az alakulat gépei egy hónapig voltak javításon, de ezt követően újra repülőképes állapotba hozták őket.

Az eset tanulsága, hogy hiába a korszerű technika és a jól kiképzett személyi állomány, ha nem megfelelő a felderítés. Különösen a városi harc számít veszélyesnek a helikopterek számára, hiszen egyrészt a lakóépületeket meg kell kímélni a civil áldozatok elkerülése miatt,  ha az ellenfél éppen erre játszik, és lakóházakból rejtve tüzel, nincs mód elkerülni a meglepetésszerű támadást. Ahogy az 1993-ban a szomáliai Mogadishu-ban is történt, a  helikopter kis sebességgel manőverezve sérülékeny a városi harcban.

A sivatagtól.........

4_31.jpg

A pozitív oldalhoz tartozik, hogy egy gép kivételével az összes többi sérülten vissza tudott térni a bázisára, ami újra bizonyította az Apache kiváló sérülésállóságát.

A tanulságot azóta levonták, és a továbbfejlesztések során, valamint az harceljárások kidolgozásánál már figyelembe vették.

........a sarkvidékig mindenhol megbízhatóan üzemel

5_25.jpg

Megnövelt hajtómű teljesítmény, korszerűsített elektronika, magasabb működési megbízhatóság jellemzi a legújabb AH-64E Apache Longbow, majd  Guardian változatokat, amelyek konfigurációját megkapják a régebben gyártott gépek is az ipari szintű nagyjavítások során. A harceljárások is változtak, már szorosan együttműködnek a pilóta nélküli RQ-7 Shadow és MQ-1C Gray Eagle gépekkel, amelyek felderítik a veszélyforrásokat, és azokat akár a terep takarásából, azaz védett helyről  is támadhatják  a harci helikopterek. Az Apache személyzete saját igénye szerint képes irányítani a felderítőket, mégpedig leegyszerűsítve, a képernyőiken kurzorral megjelölt digitális térkép pontok alapján.

6_28.jpg

Hatalmas előrelépést jelentett az AN/APG-79 Longbow radar rendszeresítése, amelyből 400 készült. Ezek igény szerint szerelhetők fel a gépekre, de felesleges mindegyikre. A radar által felderített célpontokat az adatátviteli rendszeren keresztül osztják szét a helikopterek között, így mindegyik csak azt támadja, amelyiket neki szántak. Már a második iraki háború idején bevetették a Hellfire aktív radarral felszerelt változatát, ezzel lehetővé vált, hogy pár másodperc alatt akár hat célra indítsanak. A régi félaktív lézeres verzió esetében ez sokkal kevesebb, ha a LOAL (Lock On After Launch) üzemmódot alkalmazzák, akkor max. 2-3 rakéta lehet úton egyszerre, egy helikopterről indítva.

3_28.jpg

Sokat javít a „gazdaságosságon” az új, irányító rendszerrel felszerelt 70 mm-es Hydra rakéta (ez az APKWS) , mivel a költséges Hellfire sok esetben felesleges a nem páncélozott célok megsemmisítéséhez. Az új verziók túlélő képessége is tovább javult, már említettük, hogy a  jobb felderítés sokat segít a találat elkerülése terén, de emellett már szabvány felszerelés a lézeres besugárzásjelző rendszer is, mivel több olyan légvédelmi eszköz van, amelynél  a radar helyett vagy mellett lézeres távolságmérést (és) vagy rávezetést alkalmaznak. Ezek ellen a hagyományos infracsapda szóró kazettákba tölthető intenzív füstképző anyag nyújthat védelmet.

dsc_0203.jpg

Ugyancsak létezik már DIRCM rendszerrel felszerelt Apache, a két kis forgatható „gömb” a közeledő infravörös önirányítású rakétákat téríti el. Megtörtént az AH-64-es „navalizálása” is. A kibővített korrózió védelemmel, leszerelés nélkül összehajtható főrotor lapátokkal és módosított radarral ellátott gépek már bevethetők hajókról vízfelszíni célok ellen is, amely képességet  több gyakorlaton is demonstrálták.

Az Apache műrepülhetőfarn040721_gz_dig_108.jpg

A helikopterek alapvető repülésbiztonsága kiváló lett, a komoly meghibásodások száma csökkent, amit az is bizonyít, hogy amíg más típusokból már több is „itt ragadt” Ferihegyen az áttelepülések során, addig az utóbbi években tucatnyi esetben nálunk tranzitált sok tucat Apache közül még egy sem. A kiszolgálás egyszerűségét bizonyítja, hogy a pilóta és az operátor végzi el sok esetben a gépek műszaki ellenőrzését, repülés előtti előkészítését, és csak a komolyabb munkák elvégzéshez szükséges műszaki állomány. Mindezt az összegyűlt hatalmas tapasztalat teszi lehetővé, hiszen az eddig elkészült „digitális indiánok” eddig nem kevesebb, mint 4,5 millió órát töltöttek a levegőben, az összes lehetséges körülmények között, a sivatagtól a sarkvidékig, és ennek negyed részét harci zónákban éles bevetéseken.

dsc_1252.jpg

A fejlesztés tehát folyamatos, és ahogy említettem még évtizedekig szolgálatban marad az AH-64. Mindemellett már folyik a lehetséges  utód kiválasztási procedúrája. Nagyon úgy tűnik, hogy a jövőben többcélú helikopterek állnak szolgálatba, amelyek nagyobb sebességre képesek, viszonylag szerényebb mennyiségű fegyverzetet hordoznak, és tehertérrel is rendelkeznek ahol több katonát is szállíthatnak.  Azonban hogy ezekből melyik koncepció valósul meg, még nem dőlt el.

(a forrás megjelölés nélküli fotókat a cikkíró készítette)

süti beállítások módosítása